"Nem újévi fogadalom"
Mától, azaz 2019. december 15-től kezdve, a hátralevő életemben nem fogok többé alkoholt fogyasztani....!
Miért....?
Legyen elég annyi, hogy láttam valamit, amit nem esett jól látnom, és persze az okozója természetesen az alkohol volt...!
Miért most, miért nem újévtől kezdve...?
Azért, mert ha elhatározok valamit, akkor azt "MOST" teszem, "MOST" gondolom így, és "MOST" hiszem azt, hogyha csak egy (fiatal)embert is magammal ragadok, akkor már tettem valamit azért, hogy emberek ne induljanak el egy olyan lejtőn, ahonnan nem lehet, de legalábbis nagyon nagyon nehéz visszakapaszkodni. Voltak osztálytársaim a középiskolában, akik alkoholizáltak hétvégenként. Vicces volt, jó kedvünk volt, buli volt. Annak tűnt, aztán néhány év múlva döbbentek rá, hogy nem vették észre, hogy már ízlik nekik az alkohol, hiányzik nekik. Azt mondják akik ismerték, az apám alkoholista volt (Ettől én még rajongtam érte, ha ő nem lett volna, én vagy már nem lennék, vagy pedig egy "börtöntöltelék lennék, aki ragasztgatja a zacskókat a kinti normális embereknek". Ezt a Söritől idéztem, mert szerinte az én múltammal simán ott lenne a helyem.). Engem a nagyapám két éves koromban kínált meg először, házi ánizspálinkával. És ízlett...! A kocsmában apám söröskorsójáról lenyalhattam a habot. Az nem ízlett, de mindig lenyaltam, mert tetszett az embereknek. Az első berúgásomra várni kellett még néhány évet, amire akkor láttam a legalkalmasabbnak az időt, amikor anyám és a nővérem összeverekedtek. Tizenegynéhány éves lehettem, éppen hazaengedtek szünetre az nevelőotthonból. Néhai nagyanyám mindig azt mondogatta, hogy az alkoholtól megerősödnek az emberek. Ezt én jól megjegyeztem, és tudtam hol kell keresni. Azt gondoltam, hogy megiszom amit találok, nyilván minnél többet annál erősebb leszek majd, és amikor már hatott a varázsszer, akkor kimegyek, és szétcsapok a két nő között, akik varázsital nélkül még erősebbek voltak ezidőtájt nálam. Amit találtam meg is ittam ( kb. 2-3 deci pálinka és likőr lehetett). Na, vártam, hogy erősödjek, de egy darabig nem történt semmi, aztán elkezdtem szédelegni, de a nagy ruhásszekrényt még mindig nem tudtam a sarkánál fogva felemelni, tudniillik az volt a terv, hogy amikor már erős leszek, felemelem a szekrényt, kidobom az ablakon tokostul, és ettől majd mindenki úgy megijed, hogy nem is lesz szükség a számat se kinyitni. Valamit azonban elronthattam, mert erős ugyan nem lettem, de észre vettem, hogy megszólalni se nagyon tudnék, ha netán valaki hozzám szólna. Megnyugtató volt azonban, hogy ha nem is úgy ahogyan én képzeltem, de mégiscsak van hatása a szernek, merthogy a terv szerint úgysem szólaltam volna meg, nem lett volna szükség rá. Aztán kis porszem került a gépezetbe, mert amint én vártam az erőre, hogy velem legyen, közben anyámék kibékültek, tehát okafogyottá vált a békemisszióm. Na, ekkorra már elég jól be voltam rúgva. A történet tovább is van, de nem húzom az időt, valahol már írtam is róla a blogon, elég annyi hogy meghányattak, amit én kurvára utálok.
