1961 április 29-én születtem Miskolcon. 1975 nyarán, 14 évesen kezdtem lovagolni, a Mezőkeresztesi Aranykalász Tsz. lovasiskolájában. A tanítási szünetekben a szabadidőmet reggeltől estig az istállón töltöttem, annak ellenére, hogy a családomban senkinek sem volt kapcsolata lovakkal, sőt anyámat korábban elütötte egy elszabadult lovasszekér, így kifejezetten tiltva voltam. Mezőkeresztesen olyanok egyengették az utamat mint Lovász Józsi, Tóth Pál Józsi, Ulvicki Tibi. Szemere Csaba bácsival nem volt szerencsém dolgozni, de neki meg azt köszönhetem, hogy miután megtudta hogy lovas akarok lenni, szólt a Jocinak, hogy "Ennek a gyereknek adjál mindig lovat, mert ez lovas akar lenni....!" Ennyi év távlatából talán már kijelenthetem, hogy az lettem.

1979-ben Kalocsára helyeztek hivatásos katonai szolgálatra. Miután felderítettem a terepet, megtudtam, hogy van az állami gazdaságban egy felállított fedezőmén telep, ahol az András Laci bácsi beleegyezett, hogy kijárjak lovagolni.Kalocsán kezdtem el ugratni tanulni az András Laci bácsinál (a háttérben ő áll a ló fejétől takarásban, kicsit hátrébb pedig a Csörgő Pista bácsi), és az Asztalos Lacinál, aki a telep vezetője volt. Hét közben reggel öt órára jártunk ki lovagolni, lovaglás után mentünk dolgozni. Az ugratás alapjait itt sajátítottam el, de legalábbis nem minden ugrás után estem le....hihihi....

1985 január elsejével kezdtem el dolgozni a Mezőszilasi Mezőföld tsz. lovas ágazatában, mint fedeztetési állomás vezető. Hivatalosan ez volt a beosztásom, nulla hozzáértéssel, viszont volt érettségim, és a fedeztetési papírokat nekem kellett vezetnem, illetve az én tisztem lett volna a mének felvezetése is a fedeztetések alkalmával, ám először inkább a mének vezettek fel engem. A többiek csak "lófaszigazgatónak" hívtak, e témában sokat tanultam a Cégényi Lacitól, aki a szürke Kittin ül elsőként a sorban. Én vagyok a következő, majd a Horváth Béla a Mikin, Juhász Robi Hildán, majd a Toldi Gyuri (Kabos) és Németh János (Kisszunyog). 

Szilason az első versenyévben éppen annyi eredményt produkáltam, mint amekkora szakértelemmel odaérkeztem, bár ebben segített Fruska nevű lovam is, akivel nem volt nehéz a falu bolondjának szerepét eljátszani. A következő évben kezdtem el versenyezni az első saját nevelésű csikómmal Jampival, s nagyjából onnan kezdve elkezdtek az eredmények is jönni, legalábbis területi szinten. Gyakorlatilag ez volt a lovas általános iskolám. Tanultam itt a Bálint Lacitól (edzőm volt), Plank Egyedtől (edzőm volt), az öreg Micskó Janitól, Horváth Bélától, Varga Gyuri bácsitól. Itt tanultam meg csikós lovat fektetni, a fektetést betanítani, csikós programot bemutatni, segítettem a Koch-ötös elejét betanítani a Csontos Gyuszinak, megtanultam lovat befogni, és hajtani alap szinten a fogatot. Itt tanultam meg harminc csikó közül kifogni egyet puszta kézzel, a rúgós ló lábát megtartani, szökellős lovat lovagolni, itt kezdtem el látni a távolságot (egy darabig még vakegér voltam), s miután rájöttem az ugratás és az idomítás összefüggéseire, itt kezdtem az ugratási technikámon javítgatni, bár még sokáig seggbe rugdostam magam az ugrás fölött....hihihi...Az előbb már említett lovasok segítségével kiképeztem néhány lovat is, például a Jampit aki még jó néhány év múlva is szolgálta a szilasi lovasokat, a Káplárt aki később a fehérvári öttusázókhoz került, sikerült a szökellős Fruskát is úgy ellovagolnom, hogy területi nehézben is (130 cm) versenyeztem vele, rálátásom lett a tenyésztésre, lóbírálatra, és még sok minden másra, amit később felhasználhattam a munkám során. 

