Este van. A csikós kancák bent álldogálnak a futóistállóban. Nem akaródzik nekik kimenni a legelőre,  még meleg van, sok a légy és a bögöly. Lógó fejjel relaxál a csapat. Nyílik az ajtó, rezignáltan veszik tudomásul, hogy beléptem. Elkezdem őket kihajtani, tapsolok, kiabálok, mire kelletlenül a fenekét riszálva mint egy tevekaraván, elindulnak kifelé, demonstrálva felém, hogy nekik milyen rettentően nyomorúságos sorsuk van, és a földön fekvő haldoklóba rúgtam bele az utolsót, harsány hangommal. Időnként hátranézve fürkészik arcomon, sikerült-e az előadás, felébredt-e bennem az emberség amire ők apelláltak, még mindig nem késő, még megmenthetem az életüket, ám ha mégsem, ők készek akár meghalni is, amennyiben hajthatatlan vagyok. Hajthatatlan vagyok, körülbelül ezredszer látom az előadást, és még mindig szórakoztat. Lassan eltűnik a karaván utolsó tagja is a kanyarban, aztán odébb megállnak, visszafordulnak, és fülelnek. Információt gyűjt a csapat, vajon ott vagyok-e még az istállóban. Aztán megunják a várakozást és döntenek. Együtt túl kockázatos lenne visszamenni a helyszínre, ahol éppen a vérengző ellenség sóval hinti be a helyüket. A legerősebb úgy dönt, hogy a legrátermettebbnek vissza kell menni felderíteni a terepet. Erre a feladatra természetesen mindig a csapat leggyengébb tagja a legrátermettebb, így azt küldik, kémlelné már ki, hogy tiszta-e a levegő. A leggyengébb lassan araszol befelé, mintha éppen arra lett volna dolga, sorra megvizsgálja az utolsó rögöt is, közben fütyörészik, megtömi cseréppipáját, és kedélyesen füstöt eregetve araszol befelé lépésről, lépésre. Észrevesz. Megáll. Amikor odanézek, gyorsan elfordítja a fejét, mintha nem is vett volna észre. Bizonytalan lépést tesz ismét befelé, mivel éppen ott látott meg a földön valami nagyon fontos dolgot, amit meg kell vizsgálnia, és újabb lépést tesz befelé, miközben skubizza, észrevettem-e hogy ő ott van. Gondolom mondták neki a többiek, hogy láthatatlanná tevő köpeny van rajta, ő meg elhitte. A távolból biztató tekintetek kísérik, és amikor már úgy látja, hogy én vagy nem vettem őt észre, vagy a szívem megesett rajta, s ennek okán jóváhagyom a rendbontást, elindul határozottan befelé. A többiek látva a sikert, szintén elindulnak immár frissen és vidáman, lelki szemeik előtt már meg is veregették a vállam, hogy emberségből ötösre vizsgáztam, amikor ismét felszólítom a rendbontókat a távozásra. Látszik, hogy egy világ omlott bennük össze látván, hogy ezalatt a néhány perc alatt, mégsem sikerült az emberségemre apellálniuk.