Göttler Vilmos (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért csak "Vili") 1951. december 22-én látta meg a napvilágot Békéscsabán. Ugyan a címben szereplő idézet csak jó negyven évvel később lett - mondhatni - az "Ars poeticája", de ne szaladjunk ennyire előre, akaratlanul is látni fogjuk, hogy ez már gyermekkorától végig követte.

A családban az egyik dédnagypapa gazdálkodó volt, és a gazdaságban lovak segítették a munkát, így Vili már egészen korán kapcsolatba került a lovakkal.

1. kép -   Vili három évesen, a dédnagypapa egyik lován.

Jött azonban a téeszesítés, és a gazdákat tűzzel vassal bekényszerítették az országszerte alakuló termelőszövetkezetekbe, így aztán a gazdaságot a lovakkal együtt elvették, aztán a sok lovat a "hozzáértő" pártkatonák nem tudták ellátni, felkészületlenül érte őket, hogy a lovakat etetni is kellett. A gazdáknak ugyan lett volna takarmánya, de hogy a lovakat visszaadják arról szó sem lehetett, mert azzal elismerték volna a balfaszságukat. A gazdák pedig sírva csempészték be éjszaka lovaiknak a takarmányt vállalván, ha rajtakapták büntetés járt érte. Volt azonban a Viliék utcájában egy konok szomszéd, bizonyos Kudlák András, akit több alkalommal is "beinvitáltak" a pártközpontba "értekezletre", ahol fekete bőrkabátos elvtársak próbálták meggyőzni, hogy neki is a téeszben van a helye. Több alkalommal is félholtra verték, de az öreget nem tudták jobb belátásra bírni. Na, így aztán a szomszédnak megmaradt a gazdasága, és a lovai is. Vili pedig egyre csak cseperedett, és megmagyarázhatatlan vonzódást érzett a lovak iránt. A szomszéd jó néven vette a gyerek érdeklődését, és vitte magával a határba, ahol a földjeit művelte lovaival. Vili tíz évesen már hajthatta a fogatot, és kukoricát ekekapázott, jóllehet még alig érte fel az eke szarvát. Délben kifogtak, a lovakat itatni kellett, és a legközelebbi kút jó messze volt, a gazda pedig megengedte a gyerekeknek, hogy lóháton menjenek itatni. Bár csak ennyi volt a jutalom az egész napi kemény munkáért cserébe, de Vilinek ez így is jó üzletnek tűnt.

Az általános iskolát Békéscsabán végezte, atletizált és bírkózott. Amikor nyolcadik osztályban jött a pályaválasztás, megragadta a szabadkígyósi mezőgazdasági technikum ajánlata, miszerint ott lovagolni is volt lehetőség. Nem volt kérdés, oda jelentkezett, ám a lovaglási lehetőség éppen abban az évben megszűnt. Miután jó ütemérzékkel rendelkezett, nem állt tőle távol a zene világa sem. Középiskolai évei alatt megtanult gitározni, és iskolatársaival zenekart alapítottak. 1972-ben a zenekarral elindultak a megyei "Kimit tud" selejtezőjén, ahol a megyei fordulót megnyerve jutottak tovább. Itt ismerkedett meg Évával, aki irodalmi színpaddal vett részt az eseményen. A lovaglás szempontjából más lehetőség nem lévén, eljárt versenyeket nézni, és csodálattal szemlélte az akkori nagynevű lovasok mint Krucsó, Balogi, Sovák, Gróf, és a nem kevésbé neves edző Máchánszky Gyula tevékenységét. A középiskola elvégzése után irodagép műszerész végzettséget szerzett, és a Békéscsabai Szimfonikus zenekarban fagotton tanult játszani. 1973-ban behívták katonának. Akkoriban még két év volt a kötelező sorkatonai szolgálat, amit Hódmezővásárhelyen töltött le, közben pedig géppisztoly lövészetben hadsereg bajnokságot nyert, a vásárhelyi alakulat csapatának tagjaként. 1975-ben Évával összeházasodnak.

