Bennem mint ugrólovasban sokáig nem tudatosult, hogy a "lovagoláshoz gondúkonni is köll", így aztán a kezdetekben mentem mint a "homályökör". Afféle modern "la Mancha lovagja" voltam, csakhogy szélmalom híján, én a pálya akadályaiban láttam meg az ellenséget, s mint jó magyar, honfoglalás kori taktikát választottam, ami abból állt, hogy úgy csináltam mintha támadnék, majd megfutamodást színleltem, s amikor az ellenség szétszóródott, megsemmisítő csapást mértem rá. Ettől persze úgy nézett ki utánam a pálya, mint Magyarország a tatárjárás után, és nem értettem, hogy a pályaépítők miért nem tudtak velem örülni egy-egy ilyen "sikeres" hadjárat után. Ilyenkor Bánfi Vili (ő építette a délmagyarországi területben a pályákat), rá jellemzően mély levegőt vett miközben az égre emelte tekintetét, kezével a combjára csapott, és a levegőbe rúgott. Hogy közben mire gondolhatott nem tudom, csak emlékszem amint mindig elvonultam mellette, őszinte szívből jövő tekintettel ránéztem, és arra gondoltam, hogy ..."de hát te is magyar vagy testvérem, győztünk, örüljél te is velem, érted csinálom"....! A Vili pedig olvasott a gondolataimban, és minden alkalommal kifejtette nekem, hogy ne aggódjak miatta, és harc helyett sokkal célravezetőbb a diplomáciai jellegű megoldás, próbáljak ez irányba gondolkodni. Én pedig próbálkoztam rendületlenül, és olykor olykor már az is előfordult, hogy valóban gondolkodtam, csakhogy olyankor nem tudtam róla...hihihi... Mezőszilason a Fruska nevű lovamat igen nehéz volt lovagolni, mert ha egy pillanattal később engedted el a fejét mint azt kellett volna, akkor hanyag eleganciával szökellt egy akkorát, hogy a fejed a ló mögött úgy két méterrel tudta csak követni az eseményeket, ebből kifolyólag gondolkodásra már nem futotta. Amikor meg két szökellés között lett volna érkezésem összeszedni szétszóródott gondolataimat, akkor épp azzal voltam elfoglalva, hogy lefejeljem a füle közét. A felvilágosodás kora akkor köszöntött rám, amikor Bánfi Vili verítékes munkája nyomán rájöttem, hogy ebben a játékban nem elpusztítani kell az ellenséget, hanem megóvni az épségét. Azonban ebben a törekvésemben meglehetősen akadályoztatva voltam Fruska által, kinek hitvallása úgy hangzott, hogy "mindenkit levágni, mindent porig rombolni, helyét sóval hinteni be"....! Ahogy így öntudatlanul gondolkodtam, rájöttem, hogy ha nem fognám meg a fejét, nem tudna szökellni. Rögtön ki is próbáltam, nagyon jó terv volt...! Egyetlen egyet sem szökellt a ló...! ....Csak elvitt mint vihar a papírt....! Muszáj volt tovább gondolkodnom, s így rájöttem, hogy akkor kell elengednem amikor belefog a kezembe, de ahogy kinyújtja a nyakát már meg is kell tartani, egészen addig, amíg újra nem akar szökellni. Ez is nagyon jó terv volt, csak az volt vele a probléma, hogy nem tudtam kézzel követni az eseményeket, így ismét a támadó játék jutott érvényre a defenzív taktika helyett. Ekkor honnan honnan nem, az a kisegér akinek a mesében odaadtam a szalonnám felét, a segítségemre sietett, és megsúgta mit tegyek. Csináltam is egy szárat, amibe beépítettem egy gumigyűrűt, pont olyat amit a kikötőszárakhoz használnak. Na, innentől datálható, hogy Szilason eltűnt az ezeréves kikötőszár, amit a ...köm tudja kinek a nagyapja "szerzett" ( A "szerzett", Szilason mindig azt jelentette, hogy az illető, a szóban forgó eszközt, agyafúrt módon, az előző tulajdonos tudomása nélkül íratta a saját nevére...hihihi...) még a századelőn a monarchia lovasságától...! Ezzel együtt, ugyan soha senki nem használta, de rögtön hiányozni kezdett mindenkinek, de hát én se tudtam hova tűnhetett. Az elv jó is lett volna, de kísérletezni kellett volna még vele, tudniillik az egy gumi betoldás nem volt elég, hogy megakadályozza a szökellést, több kikötőszár meg nem volt, így kénytelen voltam megtanulni élet és halál mezsgyéjén, hogy mikor kell elengednem a fejét, és mikor  pedig megtartanom. 

