Parellizés    Őszinte leszek, nekem fogalmam sincs mi az a “parellizés”....! A kifejezéssel először a  kétezres évek közepén találkoztam a Melittánál Kisharsányban, akinek volt néhány  “nézelődős” lova, s a magam módján próbáltam őket hozzászoktatni az ijesztő valósághoz.  Na, erre mondta mindig a Melitta, hogy “a Gyuri parellizik”....! Nem foglalkoznék most  módszerekkel, a Parelli már úgyis komplett tanfolyami rendszert dolgozott ki,  ami  mindenképpen zseniális módszer, mivel néhány hét alatt meg lehet tanulni azt, amihez  nekem harminc évre volt szükségem. Azért vannak itt is vadhajtások, éppen a Melittánál  találkoztam eggyel. Vett egyszer egy pej lovat, aki nagyon jól ugrott, de úgy rohant mintha  Buffalo Bill postaszolgálatánál kellene táviratot kézbesítenie. A régi tulaj adott hozzá  használati utasítást is, mivel a ló már “mittudoménmilyen” ugró fokozatig ki volt képezve a  “Parelli­módszerrel”. Ez azt jelentette, hogy ha “zárthelyit” írattál a lóval ugratásból, akkor  még éjfélkor álmából felkeltve is ötös dolgozatot írt, illetve a lovas mellett vagy után ugorva  tökéletes parcourt produkált. Tengernyi előnyével szemben csupán egyetlen elhanyagolható  hátránya volt a dolognak, mihelyst a hátára ültek, elkezdett rá hatni a nehézségi erő,  valamint az út idő hányadosa négyzetének szorzatával egyenesen arányosan kezdett el  gyorsulni az akadály irányában, s kutatásaink szerint először a világon kimutathatóvá vált az  “akadály vonzási tényező” (a továbbiakban “AVT”), ami elméleti síkon azt jelentette, hogy a  lovas által kiváltott gravitáció hirtelen áttevődik az akadályba, amely ennek hatására  többszörös “G”­vel kezd el hatni a lóra, minek következtében a gyorsulás az idővel fordított  arányosságban megsokszorozódik, és az emberi szem behatárolt képességei miatt  képtelenné teszi a lovast arra, hogy a távolság dolgába beleavatkozzon. Számokkal leírva  valahogy eddig jutottunk a kutatásokban, 

 
  amikor rájöttem, hogy ezt elméleti síkon képtelen leszek megoldani annak ellenére, hogy  1.20 cm­ig még 100 km/h sebességnél is képes volt meredek esetében ollózós, oxernél  pedig a biciklizős technikával abszolválni az akadályt, azonban a bátorság hiánya miatt  lovas alatt tovább nem teszteltük, mellette futva meg nem tudtunk ennél nagyobbat ugrani.
 

Hát úgy durván ebben a stílusban bírt ugrani a jószág nyereg alatt, jól ismerte az ollózós és a flop technikát, valamint a hasmánt és guruló technikákban is nagy jártasságot mutatott…A képen egyébként Néveri Imike látható, amint éppen lerakja egy biztonságos ugróstílus alapjait, ami mindenki számára elérhető, és kis vizuális készséggel elsajátítható...Ne csak mindig a gazdagok járjanak jól….hihihi….A képet Turcsányi László készítette.  

Na, meg így is tudott, bár ez a kép csak illusztráció....hihihi....

 A tulaj szerint minden a legnagyobb rendben volt, hiszen ha követjük a módszer instrukcióit,  akkor majd megláthatjuk, hogy két méter után már teljesen meg fog nyugodni a ló…..! Ettől  ­ ha a ló nem is, de mi ­ nagyon megnyugodtunk, hiszen csak 80 centin kellett  először  végigmenni vele. Még az is a lelkünkre lett kötve, hogy sarkantyút nem szabad rá használni,  mert így is nagyon megy előre…...Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy belőlem soha  nem lesz “suttogó”, mivel egyszerűen tehetségtelen vagyok hozzá, ezért kénytelen leszek az  általam ismerteket alkalmazva a hagyományos elavult módszerekhez folyamodni, és  felcsatolni a sarkantyút, minek hatására megszűnt az általunk definiált “AVT”,  és a ló  ismeretlen okoknál fogva lovagolhatóvá vált. Ez persze azt is jelentette, hogy egyúttal  lemondtunk pénzről és világhírről egyaránt, mivel világhírű cirkuszigazgatók sora könyörgött  térden állva, csak hogy náluk mutassuk be először a produkciót. Később, a régi tulajdonosa  nem ismerte meg a lovat nyereg alatt, amikor Halason először bemutattuk. Még később a  Sándor Balázs lovagolta. Végső soron a “parellizésről” a Melitta világosított fel, ám egyúttal  arra is rájöttem, hogy ez egyáltalán nem új dolog, hiszen ha körülnézünk szűk hazánkban,
megtaláljuk ennek a gyökereit. Például amikor a csikósok “kivágják az ostort” a kiválasztott  csikóshátason. Meggyőződésem, hogy a “parellizéshez” is kell érzék, anélkül be lehet ugyan  gyakorolni módszereket, és egy türelmes lóval be is lehet mutatni, ám ha a lovas nem tudja  mit miért csinál, és csak követ egy előírt protokollt, akkor ha élesben találkozna egy  veszélyesebb esettel, az könnyen végződhetne balesettel, tudniillik a lovasnak meg kell  tudni saccolnia pillanatnyi esélyeit, ezt pedig egy állandó türelmes lóval lehetetlen  megtapasztalni. Mondok példát, ami egyébként egy lovas hétköznapjaiban bármikor  előfordulhat, tehát a félreértések elkerülése végett nem magamat akarom fényezni, csupán  arra akarok rávilágítani, hogy ez régebben egy hétköznapi dolognak számított. A Rajkia  nevű lovam rettegett mindentől ami mozgott. Egyszer egy fóliával letakart bálarakás előtt  akartam vele elhaladni, de mivel a szél fújta a fóliát, nem mert elmenni mellette. Rászántam  egy óra hosszát hogy megmutassam neki. Először megállítottam egy általa biztonságosnak  vélt távolságban, és szembefordítottam a fóliával, amitől ő próbált ugyan elmenekülni, de én  nem hagytam elfordulni. Egyes elképzelésekkel ellentétben ezt csak hosszú száron lehet  megoldani, mivel a ló mindig a “földre szagol”, s ha ezt nem engeded meg neki esélyed  sincs közelebb menni bármihez is. Amikor megnyugodott próbáltam közelebb léptetni.  Egyenesen előre nehéz elindulnod így oldalra előre kell hagynod lépni pár lépést, majd várni  míg ismét megnyugszik, és így tovább. Egy óra elteltével bent álltunk nyugodtan a csapkodó  fólia alatt, ami minden alkalommal odaverődött a ló testéhez, ám Rajkia ekkor már  nyugodtan állt alatta. Később sok mindenre megtanítottam. 
 