2. kép - Leszerelés után a zenét nem hagyta abba, a "Hat Szív" nevű jazzrock zenekar basszusgitárosaként zenélt tovább.

A Hat Szív együttes 1976-ban elindult az MTV tehetségkutató versenyén, és az összes selejtezőt megnyerve jutott be a tévé élő adásába, majd miután felléptek a Debreceni Jazz Napokon, már az ország összes jazzrendezvényére meghívója volt az együttesnek. A legnagyobb megtiszteltetés akkor érte a zenekart, amikor lehetőséget kaptak egy Erkel színházi fellépésre egy koncert erejéig. A zenekar helyet kapott a "Ki kicsoda a magyar rockzenében" című kiadványban is. 

Nos, miután Évával házasságot kötöttek, délutánonként már együtt látogatták a békéscsabai Szabadság Tsz. lovasszakosztályát. Ez azt jelentette, hogy a kerítésen kívül ülve nézték a lovasok edzését. Egy hét után feltűnt a dolog egy bizonyos Csicsely János nevű embernek, aki beinvitálta őket, ha már ilyen kitartóan érdeklődtek, s látván komoly elköteleződésüket a lovak iránt, kezébe vette és egyengetni kezdte a sorsukat. Éva a tenyészkancákat lovagolhatta, Vilinek pedig feltűnt egy goromba, nehezen kezelhető méncsikó, aki másnak nem kellett, a ló neve Ákos volt, ő lett Vili első lova.  Valahogy ösztönösen érezte mire volt szüksége az addig mellőzött méncsikónak, az ő hátán kezdett el versenyezni, 1975 május elsején Békéscsabán.

3. kép 1977-ben megyei bajnokságot nyert. A díjat Hrabovszky János a Békéscsabai Szabadság Tsz. ménesvezetője adja át neki

Békéscsabán együtt dolgozott, Rezgő Zoltánnal (Rezi), Novák Andrással, Unyatinszki Józseffel,  első edzője Csicsely János volt, majd Boris János egykori huszártiszt vette át a szakmai irányítását, fél szemmel pedig az akkor már eredményes Rezgő Zoltán lovaglását figyelte. 1979-ben feloszlott a díjugrató szakosztály, ezért Rezivel és Unyatinszki Józseffel istállót béreltek, és vállalkozásba fogtak, magánszemélyek lovait tartották képezték és versenyeztek velük. 1980 szilveszterén, éppen szénát hordtak be a lovaknak egy lőcsös kocsival, jobb híján két ugrólovat fogtak be a szekér elé. Vili a széna tetején hajtotta a lovakat, amikor valamitől megriadtak, elindultak, nem tudta őket megfékezni és egy kanyarban felborultak. Ő maga a széna alá esett és gerincsérülést szenvedett. Hat hét fekvést írtak elő, ám az ötödik héten már lovagolni ment, így a biztosító nem fizetett neki. Két évig csinálták, közben Rezit behívták katonának, így jól jött amikor 1982-ben az Orosházi Új Élet Tsz. hívta fedeztetési állomás vezetőnek. A ménekért volt felelős, próbáltatás, fedeztetés, jártatás volt a feladata, illetve a pályáról lejött telivéreket képezték át ugrólónak, és versenyeztek is velük.

4. kép - Vili az Orosházi Új élet Tsz. színeiben, Járőr nevű lován 

1984-ben újabb fordulat következett az életében. Az Orosházi Dózsa Tsz. vezetősége kereste meg, hogy vállalja el a lótenyésztés irányítását, valamint a sportlovak kiképzését és versenyeztetését. Na, innen datálhatjuk, hogy Vili elkezdte letenni névjegyét az országos versenyeken.

5. kép  - 1984-ben versenyezni kezd az Orosházi Dózsa Tsz. színeiben.

