Az Úr 1990. évének, szeptember havában, a halasi tenyészverseny idején esett meg velem ez a történet. Persze kezdhetem mindjárt magyarázkodással, mivel manapság már a Jóisten maga sem emlékszik arra,  mi volt huszonöt évvel azelőtt, nem még az a nemzedék aki időközben felcseperedett. Tehát először is azok kedvéért, akik 1980 után születtek, azt kell tisztázni, hogy ki a bánat volt ez a "Surda".  Az időben pedig azért kell ennyire vissza menni, mert "Surda", alias Borivoje Surdilovics, becsületes nevén Ljubisa Szamardzsics egy szerb születésű jugoszláv színész volt, aki 1985-ben, a "Forró szél" című, ironikusan humoros rövidfilmsorozattal vált hazánkban rendkívül népszerűvé. Ugyebár abban az időben a kedd este volt a sorozatok ideje, és "Surda" - ahogyan röviden a főhőst nevezték - amíg a sorozat tartott, minden kedden este nyolctól  kilenc óráig  nagyon sok magyar emberrel feledtette el a problémáit.

Népszerűségére jellemző volt, hogy a filmben  viselt kalapját, nálunk egyszerűen csak Surda-kalapnak nevezték. Nekem is volt egy ilyen kalapom, és ebből viszont logikusan következett, hogy engem Szilason mindenki Surdának hívott. Visszatérve a nyolcvan előtt születettekre, nekik azért muszáj ezt elmondanom, mert ebben az időszakban maximum öt évesek lehettek, és a tévémaci számukra már kiosztotta a pizsamát, tehát valószínűleg nem állt módjukban Surdát megismerni. Na, ez volt a bevezető....! A továbbiakhoz még azt is tudni kell, hogy abban az időben mi még nem pénzdíjért versenyeztünk, illetve éppen a minden évben egyszer megrendezésre kerülő tenyészversenyek voltak az első pénzdíjas versenyek. Csak érdekességképpen említem meg, hogy a pénz elosztása hasonlóan történik mint az ír galoppversenyeken. A lényeg az, hogy amit nagy általánosságban nyerni lehetett az akkori versenyeken, abból elég komolyan éhen lehetett volna halni, viszont este a versenyek után, az egész csapat együtt vacsorázott a cég számlájára, így nagyobb volt az összetartás, barátság. Ez másnap a pálya szélén is folytatódott, és a sok gyengeelméjű ember, korát megelőzve feltalálta a sportfogadást a díjugrató sportban, ami akkoriban még elképzelhetetlennek tűnt. Ez úgy zajlott, hogy amikor bejött az első lovas, akkor ahányan voltunk mindenki berakott tíz forintot középre, és megtippelte, hogy a delikvens mennyit fog ütni. Aki egyedül eltalálta, az vitte a pénzt. Ha ketten találták el akkor úgy folytatódott, hogy akik nem találták el, azoknak ismét pénzt kellett berakni, és ez addig folytatódott, míg nem maradt valaki egyedül helyes tippel. Akkor ő vitte az egészet. Sokszor előfordult, hogy aki éppen bement a pályára, az először a bírói torony előtt állt meg tisztelegni, majd odagaloppozott a másik sarokba és megadta a tippet saját magára. Ez teljesen szabályos volt, hiszen senki sem feltételezte a másikról, hogy ütne hármat azért a tíz forintért. Nos, kérem szépen, az ominózus estén az enyingi csapat a "Malom panzióban" vacsorázott, élünkön a Bálint Lacival, és ott voltunk még sokan mások vagy tízen. Már jól benne jártunk a fogások közepében, amikor belépett az ajtón egy jól szituált úriember, egy még jobban szituált hölggyel az oldalán. Valószínűleg a hölgy paraméterei miatt mindenki figyelmét felkeltette az ügy, de amint leültek, azzal el volt intézve az ügy. Én éppen szembe ültem velük, és két sült krumpli és a savanyú uborka között olyan gyanúm támadt, hogy az újonnan érkezett illető feltűnő hasonlatosságot mutat a már fent említett Surdával. Hát meg kell mondjam, hogy ha abban a pillanatban ott a vendéglőben megtippeltették volna az embereket, hogy választhatnak két dolog közül, amiből egy biztosan igaz, és az egyik az lett volna, hogy Ljubisa Szamardzsics éppen itt van a vendéglőben, a másik pedig, hogy egy UFO szállt le kint a parkolóban, akkor az emberek kilencvenkilenc százaléka kiszaladt volna a parkolóba. Bevallom, mi sem tettünk volna rá tíz forintot ott a pálya szélén. Én is a gyomrom teltségét okoltam ebbéli gyanúm kialakulásáért, ezért hogy tisztábban lássak, a balomon álldogáló sörösüveghez fordultam támogatásért, tudniillik a sör az nagyon elő bírja segíteni a tisztán látást. Miután végeztem a tortúrával, újból szemügyre vettem az illetőt, s szomorúan konstatáltam, hogy betegségem ugyanabban az állapotban stagnál, mint annak előtte. Még mindig a Surdát láttam. Folytattam a kúrálást, mert ugye betegen nem akartam lefeküdni, de egy újabb sör, és még  az azt követő Unicum sem segített. Egy dolgot azonban mégiscsak elértem vele, nevezetesen azt, hogy annyira neki bátorodtam, hogy elő mertem hozakodni a többiek előtt is a látomásommal. Erre persze mindenki egyszerre odanézett, és heves bírálatok közepette kaptam kioktatást, hogy ha már most a Surdát látom, hogyan fogok én holnap lovagolni, netán még a távolságot is látni. Surda persze észrevette, hogy figyeljük és diszkréten mosolygott, anélkül, hogy ránk nézett volna, bennem pedig egyre erősödött a skizofrénia, hogy az bizony a Surda. A többiek csak legyintettek mondván, "ugyan Panyi mi a ló.....szt keresne már itt a Surda. Végeztünk a vacsorával és távozni készültünk. Volt köztünk egy nagyon intelligens ifis gyerek, aki beszélt németül. Mondom neki, hogy odajönne-e velem az illetőhöz  megkérdezni, hogy helyesen gyanítottam-e vagy csupán gyengeelméjű vagyok. A többiek az ajtóban tömörülve alig bírták visszatartani a röhögést, és várták, hogy  mekkorát fogok égni, amikor majd az illető megrázza a fejét, és bemutatkozik, hogy mondjuk ő Kovács János Bivalybasznádról. Ezzel szemben Surda már rutinosan tudta mi következik, nyilván nem először ismerték fel, de talán neki is meglepő volt, hogy Magyarországon történik vele ugyanez. Amint közelítettünk, széles mosolyra húzódott a szája, és kérdésünkre természetesen igennel válaszolt, autogramot is adott, a többiek pedig csalódottan vágták földhöz a sapkájukat az ajtóban, mert  elrontottam a játékukat. Surdának pedig szemmel láthatóan  jól esett, hogy a hazáján kívül is megismerik.