1988 január 1-én, Bálint Laci hívására átmentem az Enyingi Állami Gazdaság sáripusztai méneséhez mint munkalovas. Sáripuszta volt a lovas középiskolám. Sokat tanultam itt is a Bálint Lacitól, az öreg "Maszektól" (Kneisz János), Iby Feritől, Kneisz Pista bácsitól, és tulajdonképpen minden kollégámtól, mivel nyitott voltam mindig mindent befogadni. Az első nagy eredményem itt az volt, hogy a Királynő nevű lovamat - akivel az első területin mindenhonnan kizártak - sikerült úgy "megbütykölnöm", hogy egy hónappal később, - miután akaratom ellenére elindítottak vele egy "puissance" versenyszámban - megnyertem vele az első magasugratásomat, 175 centiméterrel. Végső soron ezt annak köszönhettem, hogy sarokba szorítottak, mint ahogyan azt is, hogy egy hónappal később abszolváltam az első 140 cm-es pályámat Szántódpusztán, ahol rögtön 3. lettem. A Királynő mindössze 6 éves volt ekkor, és az év elején úgy be volt savanyodva, hogy négy pályából négyszer zártak ki. A Királynővel később benne voltam az OB bronzérmes csapatban, Bálint Lacival, Iby Ferivel, és Horváth Bélával, aki itt az általam kiképzett Jampit lovagolta. Nyertem vele területi nehéz bajnokságot, második lettem vele a 7 és a 8 éves tenyész döntőjében egyaránt, és voltam vele 2. a "Ménesek versenyének" döntőjében. A képen 1990-es Ob. csapat egyéni verseny eredményhirdetésén állunk a Göttler Vilivel, aki Klárikával nyerte a számot (később a bajnokságot is), a számban én lettem a második a Királynővel, de voltam vele 2. a Széchenyi-emlékverseny nagydíjában is. 

Mámor nevű kancámmal megnyertem az 1990-es évi OB. kezdő lovak döntőjét Mezőhegyesen, de indultam vele military versenyeken is, később a Jobbágyi Józsihoz került Nagyvázsonyba. A képen az egyik sáripusztai csúszdán jövök lefelé vele terepen, de ez ott minden lónak a "kötelező menetfelszereléshez" tartozott.

A valaha volt legjobb csikóm  Petra, ahol elindult mindig benne volt az első háromban, 1990-ben megnyerte a területi kezdőlovak döntőjét. Nagyon, de nagyon szerettem, én tanítottam őt is az első lépéstől kezdve. Később csikója lett a "nagy sikerű" Silver Looktól, Petra pedig kólikában elpusztult a ménesben. A csikóját eladták, én felkutattam, megvettem, de árnyéka sem lett az anyjának.

Kareninát a Maszektól kaptam. Mindjárt kezdésnek úgy kihúztam az inát mindkét elején, hogy úgy nézett ki mint két termetes banán. Nos itt Sáripusztán tanultam meg, hogy amennyiben időben észleled a bajt, nem vagy rest és büszke segítséget kérni, valamint később is megteszel mindent a gyógyulás érdekében, akkor ezt úgy meg lehet gyógyítani, hogy az égvilágon semmi nem marad vissza a ló inán, és egyszer sem látta állatorvos, és nem került  1 000 000 forintba. A képen az 1990-es 8 éves tenyész elődöntőjének pályájáról ballagunk kifelé. Amikor mentem be a pályára, valaki a háttérben ülők közül viccesen megjegyezte, hogy "legalább kimoshattam volna a nyeregalátétet"...én meg kapásból rávágtam Bálint Laci kedvenc mondását, hogy "nem biztos, hogy az nyeri, akinek a legtisztább a nyeregalátétje".....és én nyertem a számot.....hihihi.....!

Sáriban nagyon sokat tanultam, érettebb lettem, én lovagoltam be a Rezgő nevű mént is, aki később szép karriert futott be, illetve egy Nepál nevű csődört, aki szintén fedezőmén lett. Legnagyobb sikeremnek Sáripusztán azt tartom, hogy elnyertem a kollégáim elismerését és támogatását, s elmondhattam, hogy befogadtak maguk közé. Ezért nagyon sokat kellett dolgoznom, mert már az elejétől fogva tudtam, hogy anélkül nem mehetek semmire. Most már közelebb a hatvanhoz elmondhatom, hogy életem legszebb három lovasévét Sáripusztán töltöttem el. Nagyon hálás vagyok ezért a "pusztai" kollégáimnak.....!

