"Éles bevetés" / Lovasok (5.) - Panyi György
Én voltam az, aki elindította azt a lavinát amit "Éles bevetés"-nek kereszteltünk el, így tiszteletből a többiek iránt, magamat hagytam utoljára, de a bejegyzés végén megtalálod a többi lovas linkjét is.
Az én mesém úgy kezdődött, hogy kései gyerek voltam, igazából nem vártak erre a világra. Olyannyira nem, hogy a születésem napján a házunk előtt elrobogó "Életem vonata" is csak épphogy bizonytalanul lelassított, mert nem számítottak felszálló utasra. Mit tehettem, futottam hát a vonat után lélekszakadva, hatalmas hátizsákot cipelve a hátamon. A "Mesék Képzelt Krónikása" hatalmas könyve fölött, kezében pennáját készenlétben tartva, lélegzetvisszafojtva figyelt, vajon elkezdődik-e a mesém, vagy pedig hiába készített nekem új lapot. Már-már feladtam amikor a hátsó peronon álló, nagy pödrött bajuszú Kalauz, hosszú kezével utánam nyúlt, s felkapott úgy mindenestül maga mellé a vonatra. Talán ha tudta volna, hogy nekem nincs jegyem, nem cselekedett volna ilyen meggondolatlanul. Amint kicsit kifújtam magam, kérte is a jegyemet. Elmeséltem neki, hogy csak amolyan sebtében összetákolt gyerek vagyok, s annyira kellett sietnem, hogy nem volt időm jegyet venni.
- Nem baj , mondta mintha csak sejtette volna előre, mit is fogok mondani.
- Ha megígéred, hogy minden tőled telhetőt megteszel, ledolgozhatod a jegy árát, de figyelmeztetlek előre, keményen kell dolgoznod, s nem zavarhat az a körülmény, hogy mások az első osztályon utaznak, mert nekik már jó előre gondoskodtak a jegyükről, neked pedig még ülő helyed sem lesz !
Mivel nagyon akartam utazni beleegyeztem, s a Krónikás tolla elkezdett sercegni a papíron....
Vannak akik nem szeretnek az önállóságomért, ami már három évesen megmutatkozott, amikor is világgá mentem, hogy megkeressem a tőlünk külön élő apámat. Biztatólag hatott rám mindeddig, hogy meg is találtam. Egyszer hallottam valami pszichológustól, ahhoz hogy normális felnőtté váljék a gyerek, tízéves koráig kell lennie egy olyan személynek az életében, akire rajongással tekinthet fel, s ennek legalább három évig kellene tartania. Nekem apám volt ez a személy, és meggondolatlan akciómnak köszönhetően, a gyámhatóság engedélyével nála is maradhattam, pontosan három évig. Később hallottam, hogy apám nem olyan ember volt amilyennek én láttam, hiszen alkoholista volt, és még sok egyéb más is .....Nem érdekel milyen volt...! Nekem a legjobb ember volt a világon. Egy kis döngölt padlójú vityillóban éltünk, s télen nyáron minden reggel a kútból frissen húzott vízben kellett megmosakodnom, amire apám nagyon büszke volt, s az olykor arrafelé vetődő rokonoknak minden alkalommal be kellett mutatni ezt a produkciót.
Hat évesen intézetbe kerültem. Miután anyámat rendkívüli módon irritálta a boldogságom, ezért mielőtt iskolába mentem volna, még elvitt "országot látni" Kőszegre, ott meglátogattunk egy vagány kastélyt, ahol tátott szájjal nézelődtem, s mire felocsúdtam a csodálatból, azt láttam, hogy anyám köszönés nélkül koccan hazafelé. Futottam volna utána, de megfogtak, így nyolc évre ott kellett maradnom Kőszegen, mint később kiderült egy nevelőotthonban. Mindjárt az elején felmérték a fizikai állapotunkat egy futás keretében. Mindenkinek annyit kellett futni, amennyit bírt. Alighanem ez lehetett a modern Való Világ jogelődje, mert az volt a jelszó, hogy "csak egy maradhat"! Elöljáróban annyit el kell mondanom, hogy soha nem számítottam még csak középtávfutónak sem, nem szerettem a hosszabb távokat, nem olyan az alkatom. Szóval elindult a futás, sokan előre szaladtak a négyszáz méteres pályán, és már mintegy fél körrel előttem haladtak. Hat évesekről lévén szó, már a második kör végén elkezdtek leállni az elsők, s mire a negyedik kört futottuk, már csak egy társam futott előttem, aki nem sokkal a kör végén szintén abbahagyta, így nekem már csak be kellett volna érni a célba. Mintegy száz méter lehetett még hátra, úgy emlékszem, nagyon fáradt voltam , amikor egyszer csak beugrott elém valaki, aki egy-két körrel előtte már abbahagyta a futást. Tulajdonképpen nyugodtan leállhattam volna, hiszen én maradtam egyedül aki legtovább futott, de az igazságérzetem nem hagyott megállni. Leszegtem a fejem, és futottam, mintha az életemért tettem volna, egészen addig, mígnem a másik kidőlt előlem, s én célba értem egyedül.
Amióta az eszemet tudom lovas akartam lenni, az intézeti múltammal nem sok esélyem volt, de aztán úgy hozta az élet, hogy mégiscsak megtanultam lovagolni, meglehetősen későn, tizennégy évesen. Az első esésem után sokáig éltem a félelemmel együtt, de én csak "futottam" amíg ki nem dőlt mellölem. A példaképem le akart beszélni róla, hogy ezt a pályát válasszam, de én csak leszegtem a fejem, és "futottam" tovább. Út közben azóta már sokan ugrottak be elém, és szóltak hátra, hogy nincs esélyem, de nem hittem el, "futottam" tovább. Amikor eltört a medencém, látszólag minden elveszett, ám amint képes voltam "futottam" tovább. Bár nem lettem világbajnok, mégis sok mindent megtapasztaltam, ami sokaknak csak álom marad. Mostanra kijelenthetem, lovas lettem, sőt olykor neveztek már lovasembernek is. Úgy tűnik, jó részét már elértem annak amire a Sorsom kijelölt, de tisztában vagyok azzal is, hogy a futás megy tovább, mert az élet maga a "Futás".....!