A képhez: Mintegy két évvel az "események" után (1987-ben) Fruskával, a területi nehéz kategóriában (130cm) Tamásiban 

Amikor az ember problémával találkozik, három lehetőség kínálkozik a megoldáshoz. Az első és legegyszerűbb, hogy lesz...ja az egészet, és kijelenti hogy "mégsem akar világbajnok lenni"....! Na, ez nekem túl egyszerű volt, ezért ezzel nem foglalkozom. A második lehetőség, hogy elkezdesz náladnál eredményesebb "toplovast" követni, és lemásolod a módszereit, anélkül, hogy felmerülne benned, hogy esetleg ő is ember, és ebből kifolyólag ő is szokott "f....ságokat" csinálni. Ennek az az előnye, hogy nem kell gondolkodni, csak le kell másolni, ráadásul még a felelősség sem a tiéd, mivel a "toplovas módszere", ráadásul ezek a módszerek megkérdőjelezhetetlenek, így senkire nem vetülhet a "hülyeség" árnyéka. Ezzel a módszerrel csupán annyi probléma van, hogy életed végéig az árnyéka maradsz azoknak akiket követsz, soha nem fogod megtudni, valójában mire lennél képes, és nem mellesleg, soha nem fogsz tudni egy saját diagnózist felállítani akkor, amikor egy problémát meg kell oldanod. Márpedig éppen ez a harmadik módszer lényege, vagyis némi gondolkodás után megpróbálsz saját magad megoldást találni. Ennek első lépése pedig, hogy logikai úton, addigi tudásod birtokában, felállítasz egy diagnózist, majd az alapján megpróbálod kivitelezni a megoldást. Előre mondom, mielőtt még ezt az utat választanád, tele van buktatókkal, és saját tapasztalataim alapján állíthatom, hogy az első próbálkozások körülbelül 10 : 1 arányban jönnek be, ami azt jelenti, hogy kilencszer mondják rád azt hogy "nagyon hülye vagy", egyszer meg azt hogy "a remény hal meg utoljára"....!  Ennek ellenére, én mégis ezt a módszert ajánlanám, tudniillik így egy olyan "eszköz" fejlődik ki benned, amit az élet minden területén alkalmazni tudsz. Annak idején én minden "lovasomat" a gondolkodásra inspiráltam, próbáltam függetleníteni őket attól az érzéstől, hogy "az edzőnek mindig ott kell lennie, különben nem megy". Ez persze Magyarországon egy meglehetősen erős ellenállásba ütközik, a rendszer elvárja, hogy legyen hivatalosan egy edződ, így azt sugallja, hogy anélkül nem megy. Szerintem ezen változtatni kellene, s ha már az iskolában nem tanulnak önállóságot, legalább a sport tanítaná őket a való életre. A német minősülési rendszer nem foglalkozik az edzővel, csak azzal, hogy mit teljesítettél, viszont ott aki rajtengedély vizsgát tett, minden további nélkül lovagolhat 1.20 cm-es pályán, ha van edzője ha nincs. Na, mindegy nem akarnám kedvedet szegni, inkább említek neked példákat, hogyan zajlott ez nálam, s ha nem haragszol, a rossz példákat saját érdekedben kihagyom, viszont a jókból sem futja most mindegyikre, inkább kiemelek közülük néhány emlékezetes esetet. 