Azt hiszem nem mondok semmi újat ha azt mondom, mi lovasok eltávolodtunk egymástól. Ez világszerte hasonló tendenciát mutat, de országonként változó a mértéke, függően az adott térség lovaskultúrájától. Ahol fejlettebb nem nyílt szét annyira az olló, ahol pedig nem, ott elég nagy mértékben. Az olló egyik ágát a hagyományos hivatásos lovasok, a másikat pedig a “natural horsemanship”, - vagy nevezhetjük erőszakmentes lókiképzésnek is - reprezentálják. Én a hivatásos lovasokat képviselem, akiről pedig most írni fogok, a “natural horsemanship” egyik ágát műveli, nevezetesen a “szabadidomítást”. Érdekes módon hozott össze minket a sors, tudniillik írtam egy cikket, “Nincsen nekem semmi bajom a suttogókkal”....címmel, amire Melinda is reagált, és kiderült, hogy vannak olyan pontok, amiben azonos a véleményünk. Konkrétan, az internet használatával párhuzamosan, egy újabb kategória keletkezett, amibe szinte minden táborból akadnak jelentkezők. Ők a “virtuális lovasok”, akik nagy hézagot töltenek be a hazai lovasélet palettáján. Nyugodtan kijelenthetem, nagy szükség volt már rájuk, hiszen bármikor egy ilyen “virtuális huszár” megnyilatkozik, valaki mindig odaírja, hogy “Na, már csak ez hiányzott….!” Rengeteg pozitív tulajdonságuk közül talán kiemelném a legjelentősebbeket, például bámulatos ügyességgel kezelik a billentyűzetet, és halált megvető bátorsággal írnak hülyeségeket, teszik ezt olyan bizonyossággal, hogy a laikus szemlélődő rögtön meg is hívja, hogy tartana már náluk egy “vak vezet világtalant” kurzust.

Szóval így nagy vonalakban ebben megegyezett Melindával a véleményünk, annak ellenére, hogy az “NH”-s (natural horsemanship) tábor általános vélekedése szerint, mi hivatásosok állunk a “sötét oldalon”, ebből következően az erő velük van. Na, most ha számszerűsíteni kellene a dolgot, akkor az erő valóban velük van, hiszen arányaiban tízből nyolc szabadidő lovas, a nyolcból pedig hat az “NH” valamelyik ágát műveli. Érdekes módon ebben a rétegben is kialakult egy hivatásos csoport világszerte, ők tanítják a kezdőket. Melinda is hivatásszerűen műveli a szabadidomítást, és még mielőtt bemutatnám a “sötét oldalnak”, idéznék tőle pár sort.

“ Mindenki a saját eredményeire, és lehetőségeire koncentráljon. Mert minden ló, ember, lehetőség, helyzet más, így minden eredmény relatív. Így nincs értelme a hasonlítgatásnak. A hasonlítgatás pedig megöli az egész lényegét: a kölcsönös bizalom elérését és a feladatmegoldások örömét.  Mindenki nézzen, lásson és tanuljon. Ha nincs SAJÁT tapasztalat akkor csak mások szemzős gondolatait ismerik, így beszűkül a világ. És hangsúlyozni kell, hogy nincs olyan nagy különbség a természetes lókiképzés/szabadidomítás és az eredeti, régi lókiképzés közt. Senki sem szabadidomító attól, hogy kötőfékben lovagol, vagy ágaskodtat, de attól sem lesz senki lókínzó, hogy zablával lovagol…..!”

Személyesen nekem nagyon sok ír és svájci ismerősöm, barátom van a “másik oldalon”. Tiszteljük, szeretjük, becsüljük egymást, az írek soha nem voltak szemzősek, és amikor már a problémát nem tudták kezelni hozzám jöttek. Itt Svájcban is hasonló emberek vesznek körül, jól megvagyunk egymással, tisztelem a döntésüket, hogy úgy foglalkoznak a lóval ahogyan nekik ez örömet okoz, jóllehet ez távol áll az én elképzeléseimtől. És ebbe még az is belefér, hogy amikor kipakolják a pályára a speciális kék-sárga bólyáikat, meg labdákat, dobogókat, stb., akkor soha nem felejtem el megemlíteni nekik, hogy “látom, ma Disneyland lesz a lovaknak”....!...Sőt, még kicsi tereppályát, ún. “working equation” pályát is építettem nekik, amit elneveztem “játszótérnek”, és ezt ők olyannyira nem érzik sértőnek, hogy utánam ők maguk is úgy hívják. Pontosan tudják én mire vagyok képes, tisztában vannak a saját képességeikkel is, természetesnek veszik, hogy ennyi év tapasztalat után több ismerettel rendelkezem mint ők, és nem akarnak meggyőzni arról, hogy az az út a helyes amin ők járnak. Egyszóval tudunk egymás mellett élni, annak ellenére, hogy vannak dolgok amiben nem egyezik a véleményünk. Én ezt a fajta hozzáállást próbálnám népszerűsíteni, ezért vállalkoztam erre az írásra. És akkor lássuk Tászler Melindát, a “sötét oldal” szemével.  

