Gondolom a címből kitaláltad, hogy  (szerintem) nem mindenkinek van a lovasérzésre szüksége. Pedig régen nagyon fontosnak tartották az "öregek", ám ma kialakulóban van egy olyan "lovas(?)generáció", akinek nincs rá szüksége, és azt is elmondom miért. Nagyon egyszerű oka van, tudniillik mára már a tudomány olyan hatalmas eredményeket produkál, hogy ha valami kérdés felvetődik, csak bepötyögöd a Gugelba, és máris kidobja a választ. Ráadásul vannak már erre szakosodott több tízezres látogatottságú "vezető" lovas honlapok, akik nagy hangsúlyt fektetnek a tudományos munkák publikálására. Ilyen vezető lovas honlap például a "lovasok.hu", aki nem bír megbarátkozni a gondolattal, hogy vannak olyanok is (még), akik képesek kezelni a zablát a ló szájában. Én azt hittem egyszer már lefutott ez a "tudományosan bebizonyított" dolog, azonban úgy tűnik mégsem nyugodtak bele, hogy "rendben, akkor lovagoljon mindenki ahogyan akar, zablával vagy anélkül", csak ne háborúzzunk. Szilágyi Szilárdnak azonban sikerült egy olyan tudományos cikket írnia, amivel (szerintem) meglehetősen lekezelően állítja bizonyos emberekről, hogy csupán a vélt hiedelmeiket védik önmagukra zárt tornyaikban. Nos én is ezek közé a "toronylakók" közé tartozom, és mindazok, akik az elmúlt 3000 évben, a tapasztalataik által próbálták megállapítani, hogy a lónak mi a jó, mivel lehet fokozni adott esetben a teljesítményét úgy, hogy közben jól érezze magát. Sajnálatos módon akkor még nem élt Szilágyi úr, aki bebizonyíthatta volna nekik tudományosan, hogy addig mindent rosszul tudtak, mivel a tapasztalataik csupán olyan ismeretek voltak, mint a távolban látszólag összefutó sínpár. Szó szerint idéznék a lovagoló "professzor úrtól" néhány mondatot. 

" Keveseknek adatik meg az a szerencse, hogy különbséget tegyenek az elménk által valóságként érzékelt gondolatok és a valós ismeretek között."

Nos már itt nyilvánvaló, hogy a cikk írója azon kevesek közé tartozik akinek ez megadatott, de azért mi "toronylakók" szemlesütve elolvashatjuk irományát, csak hogy jobbá tegye ezt a rossz világot. Nézzük tovább....

" Látjuk, hogy a távolban lévő sínek összeérnek – és csak az elménk mondja (már akinek mondja), hogy azok bizony továbbra is párhuzamosan futnak tovább. A vélemény saját benyomásainkon, észleléseinken alapszik (az, amit igaznak hiszünk), a tudomány pedig lehetővé teszi, hogy hiedelmeinket korrigáljuk (az alapján, ami bizonyított tény)."

"Csak az elménk mondja, (már akinek mondja)." Itt ugye eleve feltételezi a "docens úr", hogy  mi, akik nem vagyunk beavatva a tudomány titokzatos világába, azt sem tudjuk eldönteni, hogy az összefutónak látszó sínpár nem fut össze (Te kis buta...!), hanem végig párhuzamosan halad. Nos kedves "kandidátus úr", igaz, hogy régen még nem volt olyan fejlett a tudomány, de erre találták ki a megtapasztalást. Miután végigment valaki a sínpárok között, akkor annak elhitték, hogy a sínpárok nem érnek össze, hanem végig párhuzamosan futnak. Voltak persze kis buták, akik nem hitték el, de miután végigmentek ők is a sínek között, rájöttek hogy az valóban párhuzamos. Tehát kedves "doktor úr", ezek már nem hiedelmek voltak, hanem tapasztalatok. Így aztán 3000 év során senkinek nem jutott eszébe olyan dolgokat kutatni, amiket már előttük többen is megtapasztaltak. És minél többet tapasztaltak, annál több dolgot voltak képesek megérezni, amit persze ha nem éreztek volna meg, akkor valószínűleg tudományosan bebizonyították volna, mint ahogyan önök is tették ezt nagyon helyesen, mivel nincs a világnak nagyobb problémája, mint az hogy zablával vagy zabla nélkül lovagoljanak a hobbilovasok. Ezt csak azért hangsúlyoztam ki, mert nem szeretném ha az "adjunktus úr" úgy érezné, hogy nem veszem komolyan a tudományos kutatásokat. Számomra nyilvánvaló, hogy olyan ember, akiben benne van a (tapasztalatok által kialakult) "lovasérzés", nem fog tudományosan olyan dolgokat kutatni, amiről tudva tudja, hogy "úgysem fog összeérni". Kedves "doktor úr" a sínpárra gondolok, tudja arra ami nem ér össze, de ön azt próbálja bebizonyítani nekünk hogy összeér. Kedves "docens úr", mi már végigmentünk ezek között a sínpárok között, és nem hisszük el, hogy azok összeérnek. Ugyanígy azokat sem hisszük el, amiket a zabláról kikutattak, és nem azért mert azt gondolnánk hogy a zabla nem idegen a ló szájában, hanem azért, mert tudjuk, hogy eleve az ember idegen a ló hátán, nem természetes, nem oda való. Ennek ellenére azonban ráülünk a hátára, és a "lovasérzés" (már akinek van) segítségével megpróbáljuk úgy kezelni a zablát, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzuk neki. De tudjuk azt is, ha egy fakezű, érzés nélküli ember ül fel a hátára, az bárhová teszi a kantárt, vagy a zablát, az a lónak akkor sem lesz fájdalommentes. Kedves "doktor" úr, régen a csikósoknak ugyan nem volt tudományos fokozata (feltételezhetően), tudniillik ha lett volna is, vajmi keveset segített volna rajtuk, hogyha a több száz állat közül észre kellett venniük a beteg, nem a megszokott módon viselkedő állatot. Ez például a csikósszámadónak azért volt "húsbavágó", mert abban az időben a vagyonával felelt a ménesért, és nem engedhette meg magának, hogy egy olyan jól képzett doktort állítson minden csikó mellé, mint például ön. Erre volt a lovasérzés. Meg arra, hogy ezer évvel ezelőtt is tudják, hogy a patkóba meddig lehet a szöget verni, pedig akkor még senki nem bizonyította be tudományosan, hogy ha hátrább ütik be a szöget akkor az meggátolja a patát a mozgásban. Mégis tudták, mert végigmentek a sínek között. Úgyhogy kedves "doktor úr", bár engem nem zavar ha kábítja a lovastársadalomnak azt a részét aki még azt hiszi hogy a sínek összeérnek, de minket, innen a szomszéd toronyból tessenek kérem békén hagyni, mert a legtöbbünk már akkor végigment a sínek között, amikor ön még azt sem tudta kimondani, hogy "vonat"!

Tisztelettel : Panyi György, a szomszéd toronyból...!