1991 január 16-án mentem ki Németországba egy Schlosser nevű ló- és marhakereskedőhöz dolgozni mint munkalovas és trágya szakértő, valamint a lovak ápolásáért felelős kormánybiztos. Talán a nyelvi nehézségeim miatt érthettem félre, hogy tulajdonképpen idomárt kerestek, de nem lovakhoz hanem oroszlánokhoz, akik látszólag úgy néztek ki mintha lovak lettek volna. Jelentem a feladatot megoldottam, túléltem, ám öt hónappal később lemondtam minden címemről és rangomról, miután a születéskor várható élettartamom görbéje, rendkívül gyors csökkenést mutatott, ami nem állt arányban az ezért cserébe kapott összeggel. Itt egy gyors kutatást is végeztem, melynek során megállapítottam, hogy az élettartam mutató, minden egyes fejberúgással fordított arányosságban csökken. Következő állásomnál szintén kutatóként alkalmaztak, mint részecske kutatót, tudniillik itt a trágyának a részecskéi után kellett kutatnom az alomban, majd bonyolult módszerekkel különválasztani a szalmától és a forgácstól, ezt követően pedig a megtisztított részecskéket további vizsgálat céljából a trágyarakáson deponáltuk. A főnökömet Wolfgang Stumpfnak hívták, és tengernyi más nagyon fontos beosztásom mellett, még elláttam ameddig a szem ellátott, és én voltam a versenylovász is. 

1991 augusztusában kerültem a Gestüt Scherau állományába, miután szükség volt valakire, aki kiismeri magát a tenyésztésben (most jöttek jól a szilasi évek), s emellett a fent már említett kutatási területeken is tud eredményt felmutatni. Miután akkorra már körbetrágyáztam a fél földgolyóbist szívesen láttak a ménesnél. A betonból készült "winchesterünk" nem volt képes tárolni a nagy formátumú "fájlokat", ezért a képen látható módon egy Deutz Fahrt traktor segítségével, kénytelen voltam veszteségmentes tömörítést végrehajtani, ami lehetővé tette a későbbiek folyamán, az eredeti "adatok" pontos rekonstrukcióját (tudod, amikor a CERN-ben feldolgozásra kerültek.....hihihi.....). Figyelembe véve, hogy az összes "adatot" én egyedül hordtam ide talicskával, a mintegy negyven bokszból, ez meglehetősen sok munkát igényelt. Miután addigi kollégám és "elöljáróm" Holger Schmeling nem tudott azonosulni az adatkezelés ilyen módjával, 1992-ben elhagyott minket, hatalmas űrt hagyva maga után a szolgálati lakásban, amelybe én költözhettem be utána. Addig csak én dolgoztam ezen az osztályon, de Holger után már mindig volt valaki, aki segített az adatfeldolgozásban. 

Amikor a méneshez kerültem, azt a feltételt szabtam a maradásomért cserébe, hogy kapok lehetőséget lovagolni. Így kaptam meg Rajkiát, akire már rásütötték a bélyeget, hogy az idegrendszere miatt kezelhetetlen, ergo használhatatlan. Ugyan lassan haladtunk, ám megtanítottam ugrani, és később még 130-at is nyertem vele. Tudott feküdni, ismerte a csikós programot, fekve meg tudtam vele csinálni a "körbeverést" (amikor a ló fekszik szabadon, te pedig körbejárod úgy, hogy közben a testétől néhány centire csattog a karikásostor, és a ló ezt mozdulatlanul tűri), majd idővel az ugrásváltást is megtanítottam neki, amit minden másodikra probléma nélkül csinált, és a perdülés, valamint minden jármódban az oldaljárások is tökéletesen mentek neki. Később, 1996-ban Gerd Wiltfanghoz (Világ és -Európa bajnok volt díjugratásban) került, aki miután eladta azt üzente vissza, hogy ilyen lóból küldjünk amennyit tudunk, mert ebből bármennyit el tudna adni.