1988-ban, életem első magasugratását lovagoltam Mernyén, Királynő nevű lovammal. A vége felé voltam az indulók sorában, és a 165 cm-es magasságon már mindenki ütött előttem. Amikor én kerültem sorra, Királynő is megtolta a dobozokat, de olyan szerencsés módon, hogy azok összeszorultak, így nem estek le. Ezzel én voltam az első hibátlan, s később még a helyi Szakál István abszolválta hibátlanul ezt a magasságot. Érdekes módon, nem kerített hatalmába az örömmámor, mivel tudtam, ezúttal a "Szerencse" (Jó haverok vagyunk egyébként, de tudom, nem szabad visszaélni a bizalmával....!) segített át a kőfalon. Tette ezt azért, hogy legyen esélyem a javításra. Amikor kiértem a melegítőbe elgondolkodtam, mit csináltam rosszul, mit kellene másképpen csinálnom. Korábban talán azt csináltam volna, hogy még gyorsabb támadást intéztem volna a kőfal ellen, miközben nagyokat kurjongattam volna mint a kommandósok, amint behatolnak a harlemi nyomortelep egyik odújába. Tiszta pszichológia az egész, lehet hogy a kőfal összeszarta volna magát ijedtében, de most már soha nem tudom meg, mert nem ezt a taktikát választottam. Ehelyett rábíztam magam arra a megérzésemre, hogy többet kell hajtanom a lovat, viszont elől többet is kell tartanom. Akkor nem tudtam volna megmagyarázni, később rájöttem, hogy gyakorlatilag annyit tettem, hogy jól "összelovagoltam" a lovat, így a hátulja minden vágtaugrásnál előrébb került, és ha ismered az ugratás fizikáját akkor azt is tudod, hogy minél jobban maga alá lép a ló az elugrásnál, annál magasabbra tudja magát emelni. Így életemben először, akaratomtól függetlenül tapasztaltam meg, milyen az amikor egy ló hátból galoppozik. A számot aztán meg is nyertem 175 cm-rel. Nos, így utólag azt kell mondjam, itt már szerepet játszott az intuíció, hiszen ott helyben nem tudtam volna magyarázatot szolgáltatni arra, mit is csináltam valójában. Egy biztos, az intuíció a gyakorlás, és a gondolkodás függvénye, erre mutatok később még bizonyítékokat. Ez a kép már 1990-ben készült a Királynőről, amint a versenyszám előtt felvonultunk az Unyi Derby-n. Azért ezt a képet választottam, mert van még egy érdekessége. A szárat magam készítettem, úgynevezett Tiedemann-szárat, csakhogy ezt akkor még nem tudtam, hogy létezik ilyesmi a világon, teljesen a saját kútfejemből merítettem az ötletet, aztán később az Iby Feri felvilágosított, hogy ezt korábban "fixmartingálnak" hívták, de az ugróversenyeken betiltották a használatát, mert balesetveszélyesnek nyilvánították. Tehát az öreg Tiedemann, csak nevet adott egy mostoha gyereknek, aminek addig nem volt neve, viszont ő is csakúgy mint én, valószínűleg gondolkodás útján jött rá a dologra úgy, hogy valamire kereste a megoldást.

