Bognár Sándor - az 1972-es müncheni olympiai csapat tagja
A fényképen Bettyvel, akit az olympiára kapott meg. Olsztyinban - (A lengyelországi Olsztyn volt a kelet-európai régió egyetlen olyan versenyhelyszíne, ahol a nyugati világ legjobb lovasai is részt vettek. Ez természetesen addig tartott, amíg nem a pénzdíjak határozták meg a toplovasok részvételét egy egy versenyen, így később Olsztyn is kiesett ebből a körből, és a hetvenes évek végére már úgy elmérgesedett a politikai helyzet, hogy a kelet-európai lovasok már szinte csak a kontinens bajnokságokon vettek részt, már amennyiben kijutottak.), - a Nemzetek díjában 12 (4+8) hibaponttal ért körbe az olympiai minősítőn, ugyanabban az évben Írisszel második volt a felnőtt magyar bajnokságban. Az olympián végül a sok sérülés miatt Fáklyással indult, aki tulajdonképpen jó puissance ló volt, ám összetettet nem tudott ugrani, így kizárták. Ebben talán az is közrejátszott, hogy az előző ugráson a patkósarok mély sérülést okozott a lónak, aki ettől megijedhetett. Megjegyzem, az egykori szocialista kiválasztási rendszer úgy volt szar ahogy volt. A nyugati lovasoknál mindig a párost nézték, a párosok minősültek, és bár előfordult, hogy kivásárolták a jó lovat a másik alól, csak akkor kerülhetett be a csapatba, ha több versenyen is jó teljesítménnyel az élen végeztek. A német minősülési versenyek egyik helyszíne a német bajnokság volt, a másik biztos pontja pedig Aachen, és ezeken kívül még 3-4 helyszín. A többi - a világ lovassportjában számottevő - nemzet biztos kiválasztási pontja szintén Aachen volt, mint ahogyan a mai napig ez a lovassportok szentélyének számít, bár volt már rá példa, amikor például Ludger Beerbaum kifakadt, hogy "azért mégsem kellene mindenkit ide engedni". Ez a kijelentés azt takarja, hogy az utóbbi évtizedben már szponzorok útján szinte bárki "bevásárolhatja" magát az indulók közé, ergo Aachenben is felhígult a mezőny, de ez tulajdonképpen világméretű tendencia. Visszatérve tehát az elképzelhetetlen volt, hogy az olympia, vagy akár bármely nagy verseny helyszínén változtassák meg a párost. Münchenben így fordulhatott elő, hogy Bettyt a tapasztaltabb Móra László kapta meg, aki előtte még életében nem ült a lovon versenyen, és egyáltalán is csupán néhány alkalommal ülhetett rajta megelőzően. Mórát szintén kizárták a ló sérülése miatt a tizedik akadálynál. A későbbiek folyamán egyébként, például a moszkvai olympián is cserélgették a lovakat, ami véleményem szerint alapvető hibája volt a rendszernek. Talán - bár ezt már nem lehet bebizonyítani, így elképzelhető az is hogy nincs igazam - eredményesebb lett volna, ha párosokban gondolkodnak, és ha cserélnek is lovakat, azt már legalább egy évvel előtte megteszik. Ezt azonban nem tette lehetővé a magyar lótenyésztés, sem minőségre, sem pedig mennyiségre nem volt képes felvenni a versenyt a nyugati tenyésztési rendszerekkel. Ennek oka részben abban keresendő, hogy egyéni érdekek mentén történtek az események, csak kullogtunk a nyugat vívmányai után. Rettentő nagy volt a korrupció lehetősége. Erről Max E. Ammann, - a világkupa fordulók elindítója, és sokáig feje - így ír. "Amennyiben kelet-európai csapatok kijutottak a nyugati versenyekre, több volt a kísérő funkcionáriusok száma, mint a versenyzők és a lóápoló személyzet együttvéve. Ez is csak úgy volt lehetséges, ha egy vagy több magas pártfunkcionárus is ment a csapattal, sokszor a családjával együtt. Természetesen ezeknek a személyeknek külön beosztást kellet kreálni, így egy egy szocialista csapat gyakran háromszor annyi létszámmal jelent meg, mint egy hasonló a nyugati régióból." Tenyésztésünket a magyar bajnokságok legnehezebb számában történő nevezések alapján is le lehetett mérni, hiszen általában talán soha nem érte el a"húszas" nagyságrendet. Csak összevetésképpen, a német bajnokságra minősülnek több százan, de a nevezésig csak kb. ötven hatvan lovas jut el, azok akik esélyt látnak egy jó eredmény elérésére. Ezért volt lehetséges, hogy a német lovassport "alja" a bajorok, minket állandóan szarrá vertek a hazai versenyeinken. Mostanra persze már ez is kiegyenlítettebb, de amikor kimentem 1991-ben, éppen szembesültem a ténnyel, hogy egy Roland Strube nevű lovas, aki mintegy harminc nehéz kategóriás versenyt nyert előző évben (hússzal lehet minősülni a német bajnokságra), nem nevezte magát a német bajnokságra, mert úgy gondolta, semmi keresnivalója ott. Ezzel együtt, amikor előző évben Hortobágyon láttam, mi magyarok a közelébe sem tudtunk kerülni, mindent megnyert amit lehetett, sőt abban az időben a bajor versenyeken is az egyik legjobban szereplő lovas volt. És hogy a párosokat kellett volna favorizálni, azt mára már nagyon sok példa alátámasztja, és közel sem biztos hogy a legeredményesebb versenyző tudja legeredményesebben ellovagolni a legtehetségesebb lovat. Ez egyébként díjlovaglásban is tetten érhető, illetve valószínűleg a lósport valamennyi szakágában. Nyilvánvalóan ez azért van így, mert a lónak is lelke van, és lónak lovasnak viszont egy a lelke, ha bármelyik nem tud azonosulni, vagy megértést tanúsítani a másikkal, az a teljesítmény romlásához vezet. Na mármost cáfoljon meg valaki ha azt mondom, egy lónak a lelkével azonosulni nem lehetséges néhány felülés alkalmával, ahhoz hosszabb idő szükségeltetik, ergo Bognár és Móra eleve handicappel indultak, bár másik két lovasunk is csak annyiban teljesített jobban, hogy ők végigértek a pályán. Mindez nem jelentette azt, hogy lovasaink tehetségben elmaradtak volna nyugati kollégáiktól, ezt mára már sokan bizonyították, hogy azonos körülmények mellett képesek egyenértékű vagy akár annál is jobb teljesítményt nyújtani, sőt a magyar lovassportban is voltak azóta kimagasló teljesítmények, ám ezeket mindezidáig nem tudtuk stabilizálni. Hogy miért, az már egy külön téma. Kollár Kornél elemzését itt olvashatod az 1972-es müncheni olympiáról....
illetve itt:
Bognár Sándor - Rezeda Kázmérral
Bognár Sándor - Bobherceggel 1974-ben, az OB. I. fordulóján
A fotók Walleshausen Gyula archívumából származnak.
