Péntek, vámügyintézés. Még meg sem melegedtem idehaza, máris küzdelem veszi kezdetét, a bürokrácia óriáspolipja ellen. Csápjai fojtófogást keresnek a nyakamon, nem fogadnak el ezt, nem fogadnak el azt, csináljam így, csináljam úgy. Az első menetet kibírtam a szünetig, a hétvégén taktikát váltok, kiokosodok, gyorstalpaló a neten uniós vám- és egyéb jogokból. Hétfő, kezdődik a második menet, rögtön támadok, lábra megyek, és a földre viszem, ezért jár az egy pont, így most döntetlenre áll a meccs. Állásból folytatjuk, ő visszatámad, amit én kivédek, ám senkinek nem jár a pont. Hosszas telefonálgatás után, még a harmadik menet előtt kihirdetik a döntetlent, hajlandóak egyszerűsített eljárásban intézni az ügyemet, ám mindez így is 4-5 órába telik. Elmegyünk reggelizni, a Tescóban veszünk Fornettit, hozzá kávét, s kimegyünk padot keresvén, ahol azt elfogyaszthatnánk. Találunk is egy egész sort, leülünk valahol a közepén. Rajtunk kívül, a padsor szélén, hajléktalanforma ember ül, mintha várna valamire. Nincs pofám így egyedül reggelizni, ezért meghívom, reggelizzen velem, amit ő sértődés nélkül elutasít, azonban látszik rajta, hogy jólesik neki az őszinte érdeklődés, így odaül a mellettünk levő padra, és beszélgetésbe elegyedünk vele. Tíz perc is eltelik, mire a főbb bajait felsorolja, cukros, szíves, érszűkületes, egy veséje van, menni is alig bír, ezért jár biciklivel.  Kilenc éves volt amikor az apja meghalt, rá két évre az anyja is. A nagyanyja vette magához, s nevelte az öccsével együtt, 780 forint nyugdíjból. A hetedik osztály elvégzése után munkába állt, mivel a mama nyugdíja nem volt elég a családnak. A bb-i téeszben kezdett el dolgozni 14 évesen, először kőműves mellett. A házát maga építette az utolsó tégláig. Később lovasfogatot kapott, és takarmányos kocsis lett. Két szép murával, az egyik kanca volt, minden évben dobott csikót. Olyanok erősek voltak mint egy traktor, soha nem hagytak volna cserben, inkább szinte lefeküdtek, de úgy is kihúzták mindenhonnan a kocsit. Persze ehhez jól kellett őket takarmányozni is, amit kaptak az nem volt nekik elég, ezért mindig loptam nekik plusz takarmányt. Jajj, nagyon szerettem őket....! Egyszer elkaptak, éppen amikor loptam a zabot, először ki akartak rúgni, végül is  megúsztam egy fegyelmivel. Aztán  jött a hír, hogy már nem kellenek a lovak, leadják őket vágóba. Beszaladtam az elnök elvtárshoz, hogy megveszem a két murát, csak ne adják le vágóba őket. Az elnök gondolkodás nélkül elutasította a kérésemet. Úgy képzelje el, mikor vitték őket, én úgy zokogtam, mint egy gyerek.....! ( Itt nekem is könnycseppet csalt a szemem sarkába. Egyébként fogalma sem volt, hogy nekem közöm lenne lovakhoz, ezt később sem árultam el neki.) Az öcsémet kitaníttattam, ő könyvelő lett, ám 33 éves korában motorbalesetet szenvedett és meghalt. Bb-n eladtam a házamat, a pénzt odaadtam az öcsém lányának, így most ennek fejében nála lakom. Minden hónapban kapok 22 000 forintot, ezt próbálom meg kiegészíteni azzal, hogy ideülök a ruhakonténer mellé, és elkérem a ruhát, amit szombatonként eladok a bolhapiacon. Csak gyógyszerre elmegy 6000 forint, úgyhogy muszáj valamit csinálni, mert meg kell élni valahogy. Tudja, nem panaszkodni akartam, mert tudom, hogy van akinek még ennél is rosszabb, de jó volt egyszerűen csak beszélgetni.....!

Nagyot nyeltem, mert nem sokkal korábban már világ végét kiabáltam egy kis ügyintézés miatt. Amikor elköszöntünk, még utoljára megkérdeztem, mennyi idős...? Ötvennyolc, hangzott a válasz !

Éppen annyi mint én magam. Nos, akkor most már hivatalosan is szerencsésnek nyilvánítom magam, függetlenül attól, hogy a NAV 200 ezer vámot és ÁFÁ-t fizettetett ki a hazahozott használt alsógatyáimért...hihihihi....!