1991 január 16-án mentem ki Németországba dolgozni, majd több áttételen keresztül októberben kerültem a Gestüt Scherau kötelékébe, ahol diplomáciai tapasztalataim okán rögtön, mint "ausmi(ni)ster" alkalmaztak. A ménes miniszterelnöke Holger Schmeling volt, aki viszont éppen a diplomácia terén boldogult meglehetősen nehezen, hiszen már az én hivatalba lépésemet megelőző időben is annyira elmérgesedett a viszony közte és a munkaügyi osztályon dolgozó "Vas Villa" között, hogy még köszönő viszonyban sem voltak egymással. Holgert annyira leterhelték "Scherau ország" belügyei, hogy egy idő után már csak a papírmunkára futotta erejéből, és a "Trágyaügyi Előadói" poszt - amit előtte szintén ő töltött be - úgy üresedett meg, hogy nem üresedett meg. Miután látták rátermettségemet, ezt a pozíciót is megörököltem anélkül, hogy bárkit is fúrnom kellett volna hátulról. Hiába no, a nyugati világban mégiscsak a rátermettség számít, nem érdekes hogy nincs róla papírod. Idővel, szépen lassan kezdtem megismerni a ménes ügyeit, kik mit és mikor szállítanak, ki az állatorvos, mikor kinek kell szólni és a többi. Így esett, hogy amint eljött a körmölések ideje, megismertem a kovácsokat is, akik egy viszonylag nagyobb cég voltak, több autóval dolgoztak, és nem csak patkolással foglalkoztak, hanem a hagyományos kovácsolás is a repertoárjukhoz tartozott. Már több alkalommal is jártak nálunk, és a beszélgetésekből kiderült, hogy a cég vezetője, - aki az egyik fiatal kovács apja is volt egyben - csak akkor megy ki patkolni, ha nagyon muszáj, tehát szabadság vagy egyéb okok miatt előforduló emberhiány okán. A többieket már jól ismertem, bár leginkább a nagytestű Thomas (volt vagy százötven kiló) maradt meg az emlékezetemben, mivel ő volt az a szerencsétlenül járt kiválasztott, akivel a Shogun nevű két évesünk "full" vágtában tekét játszott. Thomas volt a bábu . Amikor  Shogun eltalálta felrepült a levegőbe, és vagy hét másodpercig pörgött vízszintesen a tengelye körül fejmagasságban, majd úgy csapódott a földbe, hogy a térdem megrogyott tőle. Nos, ez annyira látványos volt, hogy őt azóta sem feledtem el. A másik pedig aki élénken él még az emlékeimben, az öreg kovács volt, pedig őt ritkán láttam. Az első alkalomra is mintegy fél évet kellett várnom. Nagy hangú, harcsabajuszú, bajorkalapos zömök erős ember volt, pont ahogyan egy kovácsot elképzeltem magamnak annak idején. Huncut szemei vidámságot, s egyfajta egyenességet sugároztak. Amint kiszállt az autóból odajött hozzám, kezet szorítottunk a szó szoros értelmében, üdvözölt, és - miután tudta már a többiektől, hogy én új vagyok a ménesen - anélkül hogy elengedte volna a kezemet megkérdezte :

- Melyik ország lakója vagy...?!...... Mondtam neki, hogy Magyarországról jöttem !

- Ismerek onnan pár embert...! - mondta, majd elkezdte sorolni a neveket.

- Ferenc Puskás, Zoltán Czibor, József Bozsik, Mihály Lantos, László Budai, József Zakariás, Sándor Kocsis,  Nándor Hidegkúti,  Gyula Lóránt, Jenő Buzánszky és Gyula Grosics.....!!!! Majd így folytatta : - Kedves öcsém, ilyen csapat még soha nem volt a világon, és  többé nem is lesz....! Megsirattam amikor feloszlottak, soha nem felejtem el őket.....!

Én meg csak álltam ott egy idegen országban, szemben egy vadidegen emberrel, aki csupán azért tisztelte a magyarokat - lett legyen az éppen csak egy "ausminister" - mert annak az országnak a szülötte, amely, több mint harminc évvel azelőtt adott a világnak egy "ARANYCSAPATOT", akik sok örömet okoztak az embereknek abban az időben, függetlenül attól, milyen nációhoz tartoztak. Valószínűleg az öreg is értesült róla, hogy ennek a híres csapatnak az utolsó tagja is eltávozott közülünk. Biztos vagyok benne, hogy levette a bajor kalapját, és magában még egyszer utoljára felsorolta a neveket....!