Egyszer még régebben lovagolnom kellett egy lovat, aki rettenetesen csapkodta a fejét. Azonban még mielőtt ráültem volna, megnéztem a fogait, és meg is reszeltem, tudniillik, annak idején ezt még mi magunk intéztük el, nem volt lófogorvos mint manapság. Másnap amikor felültem rá, olyan nyugodtan szépen ment, hogy magam is meglepődtem, azonban a tulaj az első meglepetésből felocsúdva azt találta mondani, hogy "Csak ennyi volt"....? Hát ennyi b...meg, de te ehhez az egyszerű megoldáshoz túl okos voltál, valószínűleg azért nem juthatott eszedbe. Ha azonban úgy reszeltem volna meg a fogát, hogy ő nem látja, akkor csodát emlegetett volna, pedig csupán annyi történt, hogy átgondoltam, ha zabla lenne a számban, milyen okból kifolyólag csapkodnám a fejemet. Rögtön az jutott eszembe, hogy ha a zablával  minden felvételnél ráhúznák a szájszegletemet az éles fogamra, akkor lehet hogy ideges lennék, ezért belenéztem a szájába. A képen Harry látható, aki szintén nagyon "fogas" ló volt, rendszeresen kellett "fogászatra" hordani. Vele is volt egy emlékezetes esetem, mikor is Halason a championátus döntőjének első napján, sikerült összekaparnom három fát. Nagyon bántott a dolog kérdezgettem a kollégákat, próbáltam megfejteni az okát, s mindössze abból tudtam kiindulni, hogy egyszer csak nem jön a távolság. Nos amíg az ember hozzá van szokva ehhez az érzéshez, elintézi annyival, hogy "nem gond, a fájerban is lehet vakon nyerni", de én akkoriban már azt hittem jó barátságban vagyunk a "Távolsággal", ezért meglehetősen zavart a dolog. Miután elmélkedéssel nem mentem semmire, délután felültem rá, kerestem a választ a kérdésre. A sokadik kicsi ugrásnál aztán az az érzésem támadt, hogy bár ennek semmi jelét nem mutatja, mégis kimegy a vállára. Miután megtettem az "ellenlépéseket", minden helyreállt. A fénykép a másnapi versenyen készült, az utolsó ugráson ami egy kettes kombináció volt, a második eleme a képen látható triplebar, alatta két méteres vizestálcával. Ezt mindenki a háttérben látható meredek megkerülésével oldotta meg, én próbálkoztam egyedül a belül fordulással,...sikerrel. Harry nyerte a számot, ezzel valamennyire kiköszörültük az előző napi csorbát. 

Amikor valaki már nagyon sokat gyakorol valamit napi rendszerességgel, ott elengedhetetlenül kialakul egy olyan dolog, megfoghatatlan fogalom, amit úgy hívnak "intuíció". Erről Mérő László "Észjárások" című könyvében ír, de egyrészt nem érzem tisztemnek, másrészt a hely sem elegendő ahhoz, hogy ezt kifejtsem. Elégedj meg azzal, hogy az intuíció annak a jele, hogy az adott dologban elértél egyfajta mesteri fokozatot. Az intuíciónak az az egyik jellegzetessége, hogy logika útján már nem lehet megmagyarázni. A lovaglásból hozok példát, biztosan találkoztál már olyan lovasokkal, akik zseniálisan lovagoltak, de egyszerűen nem tudják elmondani, mit hogyan csinálnak, nem képesek logikai sorrendbe tenni mondanivalójukat, ezért aztán mindig adósok maradnak a magyarázattal. Másik dolog. Amikor a ménest csináltam Németországban, szinte napi 24 órában szolgálatban voltam. Minden este/éjszaka kimentem ellenőrizni, és már nem kellett végigjárnom a bokszokat, körbenéztem, és egyszerűen tudtam, hogy minden rendben van, vagy ha nem volt, akkor rögtön odamentem ahol baj volt. Így vettem észre az éjszaka közepén, hogy a Weltglanz szögbe lépett (a bokszban), hogy a Winterprinzessin kólikázott, és az utolsó pillanatban vittük be a műtőbe, illetve amikor a Signoretta teljesen váratlanul, egyik pillanatról a másikra egy hónappal korábban megellett, holott tíz perccel azelőtt még minden rendben levőnek látszott. Idesorolhatnám még a Räubert, aki előtte pár héttel csontra be volt savanyodva, és egyáltalán, hogy lovat csináljak belőle, előre meg kellett terveznem minden lépést vele, hiszen előttem már sokan próbálkoztak, nem volt helye több tévedésnek. Räubival be voltam nevezve Illsfeldben (Baden-Würtenberg) a magasugratásba, de a szám előtt a bokszban lelépte a vasat. Ha kihúzatom azt hihette volna Gerd Wiltfang (ő nevezett be), hogy félek, nekem azonban volt egy olyan megérzésem, hogy minden rendben lesz. Így aztán becsomagoltam a patáját vattával, körberagasztottam, és a két métert szerencsével ugyan de átugrottuk. Két méter után azért hagytam abba, mert éreztem, hogy a landolásnál már "kímélően" érkezett. 

