A Szilason eltöltött első évem bohóckodása után már komolyan kezdtem azt hinni hogy hülye vagyok, és felmerült bennem többször is a gondolat, hogy a közjó érdekében inkább abbahagyom a lovaglást. Mégis, máig sem tudom miért, tovább csináltam, viszont volt bennem két dolog amit a mai napig meg tudok határozni. Az egyik egyfajta születési hiba lehet nálam, mert amióta emlékeim vannak mindig volt bennem egyfajta optimizmus, melynek okát, eredetét sem a tudomány, sem pedig a környezetem nem tudta mire vélni, annál is inkább mivel amikor engem kérdeztek felőle, én sem tudtam rá válaszolni. Na, ezt nevezik a "hülyék optimizmusának", mivel a hülyének akkor is jó, amikor a normálisnak nem. Tudod, már említettem, hogy minden elveszett akkor megjelenik a kis zöld csávó, aztán azt mondja neked, hogy "ne aggódjál kicsi huszár, olympiai bajnok leszel"...., te meg elhiszed. A másik dolog pedig, hogy volt bennem egy hihetetlen erős tanulási vágy a lovaglás, és a lovas szakma iránt. Az én időmben még nem voltak száz számra ilyen agyoniskolázott edzők mint manapság, hanem leginkább az öregebb lovasok adták át a tapasztalataikat a fiatalabbaknak, illetve ha nem ment, akkor felültek és megmutatták. Leginkább úgy nézett ki az edzés, hogy "gyere rá jobbról, gyere rá balról, emelünk, és ez ismétlődött, de például pályát csak akkor mentünk amikor bemutató lovaglást csináltunk a turistáknak. Ha versenyre mentünk, az mindig jó lehetőség volt a tanulásra, és Határőr Dózsa révén, valamint a déli országrész nagy ménesei révén, sok jó lovassal futottam össze, akik már addigra eredményesek voltak. Azok a versenyek még egyébként sem csak a pénzről szóltak, és akiben megvolt az alázat, azt hamar befogadták a többiek, így engem is. Előfordult, amikor látták hogy élve szállok le a Fruskáról egy-egy pálya után, megtapsoltak, annak ellenére hogy a hibapontjaim száma pályánként átlagosan harminc hibapont fölött volt. Egyszer a Josku (Tóth Józsi) odajött, vigyorogva megveregette a vállamat, és azt mondta..."b...meg, te olyan vagy mint a főnixmadár, valahogy mindig sikerül újjászületned"....! Aztán ott voltak a halasi ifi és felnőtt lovasok is, akik szintén nyitottak voltak, mindig lehetett kérdezni még az akkor már a hazai elitbe tartozó lovasoktól is. Nem emlékszem rá, hogy akár csak egyszer is elutasítottak volna, kérdésem pedig volt ezernyi. És ez lett a koncepcióm. Figyeltem, olvastam, kérdeztem jegyzeteltem, és gyakoroltam, gyakoroltam. Elsőként arra jöttem rá, hogy a távolságot csak úgy tudom tudatosan befolyásolni, hogy ha képes vagyok lerövidíteni, és ugyanakkor előrelovagolni a lovat, és minden lovammal ezt gyakoroltam, minden alkalommal. Rövidvágta, előrelovaglás, rövidvágta, előrelovaglás. Aztán kezdett derengeni a távolság is, először csak egy vágtáról majd kettőről, és így tovább. Az első évben egyetlen helyezésem sem volt. Illetve volt, amikor a Papp Tibivel és még valakivel voltunk összesorsolva egy csapatba Tamásiban, és úgy volt a verseny szabálya, hogy ha az egyik üt, akkor a következő befejezi a pályáját, aztán a sajátját, és úgy váltanak. No, az első lovasunk mindjárt pofán verte az első akadályt, én voltam a második induló, így én vertem pofán a második akadályt, aztán jött a Papp Tibi a Kártyással, és befejezte az első lovas pályáját, aztán az enyémet, aztán meg lelovagolta a sajátját is hibátlanul. Harmadikok lettünk de ugye mondanom sem kell, hogy az eredményhirdetésen nem dobáltunk csókokat a közönségnek. Röstellkedésünkre a Tibi csak annyit mondott, hogy ne aggódjatok, majd lesz ez jobb is. Én meg amilyen hülye voltam, elhittem neki....hihihi....! Aztán volt még egy szalagom az utolsó területi forduló csapatversenyében, mi lettünk a hatodikak, a hatból. Itt azért kicsit enyhítette a győzelmi mámoromat, hogy mindkét fordulóban én voltam az, akinek az eredménye nem számított bele a csapat eredményébe.....hihihi....A második évet nagy bizakodással kezdtem, amiben megerősített az is, hogy az első területi fordulón Halason, Fruskával már minden pályán harminc hibapont alatt, de még tizenhat fölött teljesítettünk, valamint nagy előrelépésként értékeltem azt is, hogy egyszer sem estem le ( Az akkori szabályok szerint, még egy leeséssel be lehetett fejezni a pályát.). Az Egyed viszont nem érte be ennyivel, és a második forduló előtt ultimátumot intézett hozzám, hogy "vagy szerzek legalább egy helyezést, vagy elveszi tőlem a Jampit", aki az első saját tanítású csikóm volt. Jampi 1987-ben Halason. Az edzéseken még nem nagyon számított a stílus, nem volt baj ha néha seggbe rúgtam magam az ugrás fölött.

