2019. ápr 08.

Relatív....mi a fontos....!

írta: Panyi György
Relatív....mi a fontos....!

       "Arcsi" (Herr Artzner) relatív gazdag ember volt, volt egy jachtja a Bodeni tavon, mindig a legújabb BMW-vel járt amit három éves korában újra cserélt, emeletes háza volt valamelyik fekete erdei kisvárosban, és a háznak az volt a nevezetessége, hogy egy római kori véderő feltárt és felújított kőfala csatlakozott be kívülről a konyhába, s mindenféle építészeti szabályokat felrúgva keresztben átszelte azt, majd a nappalin át egy hálószobán keresztül hagyta el a házat, s kint még tekergett néhány kilométert. "Arcsi" építész volt, ő tervezte saját házát, volt lé bőven, nálunk is tartott egy vemhes kancát, aki nem az övé volt, de a csikóját ismeretlenül már az anyja hasában megvette, miután az első találkozásukkor a kanca hátulról rátette a vállára a fejét. A kanca nem volt eladó, így a csikót már akkor megvette, amikor a kanca még be sem volt fedeztetve.  Nos, ennyiből is láthatod, "Arcsi" értett a lovakhoz. Amikor éppen ott volt nálunk, ki nem hagyta volna, hogy körbezötyögje velem az esti etetést karámról karámra az öreg rozsdás Suzukival, s amíg én etettem ő simogatta, kényeztette a lovakat répával, ezzel azzal. Amikor végeztünk, szertartásszerűen azzal búcsúztunk, hogy már megvette a római kori kőfal túloldalán fekvő mintegy egy hektáras legelőt, ahol majd a lova fog szaladgálni, ő pedig csak le fog ülni a karám mellé a direkt erre a célra legyártott székbe, és merengőn szemléli majd a lustán legelésző állatot a lemenő nap vakító csillámfényétől kissé hunyorogva, miközben jobb kezével vakargatja a mellette fekvő hűséges boxer kutyája fejét. Így is ment ez sokáig szinte protokollszerűen, mígnem az egyik alkalommal én valamiért késtem,  "Arcsi" azonban már ott várt rám a karámnál. Hogy ne teljenek tétlenül drága percei, gondolta addig megeteti a magával hozott egy teli vödör répát a lovakkal. Be is ballagott közéjük, s el is kezdte az ételosztást, elképzelése szerint valahogy úgy, ahogyan a Máltai Szeretetszolgálat szokta a Blaha Lujza téren karácsony másnapján. Azt gondolhatta, majd a lovak szépen sorba állnak, s a nekik jutott porciót, valamelyik sarokba magukkal viszik, leülnek a leáldozó nap vörös korongjával szemben, s nyugodt de határozott rágással elfogyasztják azt, hiszen már Buga doktor is megmondta, az étel akkor tudja kifejteni pozitív hatását, ha nyugodt körülmények között fogyasztják el, időt biztosítva az ízlelőbimbóknak, hogy feldolgozzák az elemózsia ízvilágát. Az első két adag kézbesítése után azonban némi hiba csúszott a tervezésbe, tudniillik az időközben Arcsi körül bezárult lovak alkotta kör déli féltekéjéről valaki, egy sürgősségi távirat útján közölte északi szomszédjával, hogy szerinte semmi keresnivalója ott, mivel tudomása szerint a ráeső egyhavi megélhetésre fordított sárgarépa összege, meghaladja a "rászoruló plafont", ergo szíveskedjen odébb állni. A táviratot két hátsó lábbal adták fel, s miután Arcsi fejéhez közel suhant el, módjában állt akaratlanul is belepillantani, s bár elsőre nem sikerült a szöveget értelmeznie, mégis annyira megérintette, hogy egy méterrel arrébb tántorodott. Az északi szomszéd, az udvariasság szabályaira és a sürgősségi minősítésre tekintettel azonnal válaszolt, szintén két lábbal, ami az akkori hírközlési technológia leggyorsabb ismert módja volt a kilencvenes évek elején, nem volt még sms, Wattsap, Messenger és Facebook sem, mert nyilván ha lett volna, akkor azt vették volna igénybe. Arcsi ismét akaratán kívül betekintést nyert a közlöny tartalmába, ami kezdte érzelmileg megviselni, és fizikailag is megviselni. Már éppen leporolta volna kifogástalan öltönyét, amikor délről újabb üzenet volt úton észak felé a feje mellett, egy jól kifejlett lófogsor kézbesítésében. Arcsi összerogyott az üzenet súlya alatt, s négykézláb kezdte keresni a kiutat ezernyi nem kifejezetten nyugodtan álldogáló lóláb között. Időközben megnőtt a körben álló lovak távirati kedve, s keletről, nyugatról egyaránt kezdtek hozzászólogatni a kényes anyagi témához, a táviratok egyre gyorsabban röpködtek, Arcsi bátor építészszíve pedig egyre nagyobb ütemet diktált, ugyanakkor elkezdte a visszavonulást a mellkas tájékáról, a biztonságosabbnak tűnő alsógatyába. A táviratok hatalmas durranásokkal, csattanásokkal landoltak, alant pedig Arcsi elméjébe beköltözött egy csipetnyi félelem. A varázslatos lóláblabirintusból nem látszott kiút, olybá tűnt, itt és most ér véget addig töretlenül ívelő karrierje, sárba taposva, dicstelenül. Élete filmje kezdett lepörögni előtte. Épp annál a résznél tartott, hogy "milyen fasza gyerek ez a George, kár hogy pont most nincs itt", amikor megérkeztem a helyszínre, s mint a távirati szabályok jó ismerője rögtön átláttam, hogy itt a kézbesítési szabályzat súlyos megszegése áll fenn, ezért azonnal kérelmeztem táviratilag  az illetékes hatóságokat, hogy a jelenlegi helyzet megszüntetéséhez postafordultával hozzájáruljanak. A táviratot műholdas adóval küldtem el, egy karikásostor segítségével, amit mindig magamnál tartottam arra az esetre, ha a lovak közötti távirati vitát kellett gyorsan eldönteni. Tudvalevő, hogy a lovak rendkívüli módon tisztelik a törvényt, így amint a távirati iroda tudomásukra juttatta, hogy illegális tevékenység esete áll fenn, ami súlyos pereket akaszthat a bűnösök nyakába, az eljárástól való félelmükben azonnal félbeszakították addig folytatott bűnös tevékenységüket, s szertefoszlottak a szélrózsa minden irányába. Arcsi felállt, a lábai remegtek, meg kellett fognom mert az volt az érzésem, ha nem tenném összeesne. Némán sántikáltunk kifelé, amikor egyszer csak sírva fakadt. Szembefordult velem, s patakzó könnyei között annyit mondott. 

