Nem életrajzot akarok írni, hiszen azt megtette már nagyon részletesen Dr. Hecker Walter, kinek könyve a közeljövőben fog megjelenni. Ajánlom mindenki figyelmébe. Amikor elkezdtem kutakodni Széchenyi Dénes után, az első segítséget Susan Van-Weerttől kaptam, aki mindkét könyvet átküldte nekem PDF-ben. Még egyszer köszönet érte. Ez azonban még nem tűnt elegendőnek, ezért a szabadságom alatt felkerestem Dr. Hecker Waltert és egy egész délelőttön beszélgettünk Széchenyi Dénesről, és más egyebekről. Ezt Csupán azért említettem meg, mert a későbbiek folyamán valószínűleg többször fogok az ő engedélyével rá hivatkozni, mint információm forrására.

         Vágjunk bele a közepébe. Minthogy amikor Széchenyi Dénesről esik szó, az egyik legelső dolog ami az emberek eszébe jut, hogy ő volt az a magyar, aki már Caprilli előtt felfedezte az ún. "könnyített ugróülést". Először ennek próbáltam utána járni, ám legnagyobb meglepetésemre nem találtam erre vonatkozó részt a könyvben, viszont a "Magyar Lovaskultúra" honlapján ezt találtam Prof. Dr. Fehér Károly tollából. "Könyvében írt két újdonságával – talán – egy kicsit meghökkenti a lovasvilágot. Az egyik, hogy a lovagolni kezdő ifjak a futószáron körben mozgó lovon labdát dobáljanak. Ezzel gyorsan, lazán tanulnak meg egyensúlyban ülni a lovon. A másik, hogy az akadály felett nem hátra kell hajolni – ahogy azt addig oktatták – hanem előre." Na, erre való utalást én nem találtam a könyvben, viszont így ír az ugratásról a könyv 33. oldalán, a harmadik bekezdésben.

 Itt tehát egyértelműen az ugrás feletti mozdulat kiülését írja le, de menjünk tovább. A 34. oldal harmadik bekezdésében a következőket írja.

Nos, hogy ezt értelmezni tudjuk, ahhoz ismernünk kell az akkori idők felfogását az ugratásról, és érdekességként még kitérnék az ugratás kialakulásának okaira is, ami Angliában és Írországban keresendő. Tudniillik a terep- és vadászlovaglások alkalmával már addig is ugrattak árkokat és egyéb természetes akadályokat, azonban a 16. századtól kezdve, miután megnőtt a kereslet a textilipar fő alapanyagának számító gyapjú iránt, a földbirtokosok juhtenyésztésre kezdtek átállni. A legeltetésnél azonban útjukban voltak a falvak lakói által közösen használt, általánosságban legeltetésre használt földterületek. Így aztán az addig "megműveletlen" közös tulajdonban levő földeket igyekeztek bírósági úton beolvasztani saját területükbe. Hogy ez ne történhessen meg, a parasztok - amennyiben igazolni tudták a földhöz való jogukat, bekeríthették területüket. Eddig a történet eleje abszolút a teljesség igénye nélkül, azonban annyit még el lehet róla mondani, hogy körülbelül úgy zajlott le mint nálunk a téeszesítés. Előbb kapott a paraszt néhány pofont, aztán sok esetben "önként" lemondott róla, ha meg nem, "jogi" úton vették el tőlük.Miközben ez zajlott, és kezdtek megjelenni a kerítések, a vadászlovasoknak szembesülniük kellett a ténnyel, hogy ahol addig simán átlovagolhattak, attól kezdve ki kellett kerülni, vagy meg kellett kérni a tulajdonost, hogy nyissa ki a kaput. Ez azonban rengeteg embert jelentett, rengeteg kapuval, úgyhogy egyszerűbbnek látták, hogyha átugratják az útjukba eső kerítéseket. Szóval így kezdődött, és amint haladtak előre a korral, a 19. századra (1800-as évek) az az elképzelés alakult ki, hogy ugratásnál előnyösebb ha a ló a hátuljára érkezik, mivel a hátsó lábak sokkal erősebbek az elsőknél. Rosszul sikerült ugrásnál az sem volt baj, ha négy lábra érkezett, de semmiképpen ne az elejére. Ez eredményezte azt, hogy elugrásnál a lovas hátradőlt, és kezeit felemelve "segítette" a lovat az emelkedésben, illetve próbálta megakadályozni az első lábra érkezést. Ez a stílus Széchenyi korában már mintegy háromszáz éves múltra tekintett vissza, komoly hagyományokkal, nem csoda hogy ellenálltak a változtatásoknak. A fent említett idézetből azonban kitűnik, hogy Sz. D. már tisztában volt azzal, hogy az a stílus nem jó. A 35. oldal első bekezdésében így folytatja.