A ménesen reggel 6-7 órakor kezdődött a munka az etetéssel, aztán trágyázás, jártatás (gépen és karámban), próbáltatás (a kancákat próbáltattuk egy ménnel, hogy tudjuk mikor kezdenek sárlani), a sárló kancák fedeztetése, udvar összetakarítása, dokumentáció, ebéd. Ebéd után lovagoltam 3-4 lovat, este ötkor etetés, majd az éjszaka folyamán felügyeltem az ellő kancákat, illetve ellettem őket. Az én feladatom volt a takarmány beszerzése is, és előfordult olyan is a szénavágás idején, hogy a sorban érkező pótkocsikról, 2400 kis szénabálát dobáltam fel villával a szénapadlásra egy nap alatt, ahová háromezer bála fért fel összesen. Átlag számolhatsz 18 kilót bálánként. A fedeztetési szezon végétől, a kancák, csikók 1-2-3 évesek külön karámokban legelőre mentek októberig, ilyenkor javítottuk a bokszokat, karámokat, beszereztük a téli takarmányt, és így tovább. Évente 15 kancából sikerült 13-14 csikót produkálni. Három és fél év alatt mintegy ötven csikót segítettem a világra, minden lóhoz és csikóhoz személyes élményeim fűződtek, úgy kötődtem hozzájuk, mintha a családom részei lettek volna. Este lefekvés előtt mindig kimentem körülnézni, és valóban elég volt csak körülnéznem, hogy lássam minden rendben van-e. Ha valami baj volt azt rögtön kiszúrtam, egyszerűen a zsigereimbe ivódott, mert együtt éltem a lovakkal, ismertem mindet mint a tenyeremet, a szokásaikat, mikor kelnek és fekszenek, hogyan kezdik a napot. Még azt is meg tudtam mondani, hogy ez és ez a ló reggel három órakor mit csinál, vagy mit fog csinálni két óra múlva. Ugyanolyan napirendjük volt mint bárki más emberfiának a világon. Ezért van az, ha megváltoztatod a napirendjét akkor az neki stresszt okoz, persze azt is tudtam, melyikük hogyan reagál az ilyesmire. Előfordult, hogy az éjszaka folyamán ki kellett járnom két óránként egy csikót szoptatni, mert nem tudott felállni. Amint végeztem körülnéztem, s látom ám, hogy a Weltglanz nem azt teszi, amit ilyenkor tennie kellett volna, nem állt kinn az ajtóban, nem volt kinn a feje. Megfordult a fejemben, hogy valami baj lehet, odamentem, láttam három lábon áll. Valahonnan összeszedett egy szöget a nyírjába. Máskor másik lónál szintén valami nem stimmelt, odamegyek, beletrágyázott az önitatóba, szomjas volt. De ugyanígy vettem észre a ha kólikáztak, de azt is amikor a Signoretta egy hónappal korábban leellett. Az övé volt egyébként az a csikó amelyiket szoptatni kellett, akinek végül is a főnök a Georgie nevet adta, mivel ha nem érek oda időben, és utána nem teszek meg mindent az életéért, akkor nem lett volna esélye sem életben maradni. Mondhatja bárki, hogy mindig szerencsém volt....! Igen, igaza van, én is tudom. De azt is megtanultam, hogy a szerencséért nagyon nagyon meg kell dolgozni.....! Ő itt Rockdan, a Dorina csikója, éppen gyógyszert adok be neki. Dorina 28 éves volt amikor én befedeztettem, összesen 17 csikója volt, korábban minden évben ellett, ám az utolsó öt évben már nem fogott, és bár befedeztettük már nem vártunk tőle csikót. Talán a gondoskodást szerette volna meghálálni azzal, hogy a 29. évében megellette Rockdant. 

Bár még nem beszéltem tökéletesen, sőt 1993 októberig feketén dolgoztam, mégis a ménes hivatalos ügyeit én intéztem sokszor Nürnbergben az Állategészségügyi Hivatalnál, a vámhivatalban, meg ahová menni kellett mindenhol. Érdekes, akkor még nem volt GPS, mégis mindent megtaláltam. A faluban szerettek, ha meglátták a zöld Wartburgomat mindenki integetett, még a polgármester is, pedig ő pontosan tudta, hogy feketén van kinn az egész család. A kapcsolatok révén mindig kaptam segítséget, akkor is amikor a Lilla tüdőgyulladást kapott, és Dr. Frau Fakler segített, de nem fogadott el egy fityinget sem.  

Mivel a főnököm Herr Mayer nagyon elégedett volt a munkámmal, ezért 1993-ban hazajöhettem versenyezni a Gera nevű ménnel, meg a fent már említett Rajkia nevű kancával. Itt éppen én nyertem a melegítő bajnokságot Hortobágyon, a pályán meg ütöttem vagy hármat...hihihi....Év vége felé hazajöttem az Unyi Magyar Derbyre is, ahol a szombati napon leestem a Rajkiáról, és eltört a bokám. Miután nem tudtam hogy eltört, még lelovagoltam a minősítőt a Gerával, aztán elmentem a dorogi kórházba, ahol megállapították a törést. Másnap becsületből mégis bevállaltam a derbyt, biciklivel mentem a pálya szélére, hogy ne zárjanak ki, onnan néztem meg a pályát (23 akadályt), aztán végigmentem öt fával (videó). Októbertől aztán kalandos körülmények között, elintézték nekem a tartózkodási engedélyt úgy, hogy közben charter járatokkal jártam haza többször is a német nagykövetségre, és négy csillagos szállodában laktam (Hotel Flamenco) mint valami üzletember, pedig csak én voltam a főnök lovásza....hihihi...Szóval volt becsületem.

