1997-ben találkoztunk Bodméron, tudniillik amikor Németországból haza jöttem, ott kezdtem dolgozni. A tulajdonosoknak, Istvánnak és Gábornak volt egy álma világbajnokságról, fedeles lovardáról és legújabb nyugati lószállítóról, valamint arról, hogy a pénz nem számít. Ha valakit meg akartak nyerni az ügyüknek, akkor reggelire ezt tálalták fel, és miután reggelre már megéhezik az ember, hajlamos jól bekajálni ezt a dumát. Én is jóllaktam vele, aztán meg a Toma is, akit mint reményteljes utánpótlást nyertek meg az ügyüknek. Meg kell mondjam, az alatt az egy év alatt amíg ott voltam, ez volt a legjobb döntésük. Valóban jó érzékkel választották ki, - nevezzük nevén - Sarok Tamást. Mi a későbbiek folyamán csak Tomának hívtuk, a teljes nevét sokan alig ismerték. Tomával és a Kisnaggyal Bodméron. Tökös gyerekek voltak, a legmeredekebb lejtőn is lejöttek velem. A középső képen együtt, Toma a szürke Zalánon, én középen a Rossin, Kisnagy pedig a pej Gaffnyn. A bal alsó és a jobb felső képen csúsztatják a lovaikat lefelé, de ennél sokkal meredekebben is közlekedtünk a régi homokbányában.

Aztán 1998 tavaszán lehetőségem nyílt egy “idegen” lovat, a Tájfunt is lovagolni, amivel István nem tudott azonosulni, így hát én odahagytam a Joop “C”- t a Tájfunért. Utólag kijelenthetem, semmit nem bántam meg, az “Idő” engem igazolt. István elkezdhette valóra váltani az álmát. Ezzel csupán egyetlen probléma volt, nem volt tisztában az aranymetszés szabályaival, illetve azzal, hogy az aranyat nem kovácsüllőn az öt kilós “samuval” kell formálni, hanem finom szerszámokkal, sok türelemmel elhitetni vele, hogy  gyönyörű gyűrű lesz belőle, egy brilliánssal ékesítve. Nos, a Tománál samuval próbálkoztak, ami olyannyira nem vezetett célra, hogy fél év múltán ő is lelépett a fedélzetről, dacára annak, hogy - legalábbis István szerint - az ország legjobb lovát, “Joop C”- t lovagolhatta. Istvánék álmairól pedig az azóta eltelt majd két évtized alapján megállapíthatjuk, hogy makacs ismétlődő, visszatérő álmokról van szó, és “álomfejtők” tucatja vallott már kudarcot, pedig a magyar élvonal prominensei közül sokan lovagoltak már ott. Ennek ellenére én mégis azt kívánom nekik, hogy sikerüljön valóra váltaniuk álmaikat, tudniillik a magyar lovassportnak szüksége lenne hasonló kitartó álmodozókra. Mikor legközelebb találkoztunk Tomával, már arról számolt be, hogy ő is kiszállt a bodméri “aranybányából”, nem akar már “aranyember” lenni, ám de szívesen dolgozna velem ismét, ha lehetőség lenne rá. Én éppen akkor próbáltam a saját lábamra állni, s mindössze annyi volt a problémám, hogy  a repülőből amiben addig utaztam kifogyott az üzemanyag, én pedig ernyő nélkül készültem belőle kiugrani azzal a szándékkal, hogy amint földet érek, a saját lábamra állok. Ehhez némi bátorítást adott az ejtőernyősök első ugrás előtti “mantrája”, minthogy “nem kell aggódni, eddig még senki nem maradt fenn a levegőben”. Nos, amint ott tervezgettem a fényes jövőmet a repülőgép nyitott ajtajában, egyszer csak megjelenik mellettem a Toma, és közli velem, hogy ő világ életében arról álmodott, hogy ernyő nélkül ugorjon 5000 méterről, mert az aztán igazi tökösség, hiszen ernyővel mindenki tud, de anélkül csak a legtökösebbek. Márpedig ő szereti a kihívásokat, vágjunk bele,.....és belevágtunk. Végül is miért ne, csak két dolog hiányzott hozzá, az egyik a pénz volt, a másik meg a “minden egyéb”. Ezt a két apróságot napi tizenhat óra munkával terveztük pótolni, ha meg már túl sok lesz a pénzünk, a fölösleget majd odaadjuk a szegényeknek. Annyira jónak tűnt a tervünk, hogy rögtön az indulásnál csatlakozott hozzánk egy harmadik vállalkozó, akit úgy hívtak “Damoklész kardja”. Na, ekkor már tudtuk hogy jó úton járunk, mert “lám csak még alig fogtunk hozzá, de máris hárman vagyunk”....! Toma nagy kedvvel vágott bele a munkába, az is igaz kicsit elhúztam előtte a “mézesmadzagot”, mivel tudtam hogy kifejezetten szereti ha odafagy a vödör füléhez a keze, amint a picsában lévő kerti csapról hordjuk be az istállóba a lovaknak a vizet, meg azt is imádta, mikor szarból két méteres várat építettünk a kerti csap fölé, de a csúcs az volt amikor titkos kamrát kellett ásni a szarpiramis alá, mert mégiscsak elfagyott a víz. Ekkor már láttam Toma arcán az elhivatottságot, és tudtam, még halálos fenyegetés árán se tudnám elzavarni Halomból. Így hát elkezdtük együtt felépíteni a “Halomi lovardát”, ami csupán annyiban különbözött az előbb már említett “szarból várat építéshez”, hogy itt több alapanyagból kellett nagyobb várat építeni. Már Bodméron is tetszett a hozzáállása, de azért lakva ismerszik meg az ember, és Toma nem okozott csalódást. Egyéb iránt a mamánál lakott, nálunk meg együtt ettünk.A kép egy ilyen alkalommal készült, amint este tíz körül hazaértünk. Elöl a Tóth Balázs ül aki “edzőtáborozni” jött hozzánk, minek keretein belül (természetesen mínusz tíz fokban, mert így szerettük) megjavítottuk a birkahodály tetejét, amiben később lovagolni szándékoztunk. Tóth Balázs, Toma jó barátja, az első “külsős” lovas volt aki igényt tartott  tapasztalataimra. Azért külsős, mert Toma volt az első és egyetlen “belsős”, akit annyira közel engedtem magamhoz, hogy nála jobban senki nem ismer, hiszen kifelé az ember leginkább a jó oldalát mutatja, de a belső bizalmasabb körben csak azoknak nyilatkozik meg, akikben teljes mértékben megbízik. Öt teljes évig együtt élt velünk, szinte a családhoz tartozott. Talán az egyetlen ember, aki soha semmilyen tekintetben nem okozott csalódást azóta sem.

