Érdekes kérdés, mivel van aki nem használja, és aki nem használja, az esküt tenne rá, hogy nincs is rá szükség. Az alább következő videón, Stacy Westfall mutat be egy tökéletes előadást "minden nélkül". Nyilvánvalóan nincs szüksége kantárra, nyeregre, mégis működik. Lentebb lehet is szemezgetni a kommentek között, akik mind bizonyítva érzik igazukat, nevezetesen, hogy kantárra semmi szükség nincsen. Az persze egyszerűen mindenkinek elkerüli a figyelmét, hogy mielőtt kivezetné az arénából a többi ló közé a csődört, felteszi rá a kantárt (4.17-nél). Vajon miért...?

Nekem van elképzelésem, hogy miért, de döntse el mindenki maga. Véleményem szerint egyébként, amennyiben a kantár és a zabla elhagyható lenne, már ezer évekkel ezelőtt elhagyták volna, és nagyon egyszerű oka van, hogy nem tették. Az ok az, hogy minél magasabb követelmények elé állítják a lovat, annál kevésbé döntene a lovas javára ha azt tehetné. Könnyen lehet, hogy a fenti videón látható mén, amennyiben az arénán kívül egy sárló kancával találkozna kantár nélkül, akkor nagy valószínűséggel döntene az élvezet mellett, amivel a gazdi nem biztos, hogy egyet tudna érteni. Egyébiránt szerintem kantárral sokkal nehezebb lovagolni, és általában, de valószínűleg a fenti mént is kantárral képezték ki, ám az tudva levő, hogy a gyakorlás bizonyos fokán túl a lovak már maguktól is elvégzik a mindennapi gyakorlatot, így volt ez lehetséges, hogy amikor a gazdi csontig leitta magát a kocsmába, és az indulásnál már befeküdt a kocsiderékba, ahol rögtön az igazak álmába esett, a lovak mégis hazataláltak, jóllehet másnap a kapu némi javításra szorult. De díjlovaknál is lehet olyat tapasztalni, hogy amikor odaér a betűhöz, már magától elkezdi csinálni az aktuális feladatot. Nincs ebben semmi trükk. A képen Schaurek Ottmár ugrat nyereg és kantár nélkül "Kérges" nevű lovával. Ne legyen kétsége senkinek, a lovat kantárral és nyereggel képezték ki, ám van az a foka a kiképzésnek, amikor -"bizonyos körülmények között" - és ezt kihangsúlyoznám, elhagyható minden felszerelés, a ló mégis továbbra is együttműködő marad. Azt azonban tudni kell, hogy a világ végéra nem menne el ilyen feltételek mellett. 

Érdekes módon, amikor ugyanezzel a lóval ugratta a 2 méter x 2 méteres oxert, akkor azt már kantárral és nyeregben tette, igaz akkor még ezek a kantár nélküli feladatok a kiképzés fokát voltak hivatva demonstrálni, a mai nézetekkel szemben, ahol sokaknak a suttogás a vérében van, és leginkább a "lovas" veleszületett természetfeletti tudását, hangsúlyozza. Nekem sokszor olybá tűnik, mintha ezek a lovasok csupán az egójukat suvickolnák vele. Természetesen be lehet bizonyítani ennek az ellenkezőjét is, ha a fent bemutatott feladatokat kipróbálja valaki, és habár tudnék más példákat is mondani, inkább döntse el mindenki, mire merne vállalkozni nyereg és kantár nélkül. Hozzáteszem, hogy egy nagyon meredek csúsztatón lejönni, sokaknak még kantárral nyeregben is gondot okozna, ezért a "suttogók" egy része ezt úgy oldja meg, hogy nemes egyszerűséggel, az efféle feladatokat az állatkínzás kategóriába sorolja. 

