Előre bocsátom, hogy bármi történjék is veled, ha azt később el tudod mesélni, szerencsés ember vagy...!!!!  Én, szerencsés ember vagyok....! A szerencse nem az, amikor nem történik veled baleset, hanem az amikor túlélted, és lehetőséget kaptál a tanulásra, ergo a továbblépésre. Tudniillik a profi lovasnak meg kell tanulni félni ahhoz, hogy magasabb szintre tudjon lépni..! Meg kell ismernie a félelmét, egyáltalán szembesülni a létezésével, tudnia kell miből ered, mit akar tőlem, és mindenekelőtt azt, hogy ő nem az ellenséged, hanem a testőröd, aki arra késztet, hogy felfedd magad előtt a hiányosságaidat, amiből a félelem ered. Nálunk lovasoknál általában abból ered, hogy olyan dolgok történnek velünk, amikre nincs befolyásunk, nem tudjuk kezelni őket. Ez arra ösztökél, hogy elemezzük a dolgokat, mi miért történt, és így esélyt kapunk arra, hogy kijavíthassuk a hibát, ami a balesetet okozta. Sok balesetem volt, az olyanokat amiből rögtön fel tudtam állni, nem is igen tartom nyilván. 2004-ben volt egy medencetörésem, leestem egy bakoló lóról, négy hónapig tartott (három hónapig ágyban fekve), mire el tudtam kezdeni dolgozni. Természetesen tönkrementem, eladósodtam, kénytelen voltam kimenni Írországba, hogy az adósságaimat ki tudjam fizetni, aztán belecsöppentem egy olyan közegbe, ahol olyan telivér csikók voltak, amiről a legtöbb ember álmodni sem mer, nem hogy olyan lovak közelébe menni. A feladatot elvégeztem, mintegy 250 telivér csikót belovagoltam. Egy délelőtt 8-10 ilyen lóval dolgoztam, és túléltem, akár büszke is lehetnék rá, ez volt életem legnehezebb öt éve...! Elárulok neked egy nagy titkot, nevezetesen azt, hogy hogyan tudtam túlélni azt, amire sokan azt mondták volna, hogy "pokoli"....! Az volt, pokolian nehéz, állandóan koncentráltnak kellett lenni, minden pillanatban. A titkom pedig az volt, hogy FÉLTEM....! Attól féltem, hogy ha nekem bármi bajom esik, mi lesz a családommal, hogy nő majd fel a fiam, be tudja e fejezni a lányom az iskoláit, hogy a saját lábára állhasson. Minden nap a "Félelmemmel" együtt mentem dolgozni, ketten szálltunk ki az autóból, és egész délelőtt ő segített nekem koncentrálni, szólt ha gyorsan közelítettem meg a lovat, figyelmeztetett minden előre nem látható dologra, amikre sikerült előre felkészülnöm. Tudtam, azért van velem, hogy vigyázzon rám, hogy ne siessek, hogy tanuljak meg türelmesnek lenni, és még sok minden másra megtanított, olyan dolgokra, amiket egyedül csak ő tud egy embernek megtanítani. Nem az ellenségem volt, hanem a barátom. Ezt úgy szokták a hősök kommunikálni, hogy legyőzték a félelmüket. Én nem legyőztem, hanem a magam oldalára állítottam. Soha egy pillanatig nem gátolt a munkámban, bármilyen lóval álltam is szembe, ha dolgoztam, már mint valami hatodik érzékem működött, az én, a mi közös érdekünkben, tudniillik már az elején megbeszéltem vele, hogy te csak velem együtt vagy képes létezni, ha én nem lennék, te sem léteznél. A félelem megtanított arra is, hogy bármi történik más lovasokkal, óvatosan nyilatkozzak.....! Ennek egyszerű oka van. Az élet szinte kivétel nélkül mindig számon kéri az okoskodást...! Ha az a baleset nem neked szólt, akkor ne szólj bele...! Neked nem mond semmit, csak az tudhatja mi miért történt, akivel megesett a dolog, és ha szerencsés, akkor kap majd esélyt arra hogy elmesélje, sőt, feltehetően sokkal erősebben fog kikerülni belőle, mint amikor belekezdett. A legnagyobb szájú "észosztóknak" azt üzenem, hogy tapasztalataim szerint, a nyilatkozás bátorságát, mindig a tapasztalatok hiánya táplálja, és könnyen előfordulhat, hogy egyszer csak személyes tapasztalattá válik az, amiről az ember bátran nyilatkozott. A "Félelmem" nekem mindig azt kommunikálta, hogy a baleset bárkivel, bármikor megtörténhet. Ha találkozunk vele nem tehetünk mást, mint azt kívánni az azt elszenvedőnek, hogy örüljön ha megismerhette a saját félelmét, mert azzal saját magához sikerült közelebb kerülnie, és ez elengedhetetlen ahhoz, hogy feljebb lépjünk....! Bízom benne, hogy Tászler Melinda egyszer majd elmeséli nekem mi történt azon a napon, amikor egy lépést feljebb kellett lépnie....!