A kezdeti nehézségek nem szegték kedvünket, tudtuk hogy minden lejtőnek vége van valahol, és a kocsinak előbb utóbb el kell indulnia felfelé. Ezt a feltevésünket az élet igazolta is, a kocsi elindult felfelé, kár hogy mi nem ültünk rajta. Végül is a következő tavaszra kapcsolataimon keresztül lovak jöttek a házhoz, tele lett az istálló, még az évben elkezdtünk saját színeinkben versenyezni. Toma hamar kiheverte a bodméri aranylázat, és képes volt mindig fölül teljesíteni az elvárásokat. Sunyilóval (Galiba) például, - akit később a Petheő Gézáék vettek meg - egy gödöllői versenyen szinte minden megnyerhetőt megnyert, ami a két legjobban díjazott számot jelentette. Ebből az egyik a magasugratás volt, amit 190cm-rel nyert meg, és hozzá több százezer forintot is ami fontos része volt túlélésünknek a vadonban. Még az év végén elindult a junior Magyar Bajnokságért is a jó öreg falábú Romanttal  olyanok között, akik mind nagyságrendekkel jobb körülmények között tengették mindennapjaikat, sőt miután bokszot nem kapott, ott kellett aludnia a ló állás végében, nehogy a csődör valami bajt csináljon éjszaka, igaz pénzünk se lett volna szállásra. Ilyen körülmények között mégis, a három nap alatt egy vízbe lépéssel junior Magyar Bajnokságot nyert. A döntő idején Pepéékkel együtt vártuk a híreket, és amikor megtudtuk az eredményt, bevallom őszintén, nem voltam képes visszatartani a könnyeimet. Úgy éreztem, Toma elégtételt vett a bajainkért, a toldott foldott mindennapjainkért, és mindenért amit az előző egy év során elszenvedtünk. Mi voltunk a szegény ember legkisebb gyereke, aki gazdagon tér vissza szülőhazájába, bár mi ezt az utóbbi részt figyelmen kívül hagytuk, ugyanis nem szeretjük a giccses befejezéseket. Akkor még nem tudtuk, hogy eddig csak a bemelegítés volt, a neheze csak ezután következik. Az első év végére minden pénzünk elfogyott, és ami befolyt azzal betömködtük a hajón keletkező újabb és újabb lyukakat. A lovaknak mindent megadtunk, mi meg ettük hónapokig a májkrémes kenyeret, mert csak arra futotta. Toma ennek ellenére kitartott. Igazi tökös gyerek volt, ha valami veszélyes helyzetben segíteni kellett - amiből akadt bőven - inkább ő sérült, minthogy elengedje. Nagyon szerettem vele együtt dolgozni, mindig tudta mi a következő feladat, magától csinált mindent anélkül, hogy mondani kellett volna bármit is. Olyan csapat voltunk, hogy szemvillanásokból is értettük egymást. Nyilván ezért nem  is alakult ki közöttünk alá vagy fölérendeltségi viszony, hiszen a kollégám, társam, barátom, haverom volt egyben. Megcsináltuk a környék akkori legjobb lovardáját, amibe a tudásunkon kívül mást nem nagyon tudtunk beleadni. Sok embert megtanítottunk a lóval bánni.  Katus Gyuszi aki egy- másfél évre csatlakozott hozzánk, később a nálunk tanultak alapján csinálta meg a saját lovardáját Kalocsán. Toma itt Halomban ismerkedett meg a Gyuszi nagyobbik lányával Henivel, aki most sok évvel később  felesége, s három gyermeke anyja. Az örjegi túráink egyikén Toma a pej Go Cherryvel, Heni a sárga Herceggel. Ekkor még nem sejtették a jövőt. Balra piros pólóban a Nagy Dávid, Heni mögött Szabó Fanni, középen Bencsik Anna, mellette Gabi, hátul pedig Lacika, Tatai Tomi integet, és Lilla.

