Ez körülbelül akkor esett meg velem (velünk), mielőtt még kimentem volna Írországba, de még dolgoztam Mohácson. A Sós Atival mindig is kitűnő diplomáciai kapcsolatokat ápoltunk, rendszeres és visszatérő vendégünk volt minden mohácsi versenyen, ismertem már kis ifis korából. Az egyik ilyen verseny alkalmával, kaptunk tőle egy meghívót, az akkor éppen másodszor megrendezett "Nagy Pákozdi Lóversenyre, ami két napig tart egyfolytában,lesz nagy eszem iszom, dínomdánom, kerítésfonó verseny kolbászból, meg "bár akarmi" ahogyan a Csörgő Pista bácsi mondaná, ha még élne. Szállás dolgában azonban igencsak híján voltak, - legalábbis ami a lovakhoz közel esett - azonban addig
szervezkedtek amíg el nem intézték, hogy mi mohácsiak ott helyben Pákozdon szállhattunk meg, egyenesen a katolikus (netán református) parókián, más néven a paplakban. Nyilván Ati megesküdött,hogy mindannyian hithű keresztények vagyunk, valamint személyesen ellenőrizte a keresztlevelünket, voltunk-e első áldozók, bérmálkoztunk-e, valamint járunk-e rendszeresen templomba. Miután Ati szavára adnak Pákozdon még egyházi berkekben is,( nem ok nélkül, ugyebár
köztudott, hogy Sós Ati rendszeresen jár vasárnapi misére, és pontosan fizeti az egyházi adót) így az illetékes egyházfi beleegyezett, hogy két éjszaka erejéig, álomra hajtsuk fejünket, Isten szolgájának hajlékában. Pénteken este indultunk, volt vagy tíz óra mire odaértünk. A lovak elrendezésével eltelt újabb másfél óra, és a hölgy akinél a parókia kulcsai voltak, nem kívánta az éjszakát velünk tölteni, ezért elmagyarázta az útvonalat, ránk hagyományozta a kulcsokat, és eléggé el nem ítélhető módon otthonába távozott. Na, úgy fél tizenkettő körül felszedelődzködtünk mind a huszonöten, ötvenkét batyuval mint a rongyszedő zsidók, s rövidesen már ott is toporogtunk a kapu előtt, ami - mint minden valamire való paplak kapuja - zárva volt. A következő feladat az volt, hogy a mintegy öt kilós,
sütőtök nagyságú kulcscsomón, az ötszázhuszonnégy kulcs közül kiválasszuk azt az egyet ami a kaput nyitja. Hát, ezt meg is oldottuk röpke negyedóra alatt, s máris beljebb kerülhettünk. Tudni kell még azt is, hogy a parókia nem a templom mellett leledzett, hanem mintegy ezer méterrel odébb. Olyannyira odébb, hogy a kerítésen belül már egy deka villany sem volt, olyan sötét volt mint a pokolban. Vonultunk be tyúklépésben, öngyújtókkal, meg telefonokkal próbáltunk fényt deríteni, de csupán annyit sikerült elérnünk, hogy úgy néztünk ki mint egy fáklyás menet a Nagy Feró
koncerten. No, kérem szépen, ebben a játékban a tovább jutás következő feltétele ugyanaz volt mint a kapunál, csak itt vakon voltunk mint a fájer nevű kártyajátékban. Nagy leleményességünket jelzi, hogy alig telt el egy fél óra, és máris bent tapogatóztunk valami villanykapcsoló iránt kutatva, a háttérben pedig többen esküdöztek, hogy másnapra feltétlenül beszereznek egy vakvezető kutyát. Egyszer csak amint ott tapogatózik az egész társulat, halk sikkantás hallatszik, egy kattanás, és világosságba borul a paplak. Ott álltunk egy hatalmas kapcsolószekrény előtt, ami tele volt ósdi kapcsolókkal.
Ismét beletelt egy kis időbe míg kibogoztuk melyik kapcsoló mit hova kapcsol, aztán elindul mindenki a neki szánt ágy irányába, ugyanakkor az is feltűnt, hogy itt Pákozdon nem déli tizenkét órakor harangoznak, hanem pontosan éjfélkor, tudniillik úgy sacc per kábé éjfélkor megszólalt a falu harangja. Azt is gondolhattuk volna, hogy ezek a pákozdiak bolondok, mert ki az a hülye aki éjfélkor - amikor már minden rendes ember az igazak álmát alussza - harangozik, aztán felveri vele az egész falut. Na, de ízlések és pofonok különbözőek lehetnek, így napirendre tértünk a dolog felett, és ment mindenki a
dolgára. Megint eltelt vagy tizenöt perc, és már majdnem villanyoltást rendeltünk el, amikor azt mondja nekem a Hengl Jani.-Te, ezek még mindig harangoznak, valami itt nincs rendben, az is lehet hogy jönnek a tatárok vagy valami baj van. Nagy tanakodás közepette elmegyünk a kapcsolószekrény mellett, mire felsejlett, hogy az is elképzelhető, hogy ezek már nem fizetnek harangozót aki a kötelet rángatja, hanem a pap minden alkalommal csak bekapcsolja valami kapcsolót és ennyi. Igen
ám, de ha ez így van, akkor az is lehet, hogy mi kapcsoltuk be azt a kurva harangot valamelyik ismeretlen kapcsolóval az ezer közül, még egy fél órával azelőtt. Nem rémültünk meg nagyon, de azért őrséget állítottunk az ajtókhoz, hogy ha baseball ütős falubeliek közelednének akkor még időben le tudjunk lécelni, és elkezdtük keresni a tengernyi egyforma fekete kapcsoló között azt amelyik reményeink szerint a harangot működteti. Szerencsére mindjárt a fölső sorban az elsők között meg is találtuk, és leállítottuk a harangot. Mivel még mindig nem hallottunk kívülről dühös hangokat megkönnyebbültünk. Arrafelé délen az a szokás,hogy ha az ember megérkezik valami idegen helyre, akkor köszönti az ott lakókat. Nos, úgy tűnik mi ezt az útját választottuk az üdvözlésnek, hiszen lehet-e szebben köszönteni a helyieket, mint zengő harangszóval szerenádot adni nekik éjfélkor.
Másnap a helyi erők nagyon szépen megköszönték a gesztust, de azért hozzáfűzték, hogy legközelebb ne fáradjunk ezzel ilyen késő este, nem sértődnek meg, ha várunk vele reggelig.