- George, mindig örülök ha látlak, de most.....! Nem fejezte be, de tudtam mit akar mondani. Később csak annyit mondott, el-elcsukló hangon, "Ha csak egy kicsit később jöttél volna, már nem élnék....!" Napokkal, hetekkel később sokat beszélgettünk vele a témáról, s egyszer azt mondta : "Soha nem hittem volna, hogy a házam, a yachtom, az autóm nem fog értéket képviselni a szememben....!"

Egy-két évvel később, amikor a Lilla iskoláskorú lett, közöltem Arcsival, hogy sajnos szeptembertől el kell váljanak útjaink, mert a gyereknek iskolába kell járni, s én ugyan rendelkeztem papírokkal, Erika és Lilla nem kapott tartózkodási engedélyt, csak mint "turisták" voltak kint velem, óvodába úgy járhatott, hogy tudták, nincs papírja, de az iskolába már mellékelni kellett a tartózkodási engedélyt. A probléma csak az volt, hogy az útlevelembe bepecsételték, hogy "a család nem költözhet ki hozzám". Ennek ellenére bementem a "külföldi hivatalba" ahol addig nagyon udvariasak voltak amíg meg nem látták a pecsétet az útlevelemben, hogy "familien nachzug nicht möglich". Na ezután úgy kivágtak, alig érte a lábam a földet. Arcsi nem nyugodott ebbe bele, s közölte, ő még megy egy kört ebben az ügyben. Eltelt két hét, csörög a telefon. A "külföldi hivatalból" keresett ugyanaz a hölgy, aki meglehetősen dicstelenül kivágott, utánam kiabálva, hogy nem tudok olvasni...?! Oda van írva, hogy "familien nachzug nicht möglich"....! Udvarias hangon közölte velem, mintha előtte soha nem találkoztunk volna, hogy kéri fáradjak be a hivatalba, hozzam magammal a feleségem és lányom útlevelét, hogy átadhassák a szükséges papírokat ahhoz, hogy a "család utánam költözhessen", illetve sajnálatos módon itt helyben ezt nem tudják elintézni, el kell utaznom a Budapesti nagykövetségükre, ahol már elő vannak készítve az ügy papírjai, soron kívül fogadnak....!

Arcsi úgy tett mint aki meglepődött a fejleményeken, nagyon örült, hogy még maradok. Soha nem is utalt rá, hogy bármi köze lett volna a dologhoz, de én tudtam amit tudtam....

Szólj hozzá