Toma meg volt áldva elegendő alázattal, amikor a halasi elődökről beszélt, tette ezt olyan tisztelettel, ami engem is nagyon meglepett. Fazékot külön úgy emlegette mint egy félistent, aki rengeteget segített neki ifi korában.Jól boldogult a fiatal lovakkal. Amikor először mentünk terepre a Go Cherryvel és a Gahelllel, mindjárt első alkalommal a földút két szélén lévő, az esőzések nyomán megtelt dupla vizesárkot ugrattunk velük, mivel éppen az utunkba esett, holott akkor ültünk rajtuk talán ötödször.Toma a Go Cherryvel, aki meglehetősen nehéz természetű ló volt, ám Toma jól boldogult vele.

Itt a Somorai Laci mesterséges tavában mindig azt játszottuk, hogy felálltunk ahányan voltunk szemben a partra egy vonalban, majd jelre mindenki levágtázott bele a vízbe, és az nyert aki legelsőnek kapaszkodott fel a túlpartra. Rendszeres volt a bajvívás pálcával, ahol ha nem tudtál elhajolni, kaptál a hátadra egyet. Ha terepen nagy tócsákban megállt a víz, szembe vágtáztunk a többiekkel, ezért este akár a fürdést el is hagyhatták….hihihi..Nem kell aggódni, a fiatalok sem kíméltek minket…!  Mindenen keresztül mentünk ami utunkba esett, volt hogy úsztatni jártunk a megáradt csatornapartra, így aztán ezeknek a gyerekeknek hamar lett jó ülésük.

A Ramónát is ő “lőtte be” a Gézáéknak, amikor először kellett A1-be mennie.

Itt pedig a Cubával A2-ben.

Toma volt az az ember, aki rádöbbentett, hogy a tehetséges lovasnak pusztán arra van szüksége, hogy megtanítsák önállóan gondolkodni, a többit akár maga is elintézi. Végül persze kudarcot vallottunk a Halomi lovardával, ami ennek ellenére sokak szemében megmaradt a lovasember szimbólumának, tetteink élénken élnek bennünk és sokan másokban is, tiszta szívvel mindig jót szerettünk volna cselekedni, tanítani akartunk másokat a lovak szeretetére és a fiatalokat magára az életre. Nincs miért szégyenkeznünk, mi mindent megtettünk, illetve annál sokkal többet. Toma ezt úgy fogalmazta meg később, hogy: “Mi mindent szenvedéllyel csináltunk, az vitte előre az ügyünket, de mint tudjuk, szenvedélyből nem lehet megélni”.....! Sajnálatos dolognak tartom, hogy olyan embernek mint ő, a mai magyar társadalomban nem jut hely, ezért külföldön kell megtalálnia számítását, mert ha más nem is de én tudom, a tűzzel ami akkor benne égett, ki lehetett volna fordítani sarkaiból a világot.