Később, néhány év múlva Kőteleken, egy területi versenyen úgy berúgtam, hogy azt se tudtam hogy kerültem a szállásra. Többen aludtunk matracokon egymás mellett, én pedig tudatlan mámoromban áthánytam a Lajos Zolihoz, aki a mellettem levő matracon aludt. Tudni kell, hogy Zolinak térdtől lefelé nem volt lába, innentől kezdve, még nemesebbnek tűnik a cselekedetem, mint ahogy az is, hogy ez után, mint aki jól végezte dolgát, beálltam a sarokba, és odahugyoztam, illetve ez nem biztos, mert úgy b...sztak ki az ajtón, mint a macskát szarni, másnap pedig senki sem kommunikált velem, mintha ott sem lettem volna. Nem hívtak segíteni, nem kellett trágyázni, lovat pucolni, vagy bármi alantas dolgot elvégezni, amellyel én örömest megváltottam volna számkivetett státuszomat. Ez a történet is van tovább , erről is írtam már, elég az hozzá, hogy a Lovász Józsi vett először emberszámba, s nagyon hálás voltam, s vagyok neki mind a mai napig ezért. Ez az esemény akkora hatással volt rám, hogy évekig nem ittam egy korty alkoholt sem, tudniillik megéreztem milyen érzés eladni az emberi méltóságot néhány féldeciért, egyáltalán rádöbbentem arra, mi az emberi méltóság, milyen "számkivetettnek" lenni, milyen érzés az, amikor nem számolnak veled, amikor egy senki vagy, egy nulla, aki még arra sem érdemes hogy kipucolja bárki szaros csizmáját. Nem beszélve arról, hogy olyan gátak oldódtak fel bennem amit nagyon szégyelltem, s tudtam, mindezt az alkoholnak köszönhetem, mert olyan kapukat nyit meg, melyen ha bemegyek, nem vagyok ura a cselekedeteimnek. Az ilyen emberekkel a közösség nem számol. Márpedig én számot tevő szerettem volna lenni, ezért döntöttem akkor úgy, hogy nem iszom. Később azonban nem vontam meg magamtól az alkoholt, sőt előfordult velem, hogy túlfogyasztásom volt, de hasonló a fent leírthoz soha többé nem fordult elő. Akik ismernek tudják, évtizedekig alkalmaztam azt a módszert, hogy egyik évben ittam, a másikban nem. Az ivós évemben sem ittam sokat, a környezetem megszokta, már nem nagyon kínáltak, később teljesen elhagytam e módszert, mindeddig. Sok tehetséges ember sorsát volt szerencsém(?) megfigyelni, kiket az alkohol akadályozott meg abban, hogy azok legyenek, azzá váljanak, amire a tehetségük predesztinálta volna őket. Rossz volt látni, olyan embereket, barátokat, kollégákat, rokonokat, akik számtalan dologban felülmúltak engem, mégis a kukában végezték becstelenül, olykor saját hányadékukban, húgyukban szarukban fetrengve, tehetségüket és kreativitásukat arra használván, hogy alkoholhoz jussanak. A méltóságukat már régen kimérték, nem számított nekik semmi, csakis az alkohol. Az alkoholnak van még egy biztos velejárója, ez pedig a dicstelenség. Mert minden alkoholista osztályrésze, a dicstelen halál.
Tudom, ez egy lovas blog, nem feltétlenül kellene ilyeneket megosztanom, de hidd el, és talán ez nem annyira meglepő, hogy nagyon sok tehetséges lovas barátom, kollégám járt ebben a cipőben, akik a pia miatt nem válhattak azzá, akik valójában lehettek volna. Visszatérve apámra, én úgy érzem, az én lelkemet ő mentette meg, mert akkor amikor szükségem volt rá ott volt ahol lennie kellett, és úgy viselkedett ahogy viselkednie kellett. Csak jóval a halála után, már érett felnőttként értesültem róla, hogy valójában ő is alkoholista volt, viszont én ebből semmit sem érzékeltem, felnéztem rá, soha nem láttam olyan állapotban, ami árnyékot vetett volna az iránta érzett rajongásomra. És ezért írtam le ezeket a sorokat, talán megérint majd valakit, aki úgy emlékszik vissza, hogy ez az írás, de nevezhetjük vallomásnak is, erőt adott neki akkor, amikor legközelebb a haverok, barátok megkérdezték tőle, hogy mit iszol. És ekkor volt elég ereje azt mondani, hogy nem iszom...!
A zsidók úgy tartják, ha valaki egyetlen lelket megment, az igaz ember...! Én nem vagyok zsidó, de szeretnék igaz ember lenni, ez motivált abban, hogy ezt megoszam veletek....!
