Ez egy kedves, érzelmes történet a lószeretetről, emberségről, egy olyan momentumról, ami megmutatja, hogy pénzért bármire szert tehetsz, de lovasember csak úgy lehetsz, ha az mélyen belülről fakad. De ne vágjunk elébe a dolgoknak, kezdjük az elejéről. A minap felhívott a Sarok Toma, akivel még az ezredforduló tájékán kemény öt évet húztunk le együtt jóban rosszban. A barátságunk megmaradt, időnként beszélünk Skype-on, én Svájcból, ő Németországból. Gyakran idézzük meg a múltat, no nem azért hogy keseregjünk, hanem éppen hogy jókat derüljünk azon amikor a dolgok nem úgy sültek el, ahogyan azt mi beterveztük. Időnként persze komoly dolgokról is szó esik, és legutóbb egy közös ismerősünkről mesélt el egy történetet, ami engem annyira megfogott, hogy engedélyt kértem a blogomon közzétenni. Íme...! Valamikor 2005 tájékán lehetett, amikor Toma Hugóval dolgozott együtt. Járták az országot, adták vették a lovakat. Egyik alkalommal elmentek a szóban forgó közös ismerősünk lovardájába, és érdeklődtek nála, van e eladó lova, már ahogy ezt szokás. Az illető még meg is örült az érdeklődésnek, hiszen állt minden abban az időben, talán éppen a válság elejét lehetett már akkor érezni, mondta is rögtön, hogy minden eladó, vigyenek mindent amire vevőt találnak. Hugó és Toma vettek is tőle lovat-lovakat, közte volt egy fakó kanca, amit az illető nagyon szeretett ugyan, és mondhatni személyes barátság alakult ki kettejük között de hát a pénz beszél mint mondani szokták, aztán meg mégis csak egy lóról van szó, a profi lovasnak pedig meg kell élnie, így hát eladta ezt is. Tomáék pedig már egy hét múlva tovább is adták Olaszországba ( nem Szarvasra gondolok, bár ott is élnek szép számban lóhoz értő olaszok). Eltelt egy hónap, talán kettő, mikor egyszer Tománál jelentkezett az illető, és elmondta, hogy mióta eladta a fakó kancát, egyfolytában gyötri a lelkiismeret, ki tudja milyen helyre került, hogyan bánnak vele, partnerként tekintenek rá vagy csupán egy gép lehet....stb....Summa summarum, már nem bírja tovább, vissza akarja szerezni a lovat. Toma mondta neki, hogy hát így ez sokba fog kerülni, mert ha véletlenül az új tulajdonos mégiscsak elégedett lenne a lóval, akkor.....!? No, mindegy Toma mondta neki, hogy nem ígér semmit, megnézi mit lehet tenni. Először is érdeklődött a Hugónál, tud e valamit a kancáról. Nos, a jó ügyek mellé mindig odaszegődik a Szerencse is, és az új tulajdonos, nagyon nem volt elégedett a lóval mert az gyakran sánta, - számolt be Hugó Tomának . Toma felvetette Hugónak, hogy vegyék vissza a lovat, az ürge meg kapjon egy másikat amire fizessen rá valamennyit, erre a fakóra meg a Tomának lenne egy vevője. Toma nem akarta, hogy Hugo megtudja, hogy érzelmi alapon akarja a régi tulajdonosa visszavenni a lovat, mert tartott attól, hogy Hugo - aki kőkemény üzletember volt - túl nagy árat kérne a lóért. Végül is sikerült is lebonyolítani a cserét, és a ló visszatért a Hugo istállójába. Toma szólt a tulajnak, hogy jöhet megnézni a lovat, de úgy jöjjön, mintha random került volna oda, majd bemutatnak neki több lovat is, ő pedig majd kipróbálja mindet, köztük a sajátját is, ami aztán majd nagyon megtetszik neki, és így majd visszaveszi. A Hugo nem tud meg semmit, mindenki jól jár. Ez volt a terv. Az illető meg is érkezett, Hugo bevezette őt a középen található főbejáraton ami az istállót jobb és bal szárnyra osztotta. Mivel Toma is ott volt, próbálta úgy irányítani a dolgokat, hogy majd csak a mustra vége felé jussanak oda a fakóhoz, aki a jobb szárnyban állt. Elindultak tehát balra, és az első lehetséges jelöltnél megálltak beszélgetni, és itt történt egy végzetesnek tűnő hiba, tudniillik amikor a ló meghallotta a gazdája hangját, azonnal felismerte azt, és éppen úgy kezdte el hívni, mint kanca a csikóját. Az illető is megismerte a lova hangját, és a ló ragaszkodása olyan hatást váltott ki belőle, hogy előtörtek belőle az addig férfiasan visszatartott könnyei. Kiderült a turpisság, nem volt mit tenni, el kellett mondani mindent a Hugonak, és mint Toma mesélte, bár a Hugo kőkemény az üzletben, mégis jó szíve van, visszaadta a lovat annyiért amennyiért vette, az illető pedig odaajándékozta egy gimnáziumi barátjának, valamikori osztálytársának, ahol a lovacska most már közel a húsz évhez, boldogan tölti nyugdíjas napjait. Most már bizonyára felkeltette a kíváncsiságodat, vajon ki lehetett ez a titokzatos ismeretlen, aki ebben a pénzes világban végül is mégiscsak a lelkiismeretére hallgatott. Elárulom neked, a hangját napi szinten hallhatod mint lovas szakkommentátor a televízió képernyőjén, úgy hívják, Szebényi Dániel. Danit elég régóta ismerem, és mivel a terveim között nem szerepelt az Írországi kiruccanásom, miután kifizettem minden adósságomat, azt terveztem, hogy haza megyek és tovább csinálom a Halomi lovardát mint annak előtte. Ehhez jól jött volna egy kicsi segítség a média részéről, ezért felhívtam a Danit, nem tudna e segíteni nekem ebben. Hezitálás nélkül válaszolta, hogy csinálunk veled egy riportot,...rendben...?! Rendben...! Másnap már ott ültünk egy Pest környéki kávézóban az általam szintén nagyra becsült Somogyvári Anettel, akivel a tervezett egy óra helyett egy négy órás beszélgetést folytattunk, mint lovas a lovassal, és ebből csinált egy remek riportot, ami a következő számban meg is jelent. Az már végképp nem rajtuk múlt, hogy nem mentem haza, és az is csupán a véletlen műve, hogy ez a történet a fülembe jutott, mivel éppen a Daniról ejtettünk néhány elismerő szót a Tomával. Ez pedig találkozott az én mondhatni utópiámmal, és pedig azzal, hogy lovasemberré csak úgy válhatik az ember, ha van benne valami amit csak úgy neveznek nevén hogy emberség. Ha ez hiányzik, akkor ugyan lehet bárkiből jó szakember, de lovasember soha. Ezt a címet nem hivatalosan, érdemei elismeréseként kapja az ember, hanem tulajdonképpen a kollégái elismeréseként ragad rá valakire..! Hát a lehetőségemmel élve ezennel szeretném ezt a címet Daninak "feltűzni", és kijelenteni, hogy az én értékrendem szerint Ő egy igazi  "LOVASEMBER"....!