Bizonyára sokakban felmerült a kérdés, miért jöttem haza, ezért néhány pontban megpróbálok válaszolni e kérdésre.

• El sem akartam menni....!

Amikor először elhagytam Magyarországot, azért mentem ki, hogy tanuljak. Úgy gondolkodtam, hogy először fel kellene zárkóznom az új elvárásokhoz, s ezeket az elvárásokat én Németországban elég magasnak éreztem ahhoz, hogy odamenjek tanulni. Gyorsan kiderült, hogy a saját szakterületemen óriási hiányosságok vannak. Ez többek között köszönhető annak a magyar felfogásnak, hogy mi szartuk a világ lovassportját, három szakágat alapítottunk, a többiben pedig csupán azért kullogunk hátul, mert mi így szeretjük, és ezt mindenkinek tiszteletben kell tartania, pont úgy, mint azt ha valaki a büdös sajtot kedveli. Több dolgot azonban nem vettünk figyelembe. Az egyik, hogy ha az ember büdösen szereti a sajtot, akkor azt illik úgy elfogyasztania, hogy másnak ne forduljon fel a gyomra tőle. A másik dolog, hogy a világ lovassportja, de leginkább a díjugratás, óriási fejlődésen ment keresztül, tehát ma már nem elegendő azt emlegetni, hogy "Örkény Lovastanárképző", vagy "Örkényi tanok", és a többi, tudniillik mi úgy beszélünk ezekről az időkről, mintha varázsszavakat emlegetnénk, amelyek képesek egy csapásra megoldani bármely helyzetet, akár leigázni a bennünket kevésbé megértő lovas külvilágot. Azért nem elég, mert amikor az örkényi iskola alakult, a díjugratás szinte vele egykorú volt. Caprilli elveit már régen továbbfejlesztették, ma az ugratásban az már csak az alapokra elég, mint ahogy az örkényi tanok is, tudniillik az örkényi iskola, az olasz mintát követte. Hozzá kell tennem, hogy ez mit sem von le annak értékéből, hogy számunkra, az örkényiek taposták ki az utat, ahol persze volt egy kb. ötven éves elakadás, a keleti blokk elszigetelődése miatt. A probléma ott kezdődött, amikor kinyíltak a kapuk, mi nem mentünk ki rajta, hanem ott akartuk folytatni ahol elődeink, az örkényiek abbahagyták. Na, persze vedd figyelembe, hogy ezek csupán az én gondolatmenetemet tükrözik, tehát elképzelhető, hogy nincs igazam, mindenesetre én ezt most is így gondolom. Szóval Németországból hazatelepültem, és tíz évig tartottam magam a saját lövészárkomban, amikor egy sérülés okán ismét elhagyni kényszerültem az akkorra már Kalocsa környékén jól ismert Halomi lovardát. A Halomi lovardában mi ketten a Tomával pontosan olyan úttörő munkát végeztünk, mint annak idején az örkényi lovasok, jóllehet nem voltunk annyira képzettek mint ők. Viszont hoztunk egy friss lovaskultúrát, amihez hozzátartozott a ló megismerése, megismertetése, a patájától a feje búbjáig, lovasaink abban a korban vették természetesnek azt, hogy ínvédőket kell használni még a hobbilovaknál is, amikor még olyanokkal találkoztam, hogy a patkósarkat a kovács tekerte be a vasba, és a ló úgy állt a következő patkolásig. Ma már szinte minden helyen sarok nélkül állnak a lovak, csak akkor tekerik be, ha szükséges. Lovasainkkal megismertettük a biztonságos lovaglás alapjait, a ló vezetésétől kezdve a tereplovaglásig, mint ahogy azzal is tisztában voltak, hogy miért nem jó a lónak, ha rögtön vágtatunk mint egy barom, lehetőleg úgy hogy minél többen lássák halált megvető bátorságunkat. Szóval az amit mi akkor bevittünk a Kalocsa környéki lovaséletbe, nyilván nem volt egyenértékű azzal amit az örkényiek csináltak, ám próbáltuk áthidalni azt a hiányzó ötven évet, hogy egy valóban kultúrált, a mai kornak legalább részben megfelelő lovas gondolkodásmódot alakítsunk ki. Tettük ezt hivatástudatból úgy, hogy az árainkat a kevésbé fizetőképes kereslethez igazítottuk. Ezzel persze előre volt programozva, hogy nem fogjuk anyagilag bírni, ezt többen szóvá is tették segítő szándékkal, mi mégsem változtattunk. Tudod, most már azt hiszem azért, mert ez a hivatásunk, ez a hivatásom. A hivatásért mindig áldozatot kell bemutatni, nem elég hogy anya meg apa segít. Az én áldozatom az volt, hogy tönkre mentem, s újra kellett kezdenem. Mindazonáltal nagyon sok emberben elültettük a modern lovaskultúra gyökereit, illetve az ugratás terén is sok újdonságnak számító dolgot hoztunk azokkal együtt, akik abban az időben nyugaton próbáltak szerencsét. Tehát hogy megértsd, anyagilag ugyan akkor megsemmisültem, ám hagytunk magunk mögött valamit, ami aztán több helyen is elkezdett virágozni. Sokan büszkék arra, hogy nálunk tanultak anno. Gondolom most már érted, hogy volt okom maradni, ám mégis mennem kellett, de mint ahogy lenni szokott, ha az ember szívből, alázattal végzi a dolgát, akkor az élet megjutalmazza, ha mással nem is, tudással és tapasztalatokkal.

