Éppen az ezredfordulón kerültem Mohácsra, ott találkoztam a Verácskával, akinek egyik érdekessége az volt, hogy Mohácsinak hívták, és Mohácson laktak a Mohácsi utcában....hihihi....Szóval ezt hívják tősgyökeres mohácsinak....! A dolog másik érdekessége az volt, hogy nekem kellett foglalkoznom a Verácskával is, akit a harminc kilójával nem igen lehetett az ijesztő termetűek csoportjába sorolni, kiváltképp azért, mert a harmincba már a vaságy is belefoglaltatott. Ezzel szemben ott volt neki a hatszáz kilós Cuba névre hallgató pej herélt, aki a kezdeti időszakban nagyon ügyesen kezelte a féket Verácska helyett, és általában ez a víznél szokott bekövetkezni. Nos, mivel én nem vagyok edző, elképzelésem sem volt, hogy miképpen lehetne ezt a problémát megoldani, és csupán egy lehetőségem maradt, hogy kicsit átprogramozom a Cubát, aztán majd ha a Verácska felül rá, elvégezzük a szükséges beállításokat mindkettőjükön, és reménykedünk. Az efféle átprogramozás azonban időt igényel, így nem nagyon lettünk készen vele, a páros elkezdett versenyezni, de nem sok örömük telt benne, mert mindig híja volt valaminek. Így mentünk el Létavértesre, a Tanintézetek O.B.-ra. Na, Verácskát mindjárt első nap kizárták, abban az évben már nem is az első alkalommal, úgyhogy teljes volt a család gyásza, amivel a lovaglást temették a jövőre nézve. A szülők még próbáltak rá hatni, hogy nem kéne mindjárt az elején abbahagyni, várja ki az év végét, de Verácska mélységes szomorúságát ezzel nem lehetett csak úgy eliminálni. Nekem úgy tűnt, hogy ő maga is elhagyja magát, de hát egy pici lánynak csak nem mondhatom azt, hogy "eredj oda és fejeld le".....! Akkor és ott, ő volt a legnagyobb gondom a csapatban, a többiek fejben jól állták a sarat, még ha nem is voltak helyezve, mondtam nekik ne aggódjanak, majd lesz ebből a kitartó munka nyomán valami. Verácskának viszont ez nem volt elég. Illetve elég volt a versenyzésből, meg a kudarcokból, ő abba hagyja a versenyzést. Délután félre húzódtunk vele és a szülőkkel, s már meg sem próbáltam meggyőzni ezzel a "nevergivup" dumával, hanem inkább helyette elkezdtem neki mesélni arról, hogy én hogyan kezdtem, hányszor gondoltam arra amire ő, és előadtam neki néhány sztorit a mezőszilasi hőskorból, amikor még mindenki azért szeretett, mert én voltam a területben a "falu bohóca"...., hányszor gyűjtöttem ölbe a rudakat, taroltam le a pályát, az őrületbe kergetve a pályaépítő csapatot, akik szinte már külön közérdekű alapítványt hoztak létre annak érdekében, hogy abbahagyjam a versenyzést, mivel ezzel sok család életét tehetném jobbá, ha a pályaépítő csapat tagjai nem vinnék haza a pályán szerzett traumáikat, továbbadva azt gyermekeiknek, ezzel egy traumatikus generáció alapjait létrehozva. Csak megjegyzem, elnézve a mai fiatalságot, érzek némi lelkiismeretfurdalást, talán mégiscsak abba kellett volna hagynom....hihihi....Na, annyit legalább elértem vele, hogy némelyik résznél Verácskának mosolyra húzódott a szája széle, bár próbálta fenntartani a helyzethez illő komolyság látszatát. Mondtam még neki, ha most nem áll a sarkára, akkor számíthat rá, hogy majd az élet valamely más területén fog jelentkezni ugyanez a probléma, és akkor majd emlékezzen erre a beszélgetésünkre. Végül is abban egyeztünk meg, hogy én este hatkor adom le a következő napi nevezéseket, s tudván hogy semmiféle győzelemre már nincs esélye, de ha addig a jövőre vonatkozóan pozitívra változtatná a döntését, az iroda előtt találkozunk. Este amikor mentem már ott várt az iroda előtt, utána pedig megejtettünk egy extra tréninget, ami csupán azt célozta, hogy Verácskát felmérgesítsem egy kicsit. Biztosan megfigyelted már magadon is, hogy van a "mérgességnek" egy egészséges szintje, amikor pusztán ettől a plusz indulattól vezérelve, nem érdekelnek annyira a körülmények, és  amennyiben ez nem csordul túl, pozitívan hat az ember küzdőképességére. Verácskának éppen erre volt szüksége.  Másnap a bemelegítésnél próbáltam úgy rakni az ugrást, hogy Cuba "nézzen oda", Verácskának pedig meghagytam, hogy amennyiben "ránéz" az ugrásra b......n oda neki egy embereset, vagy akár mindjárt kettőt. Így ment be a küzdőtérre. Cubának jó volt a memóriája, pontosan tudta melyik ugrásnál palizta be Verácskát, s ezt meg is ismételte hűen az előző napi teljesítményéhez, azaz félrevitte Verácskát. Nem tudta azonban, hogy ezzel a végzetébe szaladt, mert ekkor már nem Verácska ült rajta, hanem a Mohácsi Vera, aki ugyanazzal a lendülettel lezúzott a Cubának kettő akkorát, hogy a pálya hátralevő részét, gyorsított eljárásban hibátlanul folytatta le. Verácska úgy jött le a pályáról mintha ő nyerte volna a számot. Joggal mosolygott, megnyerte az első fontos meccsét, bár mondtam neki ezzel még nincs vége, elő fog még fordulni, de egyre ritkábban. Így telt el az év többi része. A következő év első emlékezetes eseménye az volt, hogy Verácska elindult életében először 125 centin, amit úgy nyert meg mintha zsinóron húzták volna. Őszinte leszek, nekem is leesett az állam. Majd elmentünk a Tanintézetek bajnokságára, ahol a főiskolások között bronzérmes lett, és ezt tetézte azzal, hogy az ifi/junior OB.-n a juniorok között csupán a döntőben szorult a harmadik helyre, mivel végig vezette a mezőnyt. Nos ennyit arról, hogy minden a fejben dől el.....! Annyit még hozzá kell fűznöm, hogy a magyar felkészülési szisztéma teljesen az edzőre épül, nélküle nem lehet versenyre menni, nélküle nem lehet semmit csinálni, ifjúsági lovasoknak muszáj megnevezniük egy edzőt aki felkészíti őket, és a szakágban elismerik. Németországban ez nem így van, egy gyerek több edzőnél is tanulhat, önállóan jár versenyre, és oda nevezi magát ahová akarja, legfeljebb kikéri az edzője véleményét. Igaz a németeknél teljesen más minősülési rendszer van, amiben az ifjúsági és a felnőtt is a saját kvalitásai alapján vesznek részt. Szóval csupán azt akartam ezzel mondani, hogy szerintem (aki nem vagyok edző) éppen azt kellene hangsúlyoznia az edzőnek, hogy mindent saját magának köszönhet a lovas, az edző pedig örülhet, ha egy tehetséges lovasnak mutathatja meg az utat, amit így is úgy is neki magának kell bejárnia......

A képen Verácska küzd a 2001-es mohácsi Junior OB.-n az aranyéremért. Igaz, hogy csupán bronz lett belőle, de az utolsó pillanatig versenyben volt az első helyért, és nem látszott csalódottnak az eredmény miatt, hiszen saját félelmein sikerült felülkerekednie....!