Egyértelmű tehát az is, hogy új utat keres az ugratásban, ami abban nyilvánul meg, hogy a lovat természeténél fogva hagyja ugrani, és arra törekszik, hogy ennek kivitelezésében a lehető legkevésbé zavarja meg, hiszen ennélfogva nagyobb teljesítményre lesz képes. És itt van a közös pont Széchenyi Dénes és Caprilli között, hiszen Caprilli elvei is arra épültek, hogy hagyta a ló természet adta mozgását és viselkedését megnyilvánulni. Erre még visszatérünk, előbb menjünk azonban tovább. Ugyancsak a 35. oldalon a harmadik bekezdésben ezt olvashatjuk.

Láthatjuk, hogy az un. könnyített stílusig még nem jutott el, hiszen az ugrás feletti hátradőlésről beszél, amit nem kell külön oktatni, mivel a tanuló majd magától is rájön a kiképzés során, hogy mikor és milyen mértékben kell ezt megtennie úgy hogy közben ne zavarja a lovat. Viszont miután az ugratást eleve szár nélkül gyakorolták, így a ló már saját természetes stílusában ugorhatott, ergo mindig az elejére érkezett, és e megfigyelések folytán Sz.D. már pontosan tisztában volt azzal, hogy a régi stílus nem célra vezető, ha nagyobb teljesítményt várunk a lovunktól. Egyetlen utalást találni arra, hogy tulajdonképpen ő sem utasította el az előre dőlést abban az esetben, ha a helyzet azt kívánta. A 36. oldal első bekezdése.

