Sokan lovasok csak "szívatástudatnak" hívják, a megbecsülés hiánya, a rossz és nehéz munkakörülmények miatt. A hivatástudat fogalma a humánerőforrás szótár szerint, "foglalkozáshoz, munkához fűződő belső elkötelezettség, odaadás, a javadalmazástól független motiváció". Szerintem ennél jobban nem lehetne megfogalmazni.  Bennem már két éves koromban volt hivatástudat a lovak iránt, hiszen tulajdonképpen ezért lettem lovas, ez hajtott bele abba az életmódba amit ma folytatok, s ezért lettem az aki vagyok, csak akkor még nem voltam tudatában, mi az ami munkálkodik bennem.  Sokan ellenérzéssel viseltetnek a profi lovasokkal szemben, s ennek egyszerű oka van. Összekeverik őket a profi versenyzőkkel, akiknél nem feltétlen áll fenn a javadalmazástól független motiváció, illetve amint rosszabbra fordul a soruk, ezek a lovasok nem maradnak meg a lovak mellett, én pedig éppen arról akarok írni, hogy mikor és hogyan vált ez nálam tudatossá, hogy az amit csinálok, azt hivatástudatnak hívják. Akkor kezdődött, amikor elhatároztam, hogy a lerobbant halomi majorból lóistállót csinálok.

Innen indultunk, ebből kellett lóistállót csinálni....

Ezen a képen a fejlődés feltartóztathatatlansága látszik. Már nem "lepratelep" vagyunk, hanem egy takaros kis "szemétdomb".....hihihi....Az asztal ott áll, ahol a felső képen az ajtó van. A jobb oldalt látható állvány szolgált nyergesként, és nyeregalátét szárítóként egyaránt. Később télen, amikor mi szétfagytunk, a lovak két takaróban álltak, és mi úgy szárítottuk a nyeregalátétet, hogy a két takaró közé beraktuk este vizesen, és reggelre tökéletesen megszáradt. A patazsírt is magunk csináltuk birkafaggyúból, sőt még a farok és sörényápolószert is mi állítottuk elő különböző kozmetikumokból és a patikában beszerezhető dolgokból. A takarmánnyal is maszekoltunk, melaszt, mézet és étolajat kevertünk korpával zabbal és kukoricával, s ha futotta rá vettünk még hozzá repce, vagy napraforgó granulátumot a közeli olajpréselő üzemből. Féregtelenítőt pedig a Török doki segítségével szintén a patikában beszerezhető alapanyagokból kevertettük ki. A háttérben az ideiglenes zabos látható, később ennek a helyére építettük a nyergest. 

Toma nagyon jó érzékkel kapcsolódott ebbe bele, tudniillik éppen akkor jött, amikor az utolsó fillérem gurult el, én meg a szemem fölé emelt kezemmel próbáltam nyomon követni, hogy hová igyekszik, ám de sikertelenül. Tomának egy szava sem lehet, hiszen rögtön a készbe ült bele, már ami azt illeti, hogy megtapasztalhassa, milyen is az a "javadalmazástól független motiváció".  Később Toma meg is fogalmazta, hogy miért küzdöttünk állandó pénzhiánnyal, "tudnillik a nagyzási mánia meg a fényűzés miatt volt mindez, mivel alighogy volt egy kis pénzünk rögtön pihenőt kellett építenünk kemencével, nem volt jó a régi vaskályha (ami mellett még akkor is fáztál ha felraktad a lábad a tetejére), no meg amint tehettük rögtön bevezettük az istállóba a vizet, mert elpuhultunk, s már nem esett jól ha odafagyott a vödör füléhez a kezünk, nem beszélve a flancról, mert már kínos volt a kinti budiba járni, és építeni kellett egy benti angol vécét." Így utólag visszagondolva még nekem is lelkiismeret furdalásom támad ekkora flanc láttán....hihihihi....Arról nem is beszélve, hogy sokszor hónapokig nem ettünk mást mint vajkrémet szalonnával, mert kellett a pénz takarmányra, aminek a minősége is olyan volt amennyi pénzt tudtunk adni érte. Volt olyan, hogy a tavaszi szénahiányt úgy tudtuk megoldani, hogy amint volt kaszálható fű kaszáltunk nekik, mert szénánk nem volt. Nem mintha a lovak nem jobban örültek volna a frissen kaszált fűnek. Ennek ellenére Tomával megcsináltuk a környék legkeresettebb lovasiskoláját tulajdonképpen a semmiből.Nagyon sokan jártak hozzánk lovagolni, de a pénz mind elfolyt a luxusra. Mert persze mosót is kellett építeni, ahová a szeméttelepről hoztunk nagy méretű betondarabokat, mert friss betonra azért nem futotta. A Halomi lovarda sok embernek határozta meg az életét. Ott volt például a Katus Gyuszi, aki egyszer csak úgy odacsapódott, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy tanulni akar, mert a környéken nem volt abban az időben hiteles lovasszakember. Nem sokára már a lovai is ott álltak nálunk, jó barátság szövődött köztünk, s bár pénzünk nem volt, de egyre több barátra tettünk szert, akiknek szintén hasonló problémáik voltak. Mi segítettünk önzetlenül rajtuk, ők pedig segítettek nekünk ahol tudtak. A Katus szervezésének köszönhetjük, hogy beindult a lovastáborozás Halomban, ami aztán még több lovast vonzott hozzánk. Gyuszi szervezte meg az egészet, mi csak tettük amit mondott. Cserébe kiképeztük a lovait (a Cimbit és a Fergeteget), és neki is rendszeresen adtunk lovaglóórákat. Pár évvel később már a saját lovaival megcsinálta Kalocsa legmenőbb lovasiskoláját.

