Látszólag ezen a képen csak Miklósvári Tamás látható Kázmérral, a mezőkeresztesi lovaspályán 1980-ban, pedig nekem ez a kép sokkal többről mesél. Az éppen háttérként szolgáló szénakazal érdekessége, hogy abban az időben még kézzel rakták az emberek a kazlat, a legelőről lovaskocsikkal lett odahordva és összerakva. Három fogat volt akkoriban az istállón. A Jakab Miklós bácsi sárga fogata,  Szőnye Pista szürke fogata, és Jani bának volt egy pej pár fogata. Az öreg Jakab és a Szőnye négyes fogattal versenyeztek is, így ha dolgozni kellett akkor gumis kocsi elé fogtak, ha nem akkor összefogták a négyest és úgy hajtottak. Jani bá látta el az istállót zabbal takarmánnyal. Minden nap hordtak a kazalból szénát a lovaknak, kézzel rakták meg a kocsit, illetve szintén kézzel rakták be az istálló szénatárolójába. Jani bának mindig segítettünk be és kifogni a lovakat, mert néha megengedte, hogy hajtsuk a fogatot, vagy kifogásnál amikor be kellett vezetni a lovakat, akkor felülhettünk rájuk arra a száz méterre. Egyszer a Lovász Józsi jól le is ......szott minket, mert hogy "ezek a lovak egész nap keményen dolgoznak, mi meg még nyüstöljük őket"....! Egyébként ha egyedül volt az öreg, kifogta a lovakat, azok meg szépen egyedül beballagtak a helyükre, ahol már várta őket a friss széna, meg egy vödör zab. Szőnyével is gyakran jártunk el a határba, ő is megengedte, hogy hajtsuk a lovakat. Nála próbáltam ki a négyes hajtást, de azt se tudtam, hogy a sok szár közül melyik megy előre, melyik hátra....hihihi...Nem olyan egyszerű az amilyennek látszik...! Amikor az öreg Jakab egyszer a keresztesi versenyen akadályhajtásban megverte az éppen aktuális világbajnokot keresztesiek hősként ünnepelték. A Szőnye is nagyon jól hajtott, mikor begorombult az akadályok között, olyan gyorsan forgatta a szürkéket, hogy azt hittem össze...som magam. Annyi volt csak a baja, hogy még a látványától is irtózott az alkoholnak, ezért mindig behunyt szemmel kellett a pálinkát innia.....hihihi....

Tomi szerint ez az utolsó Keresztesen készült kép, ahol ő látható a Sárgarigóval 1981-ben. Csak néhány érdekesség a képről. Jól látható a filc nyeregalátét, amely abban az időben egyen felszerelésnek számított országszerte. A Tamás csizmáját Karcagon készítették, ezt onnan lehetett látni, hogy a csizma orra le volt vágva egyenesre, míg a halasi csizmáknak hegyes volt az orra. Az idő tájt már csak ez a két csizmakészítő műhely létezett Magyarországon, más típusú lovaglócsizmát nem lehetett kapni. Egyetlen lovasbolt működött az országban, a Margit utcában Budán. A lovagló nadrágot is varratni kellett. Ha nem jutottál hozzá, akkor a képen látható mackónadrág volt az egyenruha. Ebből is kétféle létezett, a sötétkék egyszínű, vagy aminek két csík volt az oldalán, de ezt már csak a menő csávók engedhették meg maguknak....hihihi....mint Tamás....hihihi....! Az ínvédők még nem tartoztak szorosan a mindennapi felszereléshez. Ezek bőrből készültek, és leginkább csak versenyek alkalmával használták őket, vagy pedig fásliztuk a lovak lábát. Úgy próbáltuk szélesíteni ezt a palettát, hogy befestettük a fáslikat. Az első ínvédőket még maguk a lovasok készítették bőrből linóleumból polifoammal bélelve. Rezgő Zoli megrendelésre is gyártotta a nyolcvanas évek második felében. Én magamnak készítettem ínvédőket, és nem voltam tehetségtelen. Később Németországban találkoztam egy márkás típussal, amit ugyanazon szisztéma szerint gyártottak, és szinte megegyezett az enyémmel amit én készítettem a saját fejem szerint mindenféle minta nélkül...A lovakat a patkoltatni a kovácsműhelyhez kellett vinni, mivel a kovácsok ott helyben készítették a méretes patkót a lóra, nyers vasból a szemed láttára. Érdekes módon akkor sem volt sokkal hosszabb a patkolási idő....