Tászler Melinda Patással 2007-ben még hagyományos lovasként, és 2016-ban Németországban , egy Nördlingeni előadáson, már mint “szabadidomító”...Patás az első saját lova (az első kép a vásárlás másnapján készült), azért sikerült megvennie, mert problémásnak tartották, a hagyományos módszerekre már rezisztens volt, ezért is vágott bele autodidakta módon az eszközmentes képzésbe. 2011-ben aztán sikerült megnyernie egy “C1”-es versenyszámot, ahol Patást nyakmadzaggal lovagolta. A nyakmadzagról pedig annyit mondott, hogy az egy visszaigazolás, hogy veled van a ló, de nem ajánlja, hogy nyakmadzaggal, vagy netán anélkül járjon bárki is terepre, mert hiába megbízható a lovad, ha a körülmények nem azok.

Egyébként ő is eszközzel képzi a lovat, de amint lehet elhagyja azt. Eszköz a fólia is , a kötőfék, és a vezetőszár is. Mi is használunk, és már évtizedekkel ezelőtt is használtunk fóliát többek között a víz helyettesítésére, versenystressz otthoni előidézésére, hogy a lovas később a pályán kezelni tudja a ló stresszes viselkedését, illetve szerepet kap akkor is, ha utánfutóra tanítjuk a csikót. Persze az, hogy a lovas milyen hatékonyan tudja használni ezeket az eszközöket, függ a saját képességeitől, tapasztalatától. Ha egy tanfolyamon találkozik egy módszerrel, az még nem jelenti azt hogy teljes mértékben ki is tudja használni a benne rejlő lehetőségeket, és ahhoz hogy megtehesse, tapasztalnia kell, és nagyon sokat dolgozni. És így van ez a “sötét oldalon” is. Egyébként azért ezt a képet választottam, mert jól látszik rajta az a mozzanat, amikor a ló szagolja az “újat”. A lónak ez a viselkedése mindkét oldalra érvényes, ha fenn ülök a lovon és megnéz valamit, csak úgy tudok a közelébe menni, ha leengedem a fejét, és hagyom, hogy “szagoljon”.

Ezen a képen az esernyőhöz szoktatás első pillanatai láthatóak. A módszert ők “érzéketlenítésnek” hívják, és az alapelve pontosan megegyezik a csikósok által is használt “ostorkivágással”, amikor is a lovat a karikás ostor használatához szoktatják. A módszert én is csak “ostorkivágásnak” nevezem, és miután a magyarok már ezer évvel ezelőtt is használták a karikás ostort, tisztában kellett lenniük magával az elvvel is, illetve azzal is, hogy azt nem csak az ostorkivágás alkalmával lehet felhasználni, hanem számos alkalommal, a lóval való foglalatossága során.

.....és a tréning eredménye. Mi a “sötét oldalon” ezt a módszert nagyon sokrétűen használjuk, én személy szerint nagyon nagy hasznát vettem a telivéreknél Írországban, ha az ember tisztában van a módszer használatával, életmentő lehet amennyiben olyan környezetben dolgozik. Írország nekem ilyen volt. De ezt használtuk akkor is, amikor olyan lóra kellett felülni akit nem ismertünk, ezért mielőtt felültünk volna, “letapogattuk”, hogy lássuk miképpen reagál.

Szabadon ugratás másképpen. No, ezt mi így nem használjuk, mivel igencsak időigényes lenne minden lovat ilyen szintre fejleszteni. Ezt nevezhetjük a szabadonugratás magasiskolájának. Egyébként a szabadonugratással mindenhol találkoztam, bárhová is vetett a sors. Németországban a díjlovak kifejezetten oda voltak érte. A képen már a végeredményt látjuk, apró, türelmes lépésekkel vezeti rá a lovat az ugrásra, először kis ugráson ugrik vele, majd csak szalad mellette és a ló egyedül ugrik, még később már egyáltalán nem szalad, csak küldi a lovat az ugrásra.

Ezt nevezik “statikus küldésnek”, amikor a ló egyedül ugrik, a lovas csak irányt mutat. A képen Melinda Hex nevű pónijával látható.