A képen Katus Gyuszi futószáraz az első halomi lovastáborban, saját lovával a Cimbivel.

A tábor utolsó napját mindig bemutatókkal zártuk, élvezetes műsort szolgáltattunk a gyerekeknek és a hozzátartozóknak egyaránt. Itt éppen ugróbemutatót tartottunk a Tomával, ahol ő ugrat a Goldsternnel, az előtérben a Katus áll.

A képen Lilla látható a Pintóval, egy amerikai kislánnyal a nyergében, aki szintén táborozni jött hozzánk.

Én is kivettem a részem, itt éppen az Alival futószárazom a Székely Krisztát, aki később rendszeres lovasunk volt amíg a tovább tanulás el nem szólította.

Természetesen a lányait is tanítottuk lovagolni, így jött össze Toma a Gyuszi nagyobbik lányával Henivel, akivel 2008-ban házasodtak össze, ma Németországban élnek, és három gyerekük van. A Katusék mellett volt egy autószerelő műhely, ahol a Váli Gyuri dolgozott, de nagyon nem volt elégedett a sorsával, és a Katuson keresztül ő is kijárt Halomba, eleinte csak nézelődni barátkozni. Ha segíteni kellett mindig ott volt. Itt ismerkedett meg  Pepével a kovácsunkkal, akivel nem sokára jó barátságba kerültek. Gyuri megvette a falu szélén az utolsó házat, így ő a legközelebbi szomszédunk a mai napig. Később ott hagyta a műhelyt, és beállt a Pepe mellé segédnek. Amikor elvégezte az iskolát, még sokáig együtt jártak patkolni, majd sok helyen átvette a Pepe lovait és ma már egyedül jár patkolni. A Gyuri is a patkolás révén ismerkedett meg jelenlegi párjával, akivel ma már közös gyerekeik vannak. Innen indult  útjára Török Ildi és a Szabó Fanni is akik ma külföldön ebből a hivatásból élnek. Ők is az első táborozás alkalmával kerültek kapcsolatba velünk, aztán rendszeresen jártak lovagolni hozzánk, később szakmát tanultak, mégsem érezték jól magukat benne. Valamikor 2006 környékén megkerestek, hogy segítsek már nekik felkészülni a felvételi lovaglásra, mert ők lovasok akarnak lenni. Segítettem, nem kértem érte pénzt, de egyszer a Fannit nagyon beletette a földbe egy fiatal csikó, s én próbáltam lebeszélni őket. Sikertelenül, felvették őket, és jöttek a hírek, hogy Ildi leesett, a kezét törte, meg hasonlók. Gondoltam igazam lesz, és előbb utóbb majd abbahagyják. Nem hagyták, mert élt bennük valami amit először nálunk szívtak magukba, s ma már tudom, ezt hívják "hivatástudatnak".

Török Ildi ma valahol Németországban lovagol

Szabó Fanni itt még Spanyolországban, ma pedig valahol Dániában lovagol. Mindketten nálunk ültek először lóra.

Büszkén mondhatjuk, hogy a mai napig vannak olyan emberek, akik hozzánk jártak lovagolni, és jó szívvel emlékeznek meg azokról a "régi szép időkről". Ilyen például a Tamás Csaba és a felesége Marika, akik olykor bejönnek körülnézni, beköszönnek, s ilyenkor Marikának nem marad szárazon a szeme. Csaba igazi üzletember, és mindig figyelmeztetett, hogy emeljek az árainkon, mert nem fogjuk bírni fenntartani. Mindig igazat is adtam neki, de csak akkor emeltünk árat amikor már mindenhol a környező általunk ismert helyeken emelt áron lovagoltattak, no akkor utánuk emeltünk mi is, de akkor is csak annyit, hogy azok a lovasaink is tovább tudjanak járni, akik nem a tehetősebbek közül valók voltak. Sokan voltak ilyenek, s mi mindenkinek lehetőséget akartunk biztosítani. Voltak persze olyanok is akik visszaéltek a jóindulatunkkal, de ez az írás nem róluk szól. Eltökélt szándékunk volt egy lovas közösség építése, amiért nagyon sokat áldoztunk a Tomával. Minden évszakban egyszer egynapos  tereplovaglást tartottunk ahol ingyenes volt a részvétel.