Később Prágában is szerencsém volt, hiszen az első felállításnál (ami éppen 5 cm-rel volt kisebb mint életem első "nagy ugrása") Räubi "figyelmeztetett", hogy ha "nyegleó" módon állok hozzá a dolgokhoz, akkor nem fogja tovább csinálni, így aztán miután "összekaptam" magam, és a lovat is, a 2.10-et sokkal meggyőzőbben ugrottuk, mint az a videón látható. 

Amikor Németországból "megtértem", már elég jól, és gyorsan fel tudtam mérni a helyzetet, s mikor a Kobza Pista felkért, hogy próbáljam ki a Tájfunt, hogy szerintem el lehet e adni "jó pénzért", elvállaltam. Kilátástalan dolgokat nem szoktam bevállalni, ami azt jelenti, ha nem tudom (képileg) elképzelni a dolgot, akkor nem vágok bele. Ez is egyfajta intuitív hozzáállás (nem is tudom másképpen megközelíteni), hiszen előre nem lehet megjósolni mi lesz a vége (Ilyen volt a Räuber is, senki nem adott volna egy bagót sem érte, hogy az valaha még pályán fog menni.), és majd csak a kész eredmény dönti el, hogy jó volt-e a "meglátásod". A meglátás alatt kifejezetten képet értek, egyszerűen meglátom, hogy meg tudom csinálni. A Tájfun esetében nem babra ment a játék, mindvégig teljesen élesben "játszottunk", és ha csak egy tévedést belenézek, már bukott ügy lett volna. Tájfun volt minden tudásomnak az összefoglalója, Tájfun volt a "mestermunkám" . Ráadásul az nem is volt elég, hogy el tudom lovagolni olyan magasságon amin addig még nem járt (kisebb magasságokon is zárták már ki előtte), hanem el kellett adni nem kevés pénzért. Azt a ló már egy hónappal később igazolta, hogy a diagnózisom jónak bizonyult.A kezdés után egy hónappal megnyertük a Kiskunhalasi CSI nagydíját. Itt még az utolsó vágtaugrást is megterveztem, bár azt csak az legutolsó pillanatban döntöttem el, hogy a nagydíjban indulok. Amikor jött a Kobza Pista, hogy hová nevezze, akkor döntöttem a nagydíj mellett, mire ő megkérdezte "biztos?", hiszen előtte azért voltak vele gondok. Én viszont azt éreztem, hogy nyerni fogok. Na, mármost, ha egy kipróbált jó lovon ültem volna, akkor mondhatnád, hogy nagyképű vagyok, azonban az egész mezőnyben valószínűleg senki nem akadt, aki arra tett volna, hogy végigérek. Így csupán egyszerűen hülyének néztek, vagy azt hitték viccelek. Nos, ha feltételezzük, hogy nem hazudok (amit nem tehetek meg mert több élő szemtanú is van ez ügyben) akkor mi ez ha nem színtiszta intuíció. És a mai napig nem tudnám elmagyarázni senkinek, hogyan kéne ezt mondjuk megismételni. Tetézte még ezt a dolgot, hogy két hónap múlva el is adtuk, és közben sorozatosan történtek megmagyarázhatatlan dolgok, kezdve attól, hogy útlevél nélkül abszolváltam az oda és visszautat, és annak ellenére sem buktam le, hogy többször igazoltattak osztrákok és németek egyaránt, illetve annyi pénzünk sem volt, hogy a nevezési díjat befizessük, s ezt később csak úgy tudtuk megtenni, hogy megnyertük az árát. Az utolsó pillanatig bizonytalan volt minden, de valahogy mégis tudtuk, működni fog. A képen Kobza Pista éppen felrakja a lóra a győztes lónak járó takarót. 