1995-től aztán leadtam a ménest és már csak lovagoltam. Átlagosan volt vagy húsz lovam, ebből 15-öt lovagoltam is minden nap. Reggel hatkor kezdtünk, besegítettünk az istállóban, hétkor ültem az első lóra, általában este kilenckor végeztem. Ekkor jöhettek a privát lovak lent a faluban, éjfél körül végeztem, de volt rá példa, hogy megcsúsztam az idővel és csak éjfélre értem oda, "kulcs a lábtörlő alatt", hajnali két óráig lovagoltam, reggel hatkor pedig kezdődött a következő nap. Egy ilyen privát ló volt Timo is, akiről első alkalommal 3x estem le, aztán 3 hétig csak úgy tudtam felülni rá, hogy ha előtte lefutószáraztam, azonban 3 hónappal később megnyertem vele a négy éves frank lovak bajnokságát. Timo minden lábra tudta az ugrásváltást anélkül hogy tanítottam volna neki, egyszerűen csak ösztönösen reagált a testsúly segítségemre, élmény volt ülni rajta, olyan pontosan tudtam odalovagolni, hátból ugrott hatalmasakat,gyönyörűen felvenni ugrás után. Később aztán szembesültem vele, hogy a legjobban lovagolható lovat is gyorsan el lehet ...szni. Amikor legközelebb viszontláttam már rohant, és hát nélkül ugrott.... 

Szintén 1995-ben ménbemutatót tartottunk, meghívtuk a világbajnok Gerd Wiltfangot, hogy mutassa be a méneket, én pedig egy show műsort csináltam. A két kanca Sabine és Surani, mindkettő saját ménünk a Spitzbube lánya volt, és mindkettőnek volt egy itt bemutatott mén fia, Romant a Sabinétől, és Rocky a Suranitól, így aktuális volt a két kanca összefogása. A szerszámot, mindent én fabrikáltam össze, én tanítottam be őket(videó). Ezen kívül volt még egy Lüszi nevű kis kancám, akinek betanítottam a csikós programot, és vele is volt egy fellépésem. A közönségnek nagyon tetszett, de még annál is jobban Gerd Wiltfangnak. Azt azért még tudni kell, hogy a bemutató, egy 15X30-as négyszögben volt, mivel a többi hely kellett a közönségnek, meg a vendéglátósoknak, ám a szűk forduló ellenére úgy a kettessel mint a Lüszivel vágtáztam is, pedig a Lüszinél még arra is kellett vigyáznom, hogy ne vágjak senkit pofán a karikással....hihihi..... 

1996-ban aztán a főnök vett néhány lovat Gerd Wiltfangtól, s ezek egyike volt a Django, akit én kaptam meg lovagolni. Május végén egy Ilsfeldi puissanceban 2.15-öt ugrottam vele, és még másik hét lovas volt hibátlan ugyanezen a magasságon a harmadik összevetésben. A negyedik összevetést a talaj rossz állaga miatt törölték, így nyolcan voltunk az első helyre. Egy héttel később Hortobágyon, megugrottam a 2.19-et videó(a képen, fotó Horváth Jenő), októberben Prágában 2.10-et ugrottam vele, és a nagydíjban 4. lettem. Kétszer indultam a csapatért, Pozsonyban 6. helyezettek lettünk, és Prágában, de ott nem lettünk helyezve. Később 250 000 márkáért kelt el.