Itt olyan lovak kerültek alá mint Klárika, Katyusa, Sarolta, Arnold. Arnoldról elmond egy kedves történetet. Ismeretségük az után kezdődik, hogy a lovat két éves korában bérbe adják a Balaton mellé valami bérlovardába. Egy év múlva a ló olyan lepusztultan érkezik vissza, hogy a vezetőség vágóba küldené a lovat, ám Vili adna neki még egy esélyt, kiteszi a karámba, és a jó bánásmódnak hála, gyorsan kezd regenerálódni. Egyre élénkebb lett, és egy alkalommal - bár a bordái még kilátszottak - őkelme kiugrott a karámból. Visszahozták, megint kiugrott ugyanazon a sarkon. Hogy elriassza, Vili felszerelt valami riasztó kabátot egy seprűnyélre, hogy majd az elriasztja. Ma már tudjuk, hogy a terv nem jött be, harmadszor is kilépett ugyanott a karámból, mintha a madárijesztő ott sem lett volna.  Arnold élni akart, sőt ha már lúd legyen kövér, egyenesen ugróló szeretett volna lenni. Vili nagyra értékelte Arnold akaratát, kiképezte, jó ugróló lett belőle, a Körmendy Gyuri egyik legjobb lova volt a nyolcvanas évek végén a BLK-ban.

6. kép - az 1985-ös tenyészversenyen Kiskunhalason Klárikával, a 8 éves lovak kategóriájában.

Az 1985-ös tenyészversenyen láttam életemben először a Vilit, előtte sose hallottam róla, azt sem tudtam létezik egyáltalán. Én a 6 éves kategóriában indultam két lóval, és olyan jól sikerült a pontgyűjtő verseny, hogy nekem egyedül a két lóval több pontot sikerült gyűjtenem, mint az egész mezőnynek együttvéve. Mondjuk kicsit beárnyékolta a boldogságomat amikor szóltak, hogy ez nem pontgyűjtő volt, ezek a negatív emberek egészen el tudják venni a kedvét az embernek. Ahogy így kesergek a tribünön, elkezdődött a 8 évesek versenye, bejön egy ismeretlen szőke csávó hófehér lovon, valami Vilmosnak hívták, a bajusza kétoldalt olyan hoszú volt, hogy amint beugratta vágtába a lovat, az csak lobogott utána, mint Asterixnek amikor ráront a rómaiakra. Na, ez a bizonyos ??? Vilmos elindult, mint akit zsinóron húznak, kurva gyorsan lenullázott, hosszú másodpercekkel szarrá verve az általam már akkor is nagyrabecsült magyar elitet. Hát azt gondoltam, hogy -bár én még nem találtam, de - vaktyúk is talál szemet, megvan az új magyar Robin Hood, de majd másnap, vagy legkésőbb a döntőben elvérzik, ahogy a nép fiai abban az időben szokták, a döntőben meg majd érvényesül a papírforma. Eljön a másnap, ???? Vilmos bevágtázik a bajúsza előtt fél méterrel, aztán megint szarrá ver mindenkit, ezúttal az összevetésben. Mondom magamba, basz...ki ennek nem szóltak, hogy itt már a topversenyzők szoktak nyerni...!? A döntő eseményeit már felfokozott érdeklődéssel figyeltem, vajon mit tud produkálni ez az Asterixbe oltott Robin Hood?! Már amikor elkezdődött lehetett látni, hogy még mindig nem szóltak neki, ő meg mint ma már tudjuk akkor sem volt egy szószátyár típus, így nem kérdezte meg mik a helyi szokások, és végig hibátlan lovaglással beírta a nevét a magyar lovastörténelembe. A verseny végeztével azt a megállapítást tettem, hogy ennek a csávónak jó lesz tudni a nevét, mert ha ilyen szigorúan folytatja, még sokszor fogunk vele találkozni! Akkor jegyeztem meg a nevét egyszer és mindenkorra, úgy hívták, Göttler Vilmos....!

Az I. rész vége

Folytatása következik...!