• A második dolog,

...amennyiben az élet "megajándékoz" tudással és tapasztalattal, akkor az olyan érzés, hogy nem tarthatod magadban, mert ha csak saját magad hasznára szeretnéd fordítani, pénzszerzés céljából, akkor előbb utóbb ellened fordul. Soha nem akartam milliomos lenni, és visszaemlékszem már két éves koromban is huszár, vagy legalábbis lovasember szerettem volna lenni. Ez a mai napig mit sem változott. Tudom a mai világban nehéz elhinni, hogy valaki valóban át szeretné adni a szerzett tapasztalatait, de akik ismernek tudják, hogy én mindig szívből cselekszem, bár a felszínen kemény vagyok, mivel azt gondolom, hogy itt korántsem arról van szó, hogy megtanítsak valakit ügetni, vágtázni, ugratni, hanem inkább arról, hogy az idő alatt, míg az útjának egy része rajtam vezet kersztül, felkészítsem arra, hogy mi vár rá majd akkor amikor már talán semmi nem köti a lóhoz, mondhatnám úgy is, hogy olyan módon mondjam el neki , hogy az élet nem habos torta, hogy ne ijedjen meg tőle, érezze kihívásnak, feladatnak a nehézségeket, próbálja meg több oldalról megközelíteni a problémáját, tanuljon gondolkodni. A mai napig büszke vagyok arra, hogy a Tatai Tomi miattam jött Kalocsára továbbtanulni. Remélem tudtam neki olyat nyújtani, ami ma segítségére van. És még valami...! Mindez nem pénz kérdése....!

• A harmadik dolog,

Óva intett mindenki attól, hogy hazajöjjek, azonban az ember a saját természetét soha nem tudja megerőszakolni. Márpedig én világ életemben olyan dolgokra voltam rákattanva, amire mások azt mondták "lehetetlen".  Így sikerült olyan lovakkal viszonylag (legalábbis számomra) nagy eredményeket elérnem, amik azt igazolták, hogy haladok előre ezen az úton, ami persze megkövetelte az áldozatot, anyagilag, fizikailag, és egészség szempontjából is. Hiszek abban, hogy mire véget ér az ember élete, összeáll a puzzle, mert a hiányzó részeket olyan kezek igazítják, melyek számomra láthatatlanok. Az én puzzle-om még nem állt össze, de már jól felismerhető az a kép, melynek kirakására hivatott vagyok. Nos, remélem megérted miért jöttem haza.....!

• Ja, és majd elfeledtem egy nagyon fontos dolgot,

....KURVÁRA SZERETEK SZÉLLEL SZEMBEN HUGYOZNI.....HIHIHI....!