Aki zablával szeretne lovagolni, annak elengedhetetlenül szüksége van érzékeny kezekre, csizmákra, és egyáltalán az egész testére. Ez mind együtt alkotják azt a szót, hogy zabla. Különben csupán egy fémdarab a ló szájában, és itt van egy jó példa a szakmai gondolkodás, és a szakszavak használója között. Aki csak mint tárgyat ismeri a zablát, tehát ismeri magát a szót, az tudja hogy milyen alakú, színű, anyagú tárgyról van szó, és azt mondja, hogy a ló irányítására használják. Ennél azonban jóval többről van szó. A következő videón Gerd Wiltfang látható Romannal 1978-ban az Aacheni világbajnokságon, a Nemzetek -díjában, ahol a német csapat ugyan csak az ötödik helyre futott be, azonban egyéniben ő lett a világbajnok. Az eredményeit nem szeretném most felsorolni, hiszen a zablával kapcsolatban írok.  Miután volt szerencsém személyesen ismerni, beszámolhatok  egy meglehetősen érdekes, és egyéni szokásáról. 1996-ban többek között lovagolt egy Rafaela nevű kancát, aki nagyon kényes szájú ló volt. A lovat Gerd ír lóápolója lovagolta munkában is, és a bemelegítést is ő végezte, normális csikózablával. Amikor ugrásra került a sor, Gerd felült, tett néhány kört, majd intett Kathynek, hogy hozza a zablákat. Egy kör alakú fémre volt felfűzve körülbelül vagy harminc speciális zabla. Gerd elkezdett válogatni közülük, majd kiválasztott egyet, amit karabinerrel gyorsan lehetett cserélni. Ment vele néhány kört, majd ha nem tetszett neki ismét megállt és másikat választott. tette ezt addig, amíg meg nem találta az adott pillanathoz legjobban passzoló zablát, majd azzal ment be a pályára is. Soha nem láttam ugyanazzal a zablával lovagolni ugyanazt a lovat. Mindig az adott pillanatnak, a saját és a ló lelkiállapotának megfelelően választott. És itt a különbség egy kezdő, akinek a zabla egy fém tárgyat jelent amivel irányítani lehet a lovat, és egy mester között, aki a zablát arra használja, hogy a legpontosabban közvetíthesse az üzenetét a lónak. Ebben az esetben a zabla csupán nélkülözhetetlen része egy olyan rendszernek, aminek ugyanolyan nélkülözhetetlen része a ló és a lovas egyaránt. ( Janászik Andreának, példa a szaknyelv és a szakmai nyelv közötti különbség bemutatására.) Amikor kérdeztem erről a dologról, igazából soha nem adott rá választ, csak hümmögött, meg azt mondta, hogy így érzi a legjobbnak. Nem is volt rajta mit magyarázni, mert mindig másképpen volt, mindig másképpen kellett volna magyarázatot adnia. Az ő fejében volt egy egységes kép, ami akkor állt össze, amikor éppen a pillanatnak megfelelő zablán keresztül, a legjobb volt a kommunikáció közte és a ló között.

Nos, kell e zabla vagy sem, mindenki döntse el maga, de mielőtt bármelyik mellett leteszi a voksát, nézzen magába, hogy mi alapján dönt úgy ahogy. Tudniillik lehet egy zabla által nagyobb teljesítményre kényszeríteni a lovat, ugyanakkor egy jó szándékú lóból könnyen lehet zabla nélkül bohócot csinálni csak azért, hogy többnek tűnjék az ember, mint amekkora valójában. Én azt gondolom, mindkettő szélsőség, jóllehet harminc évvel ezelőtt ezt én magam is másképp gondoltam. Boldog ember az, aki megtalálja a középutat, pontosan tudja, mikor és hol van szüksége zablára, illetve mikor fölösleges. Az ilyen embernél természetesnek tűnik ez is az is, és senki nem akarja felelősségre vonni azért, mert tegnap még zabla nélkül lovagoltál, ma meg rajtakaptunk, hogy mégis zablát használsz. Ilyen emberből kevés van, mert nem akar semmit bizonyítani, csupán a megismerés öröme hajtja.