Ugyancsak 1996-ban, a főnök odaítélte nekem a Räubert is, aki már úgy be volt állva mint a jancsiszög, csak ágaskodott mint az Eiffel torony, illetve a vizet soha életében addig nem ugrotta meg. Nos hat hét múlva, azon a bizonyos Ilsfeldi magasugratáson vele is megugrottam a két métert, mégpedig úgy, hogy a szám előtt leesett az egyik elejéről a vas, így bepólyáltam vattával, leragasztottam, és úgy indultam el. A harmadik összevetésben azért nem indultam el, mert már nagyon óvatosan landolt, és egyébként sem akartam tovább kockáztatni, és így kilencedik lettem két méterrel hibátlanul videó...hihihi.... Minden versenyen megugrotta velem a vizet, még Pozsonyban is, annyi visszamaradt benne, hogy az esetek felében belelépett, de soha nem állt meg. Prágában a Djangoval együtt ő is megugrotta a 2.10-et, nyertük a puissanceot. Később 100 000 márkáért kelt el, ám a hírek szerint csak és kizárólag, nagyon magasan jegyzett "jogosítvánnyal" engedte magát lovagolni. Räubert "megcsinálni" egy mestermunka volt, sokan azt hiszik, ilyenkor nem kell mást csinálni csak jól megverni, de ez egy hatalmas tévedés. Persze muszáj voltam vele erélyesnek lenni, de egyet nem szabad elfelejteni, hogy a lóval csak úgy lehet eredményt elérni, ha a karakterét érintetlenül hagyod, és ez olyan dolog amit érezned kell, nem lehet gyorsan megtanulni. Räuber előtte soha nem volt hajlandó terepre kimenni senki emberfiával, én rendszeresen jártam vele ki, sőt volt rá példa, hogy amikor egy keskeny fahídra nem mertek rámenni a lovak, a lovasok leszálltak, én meg azt mondtam nekik, hogy én lovas vagyok bzmg, nem gyalogos, és úgy átmentem rajta mintha minden nap azt gyakorolta volna. Később pedig már bárkivel hajlandó volt kimenni, és nagyon élvezte ezeket a terepeket.

1996 őszétől a cég elindult a lejtőn, a főnök felajánlott egy helyet egy másik istállóban de nem fogadtam el. A lovakat elkezdték árulni, eljött az Ignaz Berger megnézni őket, én mutattam be a lovakat, akikkel mindenhol az állvány tetejét kellett ugrani. Nappal szemben egyszer a Räuber félre ment a hármas közepénél, én reagáltam(!), másodszorra megugrotta. A bemutató végeztével Ignaz közölte, hogy a lovakra nem tart igényt, de a lovast szívesen megvenné....hihihi....! Októberben már nála dolgoztam, mintegy hét hónapot. Specialista voltam, kézrátétellel kellett gyógyítanom, miközben rajta is maradok az ágaskodós és egyéb trükkös lovakon. Egyéb híján az volt a feladatom, hogy ugrassak. Annyit ugrattam, hogy már az istálló bejáratától láttam a távolságot....hihihi....Aztán hazajöttem, nem hosszabbították meg a tartózkodási engedélyemet.

'97-ben elszegődtem a Castilia Kft. lovasának. Volt egy Joop C nevű lovuk versenyezni, meg mindjárt az elején belovagoltam vagy hét csikót, ez volt a munka. Az első versenyünkön Cegléden,már a kapunál voltam amikor szóltak, hogy ..."hát izé, ez a ló úgy általában sem szereti a vizet, de itt még életében nem ugrotta meg. Elsőre megállt, nem engedtem visszafordulni, csak hátraléptettem miközben gyorsan elmormoltam néhány varázsigét a hasa alatt, aztán mikor megszólalt a gong, csak beugrattam vágtába és megugrottam vele a vizet. Ez olyan nagy szenzációnak számított, hogy a BLK-sok akik ismerték a ló előéletét, tapsolva gratuláltak...hihihi....Még ebben az évben elmentem vele 1.50-en is, a CSIO-n a Budapest Nagydíjat egy fával teljesítettük, a nehéz kategóriás (akkor még volt) championátusban második lettem vele, a 8 éves tenyészen a döntőben ötödik.

1998-ban elvállaltam egy Tájfun nevű lovat eladásra. A ló a magyar köztudatban már le volt írva mint veszteség a sok tehetséges ló között, senki nem adott volna érte egy lyukas két fillérest, hogy megcsinálom amit elvállaltam. Megterveztem magamban az első lépéstől az utolsóig. Ennek egyik első lépése volt a jó szereplés, így elindultam a május elsejei Kiskunhalasi Lovasnapok nagydíjában, amiről egyöntetűen az volt a vélemény, hogy ha bárhogyan is végigérek, az már erőn fölüli teljesítmény lenne. Hát kicsit felborítottam a papírformát, mert egyedüli hibátlannal megnyertem a Nagydíjat (videó). Ez akkora meglepetésnek számított, hogy az hihetetlen A szkeptikusok továbbra is azt hajtogatták, hogy eladni akkor sem lehet, az első naptól számított harmadik hónap végén eladtuk a lovat nagyon sok pénzért, plusz egy megállós cserelovat is kaptunk, amivel ugyanebben az évben a Honvéd színeiben, Rezivel és Sáli Gáborral az OB. csapatbajnokságban ezüstérmesek lettünk. Ez is egy mestermunkát jelentett számomra, teljesen más jellegű feladatot jelentett mint a Räuber, de itt is a borotva élén kellett bemutatni amit addig megtanultam. Az igazság az, hogy az élet mindig számon kéri az addigi leckéket, de mindig olyan feladat jön szembe, amiről nem tudhatod biztosan, hogy meg tudod e csinálni, viszont muszáj belevágni, különben ha később megkérdezik mit csináltál egész életedben, akkor veszel egy nagy levegőt, és.....elkezded tördelni a kezed....hihihi.....