Ebből egyértelműen kitűnik, hogy gondolkodó lovas révén az egyensúlyt kereste minden helyzetben, így az ugrás fölött is, éppen úgy mint Caprilli, azonban még nem jutott el a könnyített stílus felismeréséhez, amivel Caprilli is csak az 1890-es évek közepén kezdett kísérletezni. Hatott-e Caprillire Széchenyi Dénes munkássága....? Ezt teljes bizonyossággal nem mondhatjuk ki, bár egészen biztosan úgy tűnik, mintha kitaposta volna neki az utat, hiszen szinte bizonyosan ő is eljutott volna a könnyített stílusig. Széchenyi Dénes 1892-ben meghalt, Caprilli ekkor volt 24 éves. Az "Adalékok a lovaglás tanításához" 1872-ben jelent meg németül (Caprilli ekkor négy éves). A "legenda" szerint a bécsi olasz nagykövet fordíttatta le olaszra, és küldte el Caprillinek. Évszámot nem tudunk, és csupán Sz.D. halála után harminchét évvel később jelenik meg erről egy cikk a "Szt. György" című újság 1929. évi 7. számában. A cikk írója nincs feltüntetve, illetve forrásokra sem hivatkozik, ezért csak feltételezésekre hagyatkozhatunk. Az én feltételezésem, amit természetesen senkinek sem kötelező magáévá tennie, a következő. Amennyiben a bécsi követ személyesen Caprillinek küldte a könyvet, feltételezhetjük, hogy ismerte. Amennyiben ismerte, két dolog miatt küldhetett neki ilyen témájú könyvet. Az egyik, hogy közeli kapcsolat fűzte Caprillihez, és-vagy a családjához, ergo tudott róla, hogy a gyerek lovagol, illetve érdeklődik az újdonságok iránt. Ez alapján a feltevés alapján az sem elképzelhetetlen, hogy már mint kezdő lovast Sz.D. módszere alapján tanították lovagolni. Ezt erősítené az is, hogy a könyv német megjelenése Bécsben egybeesik azzal a korral, amikor Caprilli a lovaglás tanulását elkezdhette. Nyilván, miután az újságon kívül más média nem lévén, a könyv a kiadása után még jó néhány évig népszerű lehetett, hiszen akkor még nem minden hülye írogathatott mindenfélét, lásd mint én is manapság. Ha pedig ezen elvek szerint tanult lovagolni, akkor egyenes út vezethetett a felismerésekig. A másik feltételezés, hogy a bécsi követ Sz.D. halála után küldte el a könyvet. Caprilli 24 évesen már hadnagy volt, ismert lovas. Ha a bécsi követ neki küldte a könyvet akkor tudomásának kellett lennie Caprilli addigi tevékenységéről, ami mint tudjuk felforgatta az addigi évszázados elképzeléseket, olyannyira, hogy Caprillit megbüntették és száműzték egy időre Dél-Szicíliába. Tehát ebben az esetben is segíthette fejlődését, viszont valószínűleg önállóan jutott a felismeréseihez. Én az első változatot preferálom, de bizonyítani nem tudom. Ez azonban mit sem von le Széchenyi Dénes érdemeiből, hiszen Caprilli elveinek elterjedése előtt harminc évvel már publikálta elképzeléseit. Valószínűleg azért nem terjedt el széles körben, mivel tevékenysége csupán szűk körre korlátozódott, Caprilli viszont lehetőséget kapott egy egész hadseregre kiterjeszteni elveit, és az eredmények gyorsan meggyőzték a kétkedőket. A problémám egyébként nem azzal van, hogy Caprilli merített-e munkájából vagy sem. A probléma azzal van, hogy ma Magyarországon sincs senki, aki használná, egyáltalán felhasználná útmutatásait. Pedig módszerével rettentő gyorsan lehet kéztől független ülést kialakítani, ami a lóval való foglalkozás alappillére. Van itt Parellitől kezdve erőszakmentes Mothy Robertsig minden, mindent bevesz a magyarok agya ha valami idegen országbéli lehetőleg kimondhatatlan nevű illetőtől származik a "zsolozsma", ám ha ugyanazt egy magyar állítja tudomást sem veszünk róla. És ugyan 1937-ben  a magyar királyi Honvédség által kiadott "Lovaglás, hajtás és málhásállat vezetés" című szabályzatában az "Újonckiképzés" 254. pontjába bevették a fel- és leugrást hasonlóképpen amint azt Sz.D. az "Adalékokban" leírta, illetve a 255. pontban a labdázást is előírják az ügyesség fejlesztésére, azonban Széchenyi Dénes nevét meg sem említik. Tudom persze hogy egy szabályzatról van szó, de ennek ellenére a későbbi Írók akár rá is hivatkozhattak volna Caprilli mellett. A jövőben többet fogok foglalkozni Széchenyi Dénessel, és próbálok majd a magam módján magyarázatokat fűzni írásaihoz, ennyivel tartozunk neki, Te is én is, én ennyit tehetek egyenlőre a szétzilált magyar lovaskultúra érdekében, Te pedig annyit hogy elolvasod , értelmezed, terjeszted ha egyetértesz vele, és vitába szállsz ha nem értesz egyet. A legrosszabb azonban, ha semmit sem teszel.