Ha belegondolunk,  a természetes lókiképzés, szabadidomítás nem is olyan régóta van a köztudatban.  Legalábbis ilyen konkrét gyakorlattal és  célokkal.  Jean Francois Pignon magyarországi fellépései hozták meg az igazi áttörést,   a nagyobb népszerűséget és az igényt egy „új” lovas irányvonal iránt.
Pignon fellépése előtt leginkább olyanok kezdték el a természetes lókiképzést, akiknek problémájuk volt a lovukkal  vagy ha nem is problémájuk, de fenntartásuk a lovukkal való kapcsolatukkal, és nem egyszer  utolsó mentsvárként fordultak a lószerű kiképzéshez. Ritkább volt az az eset, mikor igényük volt egy technikai kényszer-mentes ló-lovas kapcsolatra, hiszen ha igény volt is, a megfelelő eszközök, tudás nem volt elérhető – hiszen akkor még az internet sem virágzott olyan szinten, mint manapság és nem is voltak kiugró példák.

Hogy is lehettek volna, hiszen eleinte csak az nyúlt a természetes kiképzéshez, akinek problémás, nehéz természetű, elrontott lova volt. Ekkor is születtek remek eredmények, sokak így kapták vissza lovukkal az elvesztett bizalmat, lovas-érzést stb. Számukra egy másik  lónak természetes dolog hatalmas eredménynek számított. Adott volt egy ló, a maga pozitív és negatív tulajdonságaival, problémáival, személyiségével és bizony ebből kellett „alkotni”. Nem külön horsemanshipre tenyésztett,  már jó adottságokkal induló ló volt az alap, hanem egy olyan, amelyet „mínuszról” kellett visszahozni. Innen szép nyerni nem? Mondhatjuk, hogy egyesek amennyi időt, pénzt és energiát fektettek az egy szem (általában) első ilyen problémás és „megparellizett” lovukba, annyiból már ilyen és olyan szinten, kategóriában tartanának egy másik lóval. De! És itt a lényeg:  a megszerezett tudást, tapasztalatot senki nem veheti el tőle. Aki nehezebb lóval kezdett, egy „átlagos” lóval jóval könnyebben találja meg az összhangot, elismeri el a legkisebb eredményeket és nem mellesleg a problémákat is jobb hatásfokkal tudja orvosolni. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenki kezdjen problémás lóval – hiszen a jobb előéletű ló gyorsabban és erősebb pozitív megerősítést ad a lovasnak mind érzésben mind gyakorlatban. Azt jelenti, hogy tudni kell felmérni az érem két oldalát, és más eredményeit is megbecsülni legyen az bármilyen kis volumenű. Hiszen neki lehet sokkal több munkájába telt a kis eredmény, mint az ami nekünk nagynak számít. Sajnos a mai lovasok hajlamosak éremben, kupában és márkában mérni a sikert, nem funkcionalitásban és érzésben. És persze a másik fő probléma, hogy sokan még mindig többet lesik mások eredményeit, munkálkodását mintsem ezt az energiát a saját életükbe fektetnék. Nincs értelme az összehasonlításoknak sem a mi, sem a „mesterek” szintjén. Senkinek nem egyforma a jelleme, háttere, lehetősége, személyisége így alapból lehetetlen egy összehasonlítás. Nem mellesleg, ki az aki itthon – vagy bárhol a világon - ki merné jelenteni,  hogy Lorenzo a jobb vagy Pignon?  Egyáltalán kinek mérvadó? MI lenne az összehasonlítási alap? Miért tennék ilyen kijelentést, hiszen mindketten egyedülállóak... Amíg ezt hajtjuk, elveszik az egész értelme: az érzés. Az igényes időtöltés. A jókedv. Talán a természetes,  lóközpontú és eszközöket elhagyó képzés mutat legjobban arra rá, hogy csak mi és a lovunk/lovaink a lényeg, az hogy magunkhoz képest fejlődjünk és leljük örömünket az együtt eltöltött időben. Az, hogy ez egy közös terepben nyilvánul meg a lenyugvó nap alatt vagy épp egy magasiskolai feladat közben, már egyéntől függ. Kinek mi az igénye. De ha bármilyen eredményhez jó úton értünk el – tiszteletben tartottunk másokat, testi és lelki sérülés nem történt, mindenki egészséges és jókedvű – már megérte! Mert így az igénytelenség és a szakmaiatlanság ki van zárva, tehát minőségi amit elértünk.  Innen már egyenes út vezet a boldogsághoz.  Valaki lehet boldog a problémás lovával is, lelhet örömöt és kihívást abban ,hogy egy elrontott lovat „visszahozzon”. Valaki ilyen lóval nem is kezd, mert nem lehet vele egyből ugrani/versenyezni stb.  Ilyen az élet.

Ma már ott tartunk, hogy  kialakult az igény a természetes kiképzés iránt  olyanok részéről is, akiknek nincs problémája, sőt remek eredményeket érnek el, de mégis mélyítenék a kapcsolatot a lovukkal. Szeretnének más lehetőségeket is kipróbálni, még színesebbé tenni akár az edzésprogramjukat akár a mindennapjaikat. És ez remek dolog! A szabadidomítás nem egy radikális vonal, beépíthető a mindennapokba  vagy bármilyen szakirány munkájába. Már ha az nem eszközként kezeli a lovat.

Összességében elmondható, hogy lassan elérjük azt, hogy jó képességű ló kerül lóközpontú képzésbe…