Azt mondják, hogy a leghosszabb vándorút is egyetlen lépéssel kezdődik. Én az első lépésemet a “lovasok útján” Mezőkeresztesen tettem meg 1975-ben, immár negyven éve. Erről szól ez a bejegyzés, mintegy a Mezőkeresztesi Lovasiskola emlékére, azonban úgy bemutatva, ahogyan én azt láttam tizennégy éves koromban, és ez nem biztos, hogy megegyezik más keresztesi lovasok nézőpontjával. A képet Miklósvári Tamás barátomnak köszönhetem, számomra felbecsülhetetlen értékkel bírnak. Nos, vágjunk bele. Fogadok, ha nem szólnék észre sem vennéd ezt a farönköt, amit a Tamás ugrat éppen.

Pedig e farönk mintegy húsz méteres körzetében játszódtak le lovaséletem első, és legfontosabb lépései. Itt a farönk felénk eső oldalán ültem először lóra, a futószárat Lovász Józsi tartotta, akinek emlékeim szerint meglehetősen megviseltük az idegeit, de ebben én egyébként is oroszlán részt vállaltam azzal, hogy amikor a ló megugrott, vagy megijedt valamitől, akkor mindig lelkesen megkérdeztem a Józsit, hogy “Ez most vágta volt…?!”....Na, ilyenkor szaladt fel leginkább a szemöldöke a tarkójáig szemgolyója kíséretében, miközben mély levegőt vett, és amint a levegőt lassan kiengedte, szemét lehunyva, megadóan bólogatva válaszolta, hogy “Ja…! Vágta…!”....Arra is elég jól emlékszem, hogy  amikor újra kinyitotta a szemét, komoly erőfeszítésébe került szemgolyóit ismét a képernyő közepére csalogatni. Bal kézre Tamástól talán tíz tizenöt méterre volt az a hely, ahol először kóstoltatta meg velem egy Nábob nevű pej ló a keresztesi föld ízét, s bár a filmekben mindig azt látni hogy látható élvezettel ízlelgetik az anyaföldet, valahogy nekem nem így maradt meg az emlékeimben. Különös tekintettel arra, hogy ettől a perctől kezdve, úgynevezett “kiterjedt emésztő rendszerrel” kellett jó darabig együtt élnem. Ez azt jelentette, ha lóra ültem, az emésztő rendszerem teret hódított az alsógatyám vonaláig, egyszóval fostam mint a Murányi kutyája. Tamástól jobb kézre volt a díjlovagló négyszög, ami nekem arról nevezetes, hogy ott győztem le hosszú ideig kitartó halálfélelmemet egyszer és mindenkorra. Ez úgy esett, hogy egyik alkalommal későn érkeztem az istállóra, már mindenki lovon ült, mentek ki terepre. Joci (Tóth Pál József volt a lovasiskola vezetője.) megállt mellettem, és megállapította, hogy “Na, Pani Gyurka erről lemaradtál, de ha lovagolni akarsz bent van még a Rodeó, arra felülhetsz, és a díjlovagló négyszögben lelovagolhatod….!” Rodeó egy szürke herélt volt, és hát annyira nem lettem boldog a hírtől, mivel már három hete állt bent az istállóban sántaság miatt. Lehet, Joci se gondolta komolyan hogy felülök rá, hiszen köztudottan rettegtem az eséstől, s ilyen formában nem is lehetett velem mit kezdeni. Minden helyen a jó lovak fogynak el először, s minden alkalommal csak az ülhet lóra aki a problémásabbal is tud kezdeni valamit, így nekem nem mindig jutott ló. Ennek ellenére elkezdtem felszerelni a lovat, miközben biztattam magam, hogy “ Végül is valamiben meg kell halni, és csak dicsőségesebb lóról esni, mint belefulladni egy emésztőgödörbe….!” Ekkor megszólalt az addig komoly kisebségben levő bátrabbik énem. Azt mondta. “Szedd már össze magad te hülye gyerek, így nem lesz belőled énekes halott….!” ( Énekes halottnak azokat nevezték, akik olyan megbecsülést szereztek maguknak  halálukig, hogy járt nekik a búcsúztató éneklés….hihihi…értelem szerűen a hülyéknek nem járt….hihihi….) Járt az agyam veszettül, hogyan menthetném meg saját szaros életemet, de nem jutott eszembe semmi használható, s tulajdonképpen már a temetésemet tervezgettem, amikor eszembe jutott egy elcsípett beszélgetés foszlánya, ami a Fodor Sanyitól származott, és azt taglalta, hogy ….