Közben 1999-től kezdve elkezdtem a saját istállómat építgetni, ahol egy idő után pezsgő lovasélet alakult ki, Kalocsa környékéről nagyon sokan kezdtek el nálunk lovagolni, mi voltunk az egyetlen szervezett lovasiskola a környéken. Azt lehet mondani, hogy a mostani lovaséletet mi alapoztuk meg Kalocsa környékén. A képen éppen egy közös terepen voltunk. Itt azt szoktuk játszani, hogy felsorakoztunk egy sorba a parton, és jelre egyszerre átvágtáztunk a másik partra. Az nyert aki elsőnek érkezett a túloldalra, mindenki élvezte, mire továbbálltunk mindenki csurom víz volt, és a lovak is lehűtötték magukat a nyári melegben.

A Tájfun után többen gondolták azt, hogy ismerem a bölcsek kövét, így akadt néhány tanítványom is. A legelső és legkedvesebb mind közül a Sarok Tamás (a képen), aki egyben munkatársam, bajtársam, barátom is volt egyben. 1999-ben a Romant nevű lovunkon elindult a junior OB-n, és legnagyobb meglepetésre meg is nyerte azt, a három nap alatt egyetlen vízbelépéssel. Ma is lovasként dolgozik Németországban. A következő volt a Petheő Ákos, akinek tőlünk vették meg a Galibát, belőle pedig mi csináltunk a Tomával lovat. Innentől kezdve hat évig voltam az Ákos edzője. Ákos akkora volt, hogy nem látszott ki a gazból, amikor eljöttek lovat venni. Hosszú viszontagságok után, 2005-ben, Ákos a tőlünk vett lóval kijutott az ifjúsági Európa bajnokságra, volt korosztályos bajnok, és akadt sok más szép eredménye is. Szerintem nyugodtan elmondhatom, hogy amit most tud, annak az alapjait nálam tanulta meg, én alakítottam ki a stílusát, illetve a lovait is folyamatosan lovagoltam. Később egyre több tanítványom lett, Mohácson egy egész csapatra való. Végső soron szinte minden tanítványomhoz kötődtem, szerettem őket, el akartam valamit érni velük, ha mást nem hát azt, hogy legyőzzék önmagukat. Az edzés nem egy óra volt, hanem annyi, amíg nem tudtunk legalább valami kis pozitívumot felmutatni, ami aztán motivációt adott a következő alkalomra. Szerettem a közös edzéseket, mert ilyenkor mindig játszottunk, a játékokat én találtam ki, és alakítottam úgy, hogy ne csak az érezze jól magát aki nyeri a játékot. Sajnos helyhiány miatt nem tarthatok névsorolvasást.

Szintén 2005-ben történt, hogy Mohácson egy lovasbaleset folytán eltörött a medencém, négy hónap pihenő következett, csak azért maradtam talpon, mert a Hengl Jani kitartott mellettem, amíg nem tudtam ismét dolgozni, fizette helyettem a kölcsöneimet, nem hagyott magamra, nagyon jól esett. Így is csak úgy tudtam túlélni, hogy minden mozdíthatót, lovakat, és amit lehetett eladtam, de egy idő után már látszott, ha nem teszek valamit, belefulladok az adósságaimba. Egyszóval tönkrementem, viszont a családot továbbra is el kellett tartani....! Ez vezetett oda, hogy kimentem Írországba, mivel a telivéreknél jól fizettek.