Ugratás szőrén nyakmadzaggal egy bemutatón. Ha már egyedül is hajlandó ugrani a két keskeny hordót, akkor ez már szinte rutin feladatnak számít, feltéve ha a lovas elég ügyes ahhoz, hogy rajta maradjon a lovon. Fiatalabb koromban gyakran adtuk a fejünket olyan bohóságokra, mint a szőrén kötőfékkel ugratás, csak úgy a magunk kedvére ha nem volt főnök a közelben. Már vagy negyven éve történt Mezőkeresztesen kiengedtük a Bakai Tibi lovát, a Cilikét karámba, mi pedig ott unatkoztunk a karám szélén. Egyszer csak a Tibi ellenállhatatlan csábítást érzett, hogy felüljön a ló hátára. Rövid tanakodás után feltettük a lóra, és azt vártuk, hogy az majd kihasználja a helyzetet, és ugrálni fog. Ehelyett azonban a ló úgy viselkedett mintha teljes felszerelésben ülne rajta a lovas. A vége az lett, hogy Tibi lelovagolt egy komplett díjlovagló programot, ami úgy kezdődött, hogy “A”-nál belovaglás, “X”-nél állj, köszönés, és a többi….majd elfelejtettem, hogy Cilikén még kötőfék sem volt.

Spanyollépés Patással. Ez a spanyol magasiskola egyik alapeleme, és nagyon látványos része a szabadidomításnak. Betanítása hosszú időt vesz igénybe, úgyhogy aki tanfolyamban gondolkodik, az itt rossz lóra tesz, viszont türelemmel és kitartással sokat el lehet érni.

Az ágaskodás egy speciális szabadidomító elem, én személy szerint leginkább arra tanítottam a lovat, hogy ne tegye. Nagy szakértelmet igényel, viszonylag könnyen tanulja meg a ló, de ha előzetes ismeretek nélkül próbálkozik valaki, az könnyen fordítva sülhet el, balesetveszélyes is lehet, előfordulhat hogy valaki túltolja a bringát a ló meg hanyatt esik, szóval csak a látvány, meg egy Facebook fotó kedvéért nem éri meg ezzel kísérletezni, mert könnyen az lehet a vége, hogy semmi mást nem fog megtanulni a ló csak az ágaskodást, és minden más gyakorlat helyett inkább ezt csinálja….hihihi...Netán még akkor is amikor fel szeretnél ülni rá…! A képen az ágaskodás egyik különleges formáját láthatjuk, amint a lovas fordítva ül a lovon. Ez az elem Jean Francois Pignontól származik, ő mutatta be először a világon, és ő befejezés gyanánt hátrafelé le is ugrik a lóról.

A bemutatózás az otthoni munka visszaigazolása, hogy stresszhelyzetben is működnek a begyakorolt elemek. Nincs ez másképpen egy díjugrató versenyen sem.

A bemutatózás tőlem sem állt távol. A képen Lüszi nevű lovammal tartottam egy csikósbemutatót Németországban 1996-ban. A programot betanítani kb egy hónap állt rendelkezésemre, a csikó három éves volt. A betanításba beletartozott az ostorkivágás, vagy érzéketlenítés, a fektetés, ültetés, illetve a “körbe verés” is, ami azt jelenti, hogy az ostorral durrogatva úgy járod körbe a fekvő lovat, hogy az ostor csapója kb fél méterre durran a ló testétől, fejétől, s eközben nincs lehetőséged megakadályozni, hogy a ló felálljon és elszaladjon. És Lüszike kiállta a bizalom próbáját.

Egyébként alapvetően ha csak a ló vezetését veszem alapul, a “sötét oldal” is ugyanazon alapelvek alapján kezdi el tanítani, csak éppen amikor elértük a célunkat, mi nem engedjük szabadon, de meggyőződésem, hogy csak tovább kellene lépni, és működne, mivel az elvek azonosak. Ha nem lennének azok, akkor nem is működnének, és ezért mondom én mindig azt, hogy számomra nem létezik “natural” vagy bármilyen másféle horsemanship. Csakis egyféle, és ennek az a sajátsága, hogy működik. Ezt nevezik egyszerűen “horsemanshipnek”. Már több mint negyven éve vagyok ebben a bizniszben. Bevallom őszintén, ez idő alatt nem voltam képes megtanulni a lovak nyelvét, viszont már régóta érzem, hogy mit szeretnének mondani akkor, amikor szükségét éreznék a beszédnek. És ez a képesség nekem sokkal fontosabb mint hogy beszélni tudnék.  Szóval arra biztatok mindenkit, becsüljük meg egymást, figyeljünk egymásra, helyezzük háttérbe az egónkat a lovak érdekében, hiszen feltehetően mindkét oldal szereti a LOVAT….! Külön köszönöm Tászler Melindának, hogy tett egy lépést felénk, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a leghosszabb vándorút is egy, az első lépéssel kezdődik el.