Rajkia hálás ló volt, később az ugrásváltást is megtanulta minden másodikra, de az ostort is kivágtam rajta, ült feküdt, és még 1.30-at is nyertem vele. Unyban 1993-ban róla estem le amikor eltörtem a bokámat, s kénytelen voltam törött bokával tovább versenyezni……  
 Tehát az érzék mellett a következő legfontosabb a türelem, amit ­ be kell vallanom ­ sokszor  elveszítettem, ezzel nagy károkat okozva magamnak, a lónak, a munkámnak. Azért a saját  káromon szép lassan haladtam előre, míg sikerült eredményeket elérnem. 
 
Barátoknak is “parelliztem”. Itt éppen egy jó barátnak a lovát tanítottam feküdni. Gabinak hívták, ő tanított meg a kommunikáció fontosságára. Egyszer egy Alindo nevű lóra ültem fel, és ő segített, de még soha nem csinált ilyesmit. Akkor még gyenge némettudásommal elmagyaráztam neki, hogy a futószárral tartsa a ló fejét addig amíg ráülök, és majd ha szólok “engedje el”. Én arra gondoltam, hogy jelzésemre majd kiengedi a lovat futószáron, ám nem ez történt…..amikor szóltam neki, ő nemes egyszerűséggel eldobta a futószárat, és angolos hidegvérrel távozott az arénából, miközben valószínűleg arra gondolhatott, hogy “jó tökös magyar gyerek ez a Georg”....! Alindó pedig élt a lehetőséggel és egy durván öt perces showt mutatott be, amiben a műkorcsolya, és az akrobatikus sportgimnasztika összes látványos elemét bemutatta, én meg pókerarccal úgy csináltam, mintha nem lennék besz….va…..       Sokszor volt versenyen nézelődős lóval volt dolgom, akik otthoni körülmények között  tökéletesen “működtek”, a versenyen meg elfelejtettek mindent. Ezeknek a lovaknak meg  kellett teremteni a versenyszerű stresszes körülményeket, amit többek között úgy tudtam  rekonstruálni, hogy egy sor végére tettem egy fóliát vagy bármit ami felkeltette a ló figyelmét.  Kis ugrásokkal csináltam, hogy az akkor se okozzon neki gondot, ha nem oda figyel. Párszor  megugrottam vele a sort, s amikor már nem okozott neki gondot tovább léptünk oly módon,  hogy amikor még a sor előtt voltam néhány vágtaugrásnyira, elkezdte valaki mozgatni a
fóliát. Na, ettől megint próbált szabadulni, de nem engedtem, és végig kellett neki menni a  soron. Később ezt is megszokta, és lehetett tovább lépni. A verseny stresszét ugyan nem  tudod teljesen kiiktatni, viszont ha jól csinálod, ez már egy kezelhető stresszt fog a lónak  okozni, meg fog bízni a lovasában. Amikor még a Petheő Ákossal foglalkoztam, az egyik  bugaci versenyen a “Sunyiló” (Galiba) megijedt a napernyőktől, és elvitte az Ákost. Ilyen  esetekben fel kellett ülnöm a lóra, és a következő alkalommal azt gyakoroltuk, hogy egy  meredek ugrás két szélén a kitörők mellé két hatalmas esernyőt tettünk, s így ugrattuk addig  amíg nyugodtan nem ugrotta. Ekkor elkezdték az esernyőket mozgatni, ettől újabb para,  majd ismételt megnyugvás következett. A végén már az Ákossal is úgy ugrotta, hogy  forgattuk, le föl mozgattuk az esernyőket.  Ja, persze ilyen esetekben a lovasnak kéztől  független biztos üléssel kell rendelkezni, ami nem érdem, csupán az eljárás része, ezt pedig  még ötvenkét tanfolyamon sem fogják tudni megtanítani.
 
Lüszike a saját lovam volt, egy ménbemutató alkalmával betanítottam neki egy komplett csikósprogramot, amit show műsor keretein belül elő is adtunk. Ismerte a “körbeverést”, ami azt jelentette, hogy körbemész a fekvő ló körül, miközben a testétől néhány centire durrogatsz az ostorral, ő pedig tűri ezt anélkül anélkül, hogy megmozdulna.

És végül még egy videó amit Rák Edinától kaptam, köszönet érte...! A videón szintén Parelliznek, 1956-ban így képezték ki a rendőrlovakat Írországban...