1991 januárjában munkába álltam a Schlossernél, - aki egy sokad rangú ló és szarvasmarha kereskedő volt - Bajorországban. Olyan lovakkal foglalkozott, akiket Lengyelországban már vágásra ítéltek, és ha küllemre egészséges volt megvette vágóáron, Németországban pedig értékesítette őket. Ezt mindjárt az első napon tisztáztuk is, tudtam mire számítsak, de legalább is nem sok jóra. A legtöbb ilyen ló "összeborzolt szemöldökkel" állt a bokszában, s ha arra jártam, gyanakodva néztek rám, készen arra, hogy megvédjék magukat. Gyakran vittem nekik cukrot, s mi egyebet, hogy legalább egy minimális szinten megbízzanak bennem, ameddig kötőféket teszek rájuk és leápolom őket, és hát később mindegyiket lovagolnom is kellett.  Volt köztük egy sárga herélt, aki viszonylag hamar oldódni látszott ( Még lovaglásról szó sem volt, csupán a kezelhetőségről beszélek.), Vittem is neki mindig valamit, már engedte magát a bokszban simogatni, lekefélgetni. Egyik alkalommal több időt töltöttem nála, és maradt nálam egy fél marék cukor, ő meg kéregette egyiket a másik után. Addig addig, amíg el nem fogyott a cukor a kezemből, ő viszont tovább követelte vélt jussát egyre erőszakosabban, majd miután nem kapott, egyszerre csak megpördült, és két lábbal akkorát rúgott mellettem a falba, hogy lepotyogott a vakolat. Olyan gyorsan történt, hogy meg sem tudtam moccanni....Talán ez volt a szerencsém, mert ha megmozdultam volna az ajtó felé, jó eséllyel agyonrúgott volna. Gyorsan ocsúdtam a sokkból, és egy pár pillanatnyi késlekedés után, a mindig kéznél levő szilasi karikásommal, nagyon elvertem utána, beleégettem az agyába, hogy nem egy "paprikajancsi" vagyok, aki azért zabáltatja cukorral, mert azt reméli, hogy akkor majd a hátára engedi, és nem fogja bántani. Másnap már fel is ültem rá, és azt a meccset is lejátszottuk, ő pedig tudomásul vette, hogy nem félek tőle, nem félelemből gyakoroltam vele "nagylelkűséget", ha egyáltalán azt annak lehet nevezni. Mindenesetre többet nem bántottam, nem volt rá szükség. Azóta eltelt majd huszonöt év, rengeteget tanultam, tapasztaltam ez idő alatt, s mostanra már csupán az hajt, hogy elérjem a "lovasember" fokozatot, ami ugyan egy lovasnak felér a legmagasabb állami kitüntetéssel, ám a politikának ehhez semmi köze, ezt egyszerűen csak ráragasztják az arra érdemes hátára, ő maga pedig nem is tudja, hogy rajta van. Sokat "filóztam" már azon, mi kell hozzá, hogy ezt elérje az ember. Teljes definíciót nem tudnék felállítani, de egyet biztosan tudok, hogy aki lovasember akar lenni, annak először emberséget kell tanulnia gyakorolni. Rengeteg ismerősöm van a Fészen, akik mindenekelőtt nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy tudassák a külvilággal, hogy ők bizony mindenféle problémás és még annál is problémásabb lovakkal tudnak kommunikálni, konszenzust elérni gondolati, és egyéb varázslatos utakon meggyőzni a lovat, hogy nem jó úton jár, és természetesen sikerrel térítik vissza őket a "helyes(?)" ösvényre. Nekem azonban némelyikükkel szemben komoly fenntartásaim vannak, mégpedig azért, mert az oldalán az is látszik, hogy például most, a menekült ügy kapcsán úgy nyilatkoznak, hogy ezt bizony csak erőszakkal lehet megoldani, netán le kell lőni mindegyiket. Megkérdezném az ilyen lovasoktól, hogy ha egy másik emberrel nem képes még a kommunikáció hajlandóságára sem, akkor miképpen tud ő egyáltalán egy másik fajjal kommunikálni....?! Ez lehetséges....? Ez kétszínűség....! A lovas embersége nem áll meg a lónál, hanem tovább megy a mindennapokba, hiszen amilyen ember vagy hétköznap, olyan leszel vasárnap is a lovad hátán...Én nem utasítom el az erőszakot....! Viszont vannak íratlan szabályai, mikor lehet hozzá folyamodni. Az egyik ilyen szabály, hogy semmiképpen sem szabad mindjárt azzal kezdeni, először segítő kezet kell nyújtani, megmutatni a jó szándékodat....! Ha viszont pökhendi mód elütik a segítő kezedet,....hát akkor én hajlamos vagyok kirántani egy pofont a zsákból, jóllehet nincs igazam, de ez esetben nem rendelkezem jobb, működő ötlettel. Azonban ha már elrepült a pofon, azt csakis ismételten a segítő kéz követheti, és ez a második íratlan szabály. Mivel lovasnak mondjuk magunkat, ajánlok egy kísérletet. Minden nap reggel amikor viszed be a lovadnak a reggeli abrakot, vigyél magaddal suttyomban a belső zsebedben egy bazi nagy szívlapátot, és amikor már meg van győződve róla, hogy kaját kap, akkor hirtelen rántsd ki a szívlapátot a belső zsebedből, és váratlanul baszd jól hátba a lovadat. Nem indulatból, csak úgy a kísérlet kedvéért. A kísérlet ellenőrző szakaszában pedig írd le, hogy mi történik ezután. Körülbelül ezt fogod leírni. "A második etetés alkalmával a lovamnak nem akaródzott odajönni hozzám, csak állt a sarokban, és mielőtt megetettem volna, alig bírtam hátba vágni a szívlapáttal. A harmadik etetés alkalmával, a lovam már a hangomra is nagyon idegesen reagált, mindent elkövetett, hogy ne tudjam hátba vágni a szívlapáttal, azonban ügyességemnek köszönhetően sikerült mégiscsak jól hátba baszni. A negyedik napon már nem tudtam kinyitni az ajtót, a lovam folyamatosan megállás nélkül két lábbal rúgott rám, még az abrakot sem tudtam beönteni neki. Na, akkor ezt fordítsd le a menekültekre, tudniillik nem csak akkor vagy lovas, amikor a lovad hátán ülsz, hanem akkor is amikor az ágyadban fekve éppen arról álmodsz, hogy "lovasember" vagy.....! A legfontosabb komponense a "lovasemberségnek" az együttérzés, anélkül nem létezik, ezt soha ne feledd el....!