Még a kétezres évek első felében történt, hogy a Gézáék  (Petheő Gézáék) elmentek családostul szabadságra. Ez idő alatt én ugyanúgy jártam a lovakat mozgatni mint előtte, s miután több helyre is jártam akkoriban, - többek között Mohácsra is - mindig úgy szerveztem a dolgokat, hogy ha lehetett akkor a lehető legtöbb lovasom induljon azon a versenyen ahol én is ott vagyok. Sok bonyodalom nem akadt, mert a Gézáék - tehát az Ákos is - szabadságra mentek, én meg úgy döntöttem leviszem a csikókat valami "Bivalybasznádpuszta" nevű közeli versenyre, ami a mohácsi kezdő lovasoknak tökéletesen megfelelt, illetve a kezdő lovaknak is jó volt, mivel beleszagolhattak egy kicsit a versenyzés légkörébe. Mielőtt Gézáék elutaztak volna, mondja nekem a Géza, hogy ők úgy sincsenek itthon, vigyem el a Ramónát, legalább nyerek egy kis pénzt vele. A Ramóna 120-ig tuti nyerő lovacska volt, bár akkorra már néha meg megállt és óvatosan körülnézett. Ezzel nem is lett volna baj, ha ez a rituálé nem éppen a pályán, és pont az ugrás előtt vált volna kedvelt szokásává. A széles oxerok kifejezetten tetszhettek neki, amit abból szűrtem le, hogy azok előtt képes volt elég sok időt merengőn, mélázva eltölteni. Na, be is neveztem a "nagydíjba", a "nehéz kategóriás" 120 centiméterre. A tanítványok ott tolongtak a pálya szélén, és áhítattal nézték a "mestert", aki éppen megmutatta 1.20-on, hogyan kell lovagolni az 1.60-on. Az első kört hibátlanul abszolváltam(tuk), így egyenes derékkal, Clint Eastwood elnéző mosolyával a szájam sarkában sétálgattam a pálya szélén, hadd lássák, én vagyok az egyike azon nehézfiúknak, akik hibátlant mentek ebben a veszett nehéz "nagydíjban". Szemem sarkában látni véltem, ahogy az emberek összesúgnak a hátam mögött : "- Ő az, aki hibátlant ment a "nagydíjban"....!"....szóval minden okom megvolt az elégedettségre, és csupán a szerénységem nem engedte, hogy kiírják a hátamra, hogy "a "nagydíjban" hibátlan. Elkezdődött az összevetés, gyorsabban mentem mint a távirat, ahol lehetett "srégoltam", rövideket fordultam, szóval mindent megtettem azért, hogy a tanítványoknak megmutassam egyhúszon, hogyan kell ezt egyhatvanon csinálni. Az utolsó ugrásig makulátlanul demonstráltam az ugrósport lemeztelenített lényegét, egyszerűségét, a lovaglás "ars poeticáját". Az utolsó ugrás, úgynevezett "ravasz" ugrás volt, tudniillik vagy megkerülted az előtte álló ugrást és akkor biztosan nem nyertél, vagy röviden fordulva megsrégoltad az oxert, és akkor volt esélyed nyerni is. Na, kérem szépen, lejöttem az utolsó előtti ugrásról, ahogy kell bedöntöttem a Ramónát miközben "hatszázzal" mentem előre, hogy oda is érjek az utolsó oxerhoz. Minden a legfaszábban alakult, kurva jól értem oda az oxerhoz, a csizmámmal tartottam Ramónában a lelket, a sarkaim a szíve mögött középen összeértek, elemelkedés, most már nagy baj nem lehet, érzem nagyon jó íve van az ugrásnak, minden a legjobban alakul. A küldetés háromnegyedén lehettem túl, ez már a landolási fázis, közben már be-be ugrik egy halom pénz látványa, amint éppen a polgármester úr átnyújtja nekem, a hatalmas aranyozott kupával egyetemben, az emberek veregetik a hátam, miközben hozzáfűzik : "Soha ilyen jó lovagolást egyhatvanon nem láttak, talán csak a Suti Pistától láttak hasonlót...!"....

Ekkor feltűnt egy apró rendellenesség, tudniillik a ló nem volt velem. Az öregebbek még biztosan emlékeznek az Endeavour űrsikló startjára, amit úgy hajtott végre, hogy egy Boeing-747-es kellő magasságba emelte az űrsiklót, ahonnan az beindította a rakétáit, levált a Boeing-747-ről, tovább emelkedett a világűrbe, és orbitális pályára állt a Föld körül. Nos körülbelül ezt a forgatókönyvet követtem én, és Ramóna. Én voltam az Endeavour űrsikló, Ramóna pedig a Boeing-747-es. Miután tudatosult bennem, hogy űrhajós lettem, nem maradt más hátra, mint a protokoll szerint jelentettem a a földi kiszolgáló egységnek, hogy beléptem a Föld légkörébe, és XY koordináták metszésében megkezdtem az ereszkedést, csak hogy tudják hol keressenek. Ezzel egy időben szembesültem a ténnyel, hogy az űrkabin ejtőernyője nem nyílt ki, tehát úgynevezett kemény landolásra számíthatok. Mindeközben az ugrást olyan tisztán sikerült kiviteleznem, hogy még csak a lelógó nyakkendőm csücske sem érintette, és persze a másik oldalon Ramóna is kínosan ügyelt rá, nehogy kárt tegyen az akadályban, szóval nem panaszkodhatom, a küldetés tökéletesre sikerült, bár a landolás keményre sikeredett, és vagy öt-hat méterre az ugrástól, vitorlázó üzemmódban elterültem a földön. Jó volt érezni, hogy újra itthon vagyok, és az űr magányát nemsokára felváltja nyüzsgő emberek sokasága. Amint így pihengetek a földön kiterülve, hallom ám, hogy nem hallok semmit. Gondoltam várok még egy kicsit, nem mozdultam. Ekkor meghallottam az első hangot. "...Úristen, biztos történt vele valami"....!..."...Hívjátok a mentőt, gyorsan a mentőt.."....A szemem sarkából körülnéztem, láttam amint az emberek futkároznak mint pók a falon, integetnek, kiabálnak.....Hú, gondoltam, ezek még képesek nekem behívni a mentőt, s inkább röhögve felpattantam. Az addigi izgatott nyüzsgést csalódott morajlás váltotta fel,....- "Áááá, nincs is semmi baja"....!....Bogár Pista szavai jutottak eszembe....:  "NEM SZÁMÍT HA ELESEK, FELÁLLOK, LEPOROLOM MAGAM, ÉS CSINÁLOM TOVÁBB A MAGYAR LOVASSPORTOT"...hihihi....!