“ha nem akarsz leesni, told előre jól a lábadat, és dőlj hátra….!” Mielőtt felültem a Rodeóra még magamra förmedtem, hogy…. “Legyél már mérgesebb, mert úgy nézel ki mint egy rakás szerencsétlenség”....! Általában hallgatok magamra, ezért összeborzoltam a szemöldököm, s próbáltam olyan mérgesen nézni mint Rózsa Sándor, ám úgy tűnt Rodeót ez a legkisebb mértékben sem befolyásolta. Ő egy pozitív gondolkodású ló volt, s nem engedte csak úgy elrontani az örömét. A négyszög közvetlenül a kövesút mellett helyezkedett el, s már az első autó elhaladását is heves ugrálással, bakolással ünnepelte, amit rögtön hagyománnyá is avatott, s a későbbiekben minden egyes autó megjelenését hasonlóan lelkes üdvözléssel tette emlékezetessé számomra. Sajnos az első percekben még nem állt módomban osztozni az örömében, mivel el voltam foglalva a hátradőléssel, meg a lábam elől tartásával, s ami energiám meg megmaradt volna, azzal még mindig a félelmem rendelkezett. Észrevettem azonban, hogy valóban sokkal stabilabban ülök a lovon, bár ha valaki látott volna biztosan röhögő görcsöt kap, mert úgy nézhettem ki mint majom a köszörűkövön. Kezdtem bebátorodni, és később már arra is futotta, hogy a pálcával odacsapjak  a farára. Rodeó pedig kezdett egyre jobban szelídülni, jóllehet ez csak a lábszagom kábította el. Ekkor élveztem először életemben felszabadultan, a lovaglást. Amikor a többiek beérkeztek, Joci elégedetten, látható elismeréssel vette tudomásul, hogy Pani Gyurka mégiscsak lelovagolta a Rodeót. Másnap igyekeztem nem elkésni, ismét terepre mentünk, s Joci felültetett a Rizikóra, aki a Rodeó melletti állásban állt, s együtt kerültek az istállóba. Általában a legtöbb ló a nevében viseli a jellemzőit, így volt ez Rizikóval is. Kimentünk terepre, oda ahol Csaba bácsi lakott. Ez körülbelül egy jó kilométerre lehetett az istállótól kint a határban, mögötte volt egy baromfi telep, a ház előtt meg végtelen puszta. Oda jártak ki a legelőre idomítani. Amikor odaértünk, mindenki kis körre vette a lovat, és elkezdett dolgozni. Én akkor voltam kint először velük, mivel addig a fosásom nem engedte, hogy részt vegyek az efféle meatingeken. Joci odaszólt nekem, hogy …”Na, Pani Gyurka keress magadnak egy helyet, és ügessél, vágtázzál kis körön….!” Amint azonban próbáltam volna elmenni a többi lótól, Rizikó nem tetszésének adott hangot azzal, hogy felágaskodott, és próbált vissza vinni engem két lábon a többiekhez. De ekkor már nem ugyanaz a Pani Gyurka ült a lovon mint két nappal előtte. A két nappal előtti még görcsösen megkapaszkodott volna a ló nyakába, majd amikor a ló ismét négylábra került elöl maradt volna, és Rizikó könnyedén lebakolhatta volna. Nem úgy ez az új. Ez mindjárt az első felállásnál lezúzott a Rizikónak kettőt a farára, amitől a ló meglepetten indult el az általam betáplált új koordináták irányába, a Joci meg tátott szájjal szólt utánam, hogy ….”Vigyázz már hanyatt ne essen….!”...de ezúttal mintha valami bizonytalan ámulatot lehetett volna a hangjában felfedezni…..Innen datálom a félelmem megszűnését. Visszatérve a farönkhöz, mert még nincs vége. Ezen a farönkön keltem át először életemben egy Bokros nevű szürke ló hátán ülve, aki szintén gyakran bízta rám  talajminták elemzését, gondolom azért, mert megbízott a véleményemben. Egyszer télen kimentünk terepre, és akkor is rajta ültem. Mivel a szárat abban az időben még kapaszkodásra használtam, a ló irányítását a “Jó Isten” végezte helyettem, s mivel ő amúgy is el volt foglalva a világ bajaival, nem mindig sikerült odafigyelnie a munkájára. Így történhetett, hogy tisztán az ő figyelmetlensége okán rávitt a ló egy meglehetősen nagy felületű, befagyott talajvíz foltra. Itt, koromat megelőzve egy gyönyörű kürt mutattam be a Lovász Józsinak, aki nyilván irigységből azt kiabálta nekem, hogy... “Te hülye gyerek, kitöröd a ló lábát….!”....hihihi….   Akkor még gondolni sem mertem volna arra, hogy húsz évvel később majd még én is főszereplő lehetek az oda alig nyolcvan kilométerre fekvő legendás Hortobágyon…….