Amikor Írországba kényszerültem, hogy az "adósok börtönét"(ezt ne vedd komolyan, már az asszony le is ......szott, hogy lesz aki komolyan veszi....hihihi...)  elkerüljem, a hátam közepére sem kívántam ami ott rám várt. Sokat írtam már róla, és még sokszor fogok is, mivel ez a négy és fél év az egyetemes lovastudásomat tette próbára, olyan lovakkal amelyektől óva intenék minden átlagos lovast. Most ez megint nagyképűnek hangzik, de hidd el nem az. Igazából ezek a lovak tanítottak meg engem az alázatra az által, hogy napi szinten nem volt fogalmam arról, hogy ha ma elkezdem a napot, épségben fogom-e befejezni azt. Sokszor kellett felülkerekednem a félelmemen, amire sem büszke nem vagyok, de nem is szégyellem. Tudod ha az ember "megcsinál" egy ilyen lovat, akkor arra egész életében büszke lehet, de én nem egyet csináltam meg, hanem napi szinten négyet ötöt. És az már nem volt vicces, eleinte rengeteget estem, mígnem rám bízták, s akkor valamivel jobb lett. Most azt mondom, hogy itt józan ésszel nem mentem volna semmire, hiszen minden percben arra voltam hagyatva, hogy érezzem, ezt vagy azt most megtehetem vagy éppen nem. A józan eszem azt tanácsolta, hogy menjek onnan a p...ba, viszont ezt nem tehettem meg, tőlem függött a családom sorsa. Így maradt az "intuíció", ami mindvégig azt "súgta", meg tudod csinálni. Persze biztos soha nem voltam benne, csak éppen hittem neki. Végül is megúsztam mindössze egy kulcscsont töréssel.Amikor a csikókra kellett felülnöm, mindig arra a "megérzésre" vártam, ami azt "mondta", hogy most felülhetek, vagy éppen most tehetek bármit is a lóval. Közel sem vagyok suttogó, de soha nem tévedtem. Olyan lovak voltak ezek, akikhez nem lehetett csak úgy berontani a bokszba, vagy hosszabb száron vezetni őket, nagyon sok közülük kantározni sem engedte magát, némelyikhez ha csak hozzáértél is, azt villámcsapásnak élte meg, s ha tehette ennek megfelelően reagált rá. 

Ő a képen Dante. Talán a legkedvesebb lovam volt Írországban, s bár félvér volt, mégis tele problémával, olyanokkal, hogy életveszélyesnek minősítették. Vele nem tudtak elmenni még az istállótól sem, nyaktörő módon ágaskodott. Valami mégis azt súgta, hogy meg fogom tudni csinálni, ugyanakkor azt is mondta, hogy nem veszélytelen a mutatvány, én pedig már rég túl voltam azon a ponton, hogy szakmai büszkeségből ráüljek egy ilyen lóra. Ha ez lett volna az indítékom, valószínűleg a nyakam törtem volna. Azt is sejtettem, hogy egyszer meg kell vernem éppen akkor, amikor bemutatja azt a bizonyos életveszélyes ágaskodást, amit olyan technikával tudott fűszerezni, hogy a lovas egyszerűen lerepült róla hátrafelé. Fogalmam nem volt, hogy én rajta tudok e maradni, csak követtem az intuícióm sugallatát. Róla is írtam már, úgyhogy nem részletezném, végül is jó ló lett belőle. 

Összefoglalásképpen annyit mondanék még, hogy amennyiben a józan eszemre hallgatok, a fent említett lovak (és még sok másikra sem) egyikére sem ültem volna fel. Mérő László így ír erről "Észjárások" című könyvében...."A józan ész inkább összehangoló és ellenőrző erő, mint gondolkodásunk alapvető mechanizmusa. Jó eszköze a kételkedésnek, de kevésbé alkalmas eszköze az alkotásnak." És még egy záró mondat Bertrand Russeltől, aki úgy gondolta, hogy "Még a legtisztább logikai szférában is az intuíció az, ami először érkezik el az újhoz"....! Legyen ez a zárszó....!