A hagyományos halomi terepek egyike az Örjegben. Az előtérben a szürke Golinon Gabi Németországból, akivel a mai napig ápoljuk a barátságot. Aztán Toma és Heni, Bencsik Anna, Lacika aki politikusnak állt, és kihagyta az önéletrajzából Halomot, pedig nekünk kompromittáló képeink vannak a múltról, mint például ez is itt. Aztán Tatai Tomi, Nagy Dávid, Szabó Fanni, Panyi Lilla és Madura Tünde

Lovaink megbízhatóságára jellemző volt, hogy bármikor el lehetett engedni őket felvonulásokra. A képen egy március 15-i felvonuláson vettek részt, valamikor az ezredforduló tájékán.

A jobb lovasaink felvonulásokra járhattak, ez is ingyenes volt, éveken keresztül megrendeztük a Halomi Derbyt, ahol a lovasainknak igazi versenyt szerveztünk, vetélkedőket, körbelovaglásos "nagydíjat". Ez amolyan nyílt nap is volt egyben, ingyen lehetett futószáron lovagolni, Szabó Fecóék főzték a bográcsgulyást, s csak az italért kellett fizetni. Időnként óvodáknak, s iskoláknak bemutatót tartottunk ami szintén nem került nekik pénzbe, és rendszeresen jártak ki hozzánk a fogyatékkal élők intézetéből is. Hidd el ha láttad volna az arcukon a boldogságot, neked se jutott volna eszedbe pénzt kérni érte.

Gyakran fogadtunk fogyatékkal élőket, akik nagyon hálásak és szeretetreméltóak voltak.

Golin, igazi úriemberként, rendkívül toleránsan viselkedett velük.

Később sokat gondolkodtam rajta, hogy mit kellett volna másképpen tenni ahhoz, hogy ez a program tovább éljen, de visszagondolva ma is hasonlóképpen csinálnám, most is közösséget kezdenék építeni. Nálunk egy óra lovaglás beletelt három órába is, mivel a gyerekeknek maguknak kellett leápolni, felszerelni a lovakat, illetve amikor végeztek, gondoskodniuk kellett a lovakról és felszerelésről egyaránt. Beletartozott ebbe a nyereg és kantár ápolás is, és soha senki nem vetette ezt a szemünkre, örömmel jöttek és távoztak. Végső soron, ha nem is tudtuk befejezni, mégiscsak útjára indítottunk valamit ott a környéken, amit nyugodtan hívhatunk "lovaskultúrának", és ez nem ment másképpen, csak a fent már említett odaadással, belső elkötelezettséggel, és a javadalmazástól független motivációval. Sokan persze hülyének tartottak emiatt, mivel nyilvánvalóan ráfizetéses volt a dolog, de áldozat nélkül nem megy, és mi valahogy mindig könnyű szívvel áldoztunk azért, hogy akár csak egy kicsit is boldogabbnak lássuk az odajáró lovasokat. Ez csak belülről fakadhat, nem profitorientált dolog. Összefoglalva a dolgokat a hivatás, tapasztalataim szerint leginkább akkor tudatosul az emberben, amikor híján van az anyagi javaknak, vagy egyszerűen csak nehéz idők jönnek, s mégis tudjuk anélkül, hogy kimondaná valaki, hogy a lónak enni kell, mozogni kell akkor is ha nincs pénzed rá, s ezt az anyagi hiányt legtöbbször csak 14-16 órás munkanapokkal lehetséges pótolni...... A lónak jól kell éreznie magát akkor is ha nekünk rosszabbul megy mint nekik....!  Ma Magyarországon nagyon sok olyan lovast ismerek, akik pontosan tudják miről beszélek....Befejezésül Bogár Pistit idézném: - "Nem számít ha ellöknek, felállok, leporolom magam, és csinálom tovább a magyar lovassportot.....!"

 Közben állandóan fásítottunk. Közvetlenül az istálló sarkánál felnövő platánt a valamikori klotyó helyére ültettük, ami úgymond a szarból nőtte ki magát. Ma a legszebb fiatal fánk Halomban. Mára mintegy 5000 fát ültettünk el, s ebből 3000 maradt életben. Van egy mondás, mi szerint "Aki nem ültetett fát, nem épített házat, és nem nevelt gyereket, az hiába élt...!" Nos, mi igyekszünk eleget tenni, hogy ne éljünk hiába....!