.     No, ezúttal az Írországi szürkékre emlékezem, melyek közül az elsővel Tom istállójában volt szerencsém találkozni. Paradox módon azonban, ezeket a találkozásokat valahogy  nem éreztem annyira szerencsésnek, bár próbáltam mindig pozitívan látni a dolgokat. Az is igaz a szürkékkel kapcsolatban, hogy  pozitív gondolkodásom mindig a nap végén hágott tetőfokára, amikor is konstatálhattam, hogy az aznapi események ellenére, újabb nappal hosszabb lett  életem fonala. Szóval az első szürke a Tomnál, egy drága jószág volt, fizettek érte vagy nyolcvanezer eurót egy árverésen. Az árveréshez automatikusan járt az állatorvosi vizsgálat is, ahol mindent rendben találtak, ám hogy IQ tesztet nem végeztettek vele, ez már csak nálunk derült ki amikor elkezdtünk vele foglalkozni. Olyan volt mint egy okostelefon, érintésre rögtön működésbe lépett, de csupán két opciót lehetett választani, nevezetesen ha megérintetted vagy rúgott, vagy harapott. Jordannel rögtön láttuk, hogy itt szükség lesz a teljes informatikai tudásunkra, hiszen már az elején látszott, hogy az egészet úgy ahogy van, újra kell telepíteni. El is kezdtük rá feltölteni az új fájlokat, de mivel kevés volt a tárhelye, meglehetősen lassan haladtunk vele, gyakran kellett külső winchesterről frissíteni az ismereteit. Az egyetlen amit nem tanítottunk neki az a bakolás volt, azt még hónapokkal később sem tudtuk kitörölni a memóriájából, valószínűleg valami vírus lehetett, de hiába vírusirtóztuk nem tudtuk leküzdeni. Jellemzően, ezek a szürkék nagyon ragaszkodó jószágok voltak, legalábbis mindent megtettek azért, hogy amíg a Tom istállójában álltak, csakis kizárólag én lovagoljam őket. A Tomnál úgy működött a rendszer, hogy amint olyan állapotba sikerült hozni egy lovat, hogy más is ráülhetett, onnantól már nem nekem kellett lovagolni. Nos, mint már említettem, ezek ragaszkodtak hozzám olyannyira, hogy még az új istállóban is nekem kellett bemutatni őket, valamint részletes használati utasítással ellátni az új dzsokit. Amikor ezt az első szürkémet mutattuk be az új trénernek, több lovat is vittünk ugyanabba az istállóba. A többit együtt bemutattuk, galoppoztunk velük csoportban (Ez lényeges momentum volt, hiszen a későbbiek folyamán mindig együtt kellett dolgozniuk a többivel, nem rúghattak, vagy támadhatták a másikat.), és ugrottunk velük gátakat is. Ezt a szürkét viszont nem tudtuk a többivel együtt bemutatni, mert támadta a többit, ezért Tom úgy döntött, hogy felszereli és lefutószárazza addig amíg mi végzünk a többivel. Joggal hihette, hogy a nálunk töltött öt hónap után a felszerelés nem okozhat gondot. Sokszor figyelte amint szerelem fel, valóban nem is volt vele már hosszú ideje probléma. Persze ez valószínűleg azért volt így mert én már ismertem csínját bínját, tudtam hova mikor milyen erővel nyúlhatok. Én mindig úgy csinálom, hogy felhúzom a hevedert "érintőre", (addig amíg érzem, hogy megfeszül a ló) kicsit várok amíg lazul a feszültség, majd elkezdem húzni folyamatosan nagyon lassan, egy meglehetősen feszes állapotig. Ekkor megvezetgettem egy kicsit, majd újat húztam a fent említett módon, aztán ismét vezetgettem egy öt percig, majd jól megcsapkodtam a hasa alját, illetve közvetlenül a heveder mögött. A heveder alatt fut hátrafelé trapéz alakban egy izompár, körülbelül olyan vastag lehet mint az alkarom. Ha az meg volt feszülve, akkor biztosan bakolt a ló. Na, ezt addig ütögettem, amíg el nem lazította, aztán felugrottam rá hassal, a másik oldalát is jól leklopfoltam, majd így lendítettem át a lábamat. Innentől kezdve már (általában) nem bakolt, persze erre ne igyál mérget, mert még én sem mernék rá megesküdni, pedig évente ötven és hatvan közötti létszámban törtünk be telivéreket. Számold ki négy év alatt az mennyi, és a Gerrynél töltött egy évet még nem is számoltam. Szóval ott tartottunk, hogy a Tom elkezdte nekem felszerelni a szürkét, aki egy darabig úgy állt mint valami iskolaló. Tom ettől egyre magabiztosabbá vált, és már épphogy befejezte volna, amikor a szürkém megbolondult. Először se szó se beszéd hanyatt vágta magát, majd felpattant és úgy elkezdett bakolni, hogy leszakadt róla még az atyaúristen is. A futószáras kör úgy nézett ki mint valami csatatér. Ekkor már mindenki érdeklődését felkeltette, vajon hogyan fogom felszerelni, de leginkább az, miképpen fogok felülni rá. Hát ezt a részt már fentebb nagyjából leírtam. A művelet alatt a szakértő ír közönség lélegzetvisszafojtva figyelt, egészen addig, amíg be nem ugrattam vágtába. Ekkor azonban elismerően tapsolni, kiabálni kezdtek, majd a Tomot ugratták, nem akarna-e mégis felülni rá. A galoppon már teljesen normálisan viselkedett, úgy hogy az új trénernek nem volt ellenvetése, hogy maradhasson, bár a dzsokik nem éljenezték meg ezért a döntéséért.