Szóval 2007-ben kezdetét vette életem legkeményebb, legveszélyesebb, szakmailag a legérdekesebb szakasza. Az első helyemen hamar rájöttek, hogy többre vagyok képes mint egy átlag lovas, és egyre nehezebb feladatokat kaptam, mígnem azt vettem észre, hogy az összes kezelhetetlen ló nálam kötött ki. Ezen kívül, miután ezek steaple chase lovak voltak, én pedig tudtam ugratni, egy idő után már csak én ugrathattam a lovakat. Volt olyan délelőtt, amikor tizenhét(17) lovon ültem. Nagyon kellett vigyáznom, hogy ne érjen baleset, és bár havonta legalább egyszer estem egy nagyot, ezt a tizenöt hónapot megúsztam egy kulcscsont töréssel. Ekkor váltottam egy másik istállóba, itt viszont csak és kizárólag csikókat kellett belovagolni, akiknek az esetek többségében a megközelítése is problémát okozott. Nem lehetett kantárazni őket, volt amelyikre a kötőféket is csak hetek múlva tudtuk rátenni, aztán ott lógott rajta egy kötél hónapokig, hogy később majd meg is tudjuk fogni. Mindig szerettem a szakmai kihívásokat, de azért csak problémás lovakkal dolgozni az valami más. Állandó készenlétbe kellett lenned, még a boxba sem tudtál normálisan bemenni, vezetni csak és kizárólag úgy ahogyan azt a nagykönyvben előírják, soha semmi lazítás, mert rögtön megbosszulta magát. Eközben nem volt semmiféle biztosításom, és ha éppen nem nyers vad csikókat kellett lovagolnom, akkor meg lazításképpen olyan lovak rehabilitációját is én csináltam, akik sérülés miatt hónapokat voltak kénytelenek bokszban állni. Ehhez tudni kell, hogy itt nem lehet trükközni, meg kell akadályoznod, hogy a ló ugrálhasson, futószárazni nem lehet, csak a felülés marad, de úgy, hogy nem eshetsz le, különben a ló ismét lesérül, és akkor nem csináltál semmit. Írországban mintegy 250 csikót lovagoltam be, az írek nagyon megbecsültek, értékelték a munkámat. A képen a volt csapatunk látható, Tom, Jordan, Eoin, és én. A lovakat addig lovagoltam én, amíg más is rá nem tudott ülni, de így is volt egy csomó olyan aki végig nálam maradt, amíg nálunk volt. Saját kialakult módszerem volt, melynek leírására nincs most helyem, de az írek szabad kezet adtak, azt csináltam amit akartam, és a legnehezebb eseteket is megoldottam. 

Ő volt az egyik legnehezebb esetem, miután belovagoltam a tulaj elvitte tőlünk kiképeztetni. Egy év múlva mikor visszajött, azt az ajánlást hozta magával, hogy semmit nem ér, lőjék le. Nem volt hajlandó kimenni terepre, és úgy tudott ágaskodni, hogy a lovas hátrafelé lerepült róla. Amint a kép is mutatja, nekem sikerült kimenni vele terepre, sőt kisebb terepversenyekre is elvittük, majd néhány hónap múlva eladták. Ő is egy mestermunka volt, egy idő után már úgy kötődött hozzám, hogy az istállóban dolgozóknak feltűnt, hogy felismerte a cipőm kopogását, és olyankor nagyon izgatott lett kapart, az elejével rúgta az ajtót, míg oda nem értem. Amikor első alkalommal mentem hozzá, akkor pedig csak állt a sarokban, farral felém, és olyan ló benyomását keltette, aki embert még fényképen sem szeretne látni. Írországban rengeteget tanultam, sok olyan dologra derült fény, amit soha nem tudok meg, ha nem megyek ki. Szakmailag ez volt pályafutásom csúcsa.

Ezt a Tomtól kaptam, mielőtt eljöttem volna. Ebben benne van minden, amiért egész életemben dolgoztam....! Szóval, aki nem tud angolul, annak elmondom, hogy a Tom itt azt írta le, hogy én nagyon nagyon fasza gyerek vagyok....hihihi....! De ha bemásolod a googleba, kb érteni fogod.

És itt egy másik is, ha egy nem lenne elég....hihihi....!

Miután minden adósságomat rendeztem, és még mindig életben voltam, elmentem egy kis pénzt keresni Svájcba. Első körben 15 hónapot dolgoztam a Paul Estermann istállójában, majd elszegődtem egy hobbiistállóba, ahol soha nem tapasztalt módon megfizetnek, a követelmények meg sem közelítik az írországi kihívásokat, szóval napjainkban itt töltöm "nyugdíjas éveimet", és van időm arra, hogy emlékeimet, tapasztalataimat egy blogban összefoglaljam, a mögöttem haladók okulására, vagy éppen csak felvidítására.