Ezt annyira a szívemre vettem, hogy az első versenyszámban rögtön hibátlant mentem a Fruskával. Rajtam kívül még a Josku jutott be az összevetésbe, aki tudvalevően a terület leggyorsabb lovasai közé számított, de én, mivel még mindig nem ocsúdtam fel az Egyed által okozott sokkból, levertem a Joskut is, mentem mint az állat, csak előre mint a huszárok.Fruska 1987-ben Tamásiban. Ekkor már rendszeresen indultam vele 1.30-on is, bár a lónak ez a magasság már a teljesítménye felső határát súrolta. Ezen a magasságon nem is voltam vele soha helyezve, viszont azt tartottam, hogy valamit megtanulni csakis úgy lehet ha gyakorolod. Márpedig én feljebb akartam jutni, így könnyen viseltem azt a pár fát amit itt begyűjtöttem, meg aztán korábban már megedződtem a "pontgyűjtések" során. Nagy szó volt nekem már az is, hogy olyanokkal indulhattam egy mezőnyben mint a Varró, Tuska, Bálint, Szikszai, Bajkai, Josku, Rózsa Pista, az öreg Micskó, és még sorolhatnám.

Máig nem tudom eldönteni, hogy az Egyed egy zseniális pszichológus volt-e, vagy csak egyszerűen unta már a hülyeségemet. Ettől kezdve viszont még további három helyezést sikerült begyűjtenem, és megtört a jég, már nem voltam olyan elátkozott mint annak előtte. Ezzel együtt azt kell mondjam, hogy az a bizonyos "megalapozatlan optimizmus" elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy ezt az időszakot átvészeljem, mivel életben tartotta bennem a hitet, hogy én is képes vagyok rá, és alázatos szorgalommal pótolhatom azt ami hiányzik. Hittem, és hiszem a mai napig, hogy az alázatos embernek mindig segítenek. Ne tévesszen meg, nem megalázkodó emberről beszélek, hanem olyanról, aki tudja, hogy keveset tud, ezért tisztelettel képes feltenni a kérdéseit azoknak, akikről úgy gondolja, tudnak neki segíteni. És ezzel a koncepcióval, egyre jobban mentek a dolgok. Mindig kijelöltem magamnak az általam elképzelt úton egy rövid szakaszt, amit addig nem adtam fel, amíg nem teljesítettem. Tehát ez azt jelentette, hogy amikor harminc hibaponttal mentem akkor azt akartam elérni, hogy olyan legyek mint aki "csupán" öt fát ütött, majd öt fánál két fa lett a cél, és amikor elértem a két fát akkor meg az Egyed rám segített...hihihi...A következő évben aztán Laci elhívott magával Sáriba, ahol megkaptam a Királynőt, akivel már az OB.-n is indulhattam, és más nagy lovasokat ismerhettem meg, akiktől szintén lehetett kérdezni.Királynővel 1988-ban a kaposvári OB.-n. Megemlíteném még, hogy a rajta lévő ínvédőt a saját kezemmel készítettem...!

Lassan de biztosan haladtam előre, és jöttek az eredmények is először csak a Királynővel, majd a többi lovaimmal is.Királynővel 1989-ben a Ménesek versenyén Sáripusztán.

Királynővel 1990-ben az OB csapatban. A két fordulót egy fával teljesítettük........és a Vili mögött megszereztük az egyéni második helyezést. Nagyon nagy dolog volt ez nekem akkoriban, egyáltalán egy olyan lovas mellé felsorakozni az eredményhirdetésre mint a Vili. Nem volt még ennyi lehetőség versenyezni mint manapság, egyáltalán 1.50-en elindulni is szinte dicsőségnek számított....legalábbis nekem, de hát tudod, már említettem, hogy mi hülyék mindig mindent másképp látunk, mint ti normálisok....hihihi....Ugyanezen az OB-n a Fülessel megnyertük az OB. kezdőlovak bajnokságát. A három nap alatt ezt az egy oxert ütötte. Amikor álltunk az eredményhirdetésen a Bogár Pistával és a Vilivel, azt mondja nekem a Bogár Pisti..."Komám, ha az oxer előtt nem baszol oda neki, most nem állnál itt."..! ..."De odabasztam"...! válaszoltam neki, és nevettünk egy jót. A döntő előtt két fával vezettem, egyet üthettem, de ha már kettőt ütök, akkor lemaradtam volna a dobogóról is. A Füles "ránézett" erre az oxerre, én a megfelelő időben "segítettem" neki a pálcával, és ettől egy csapásra minden rendbe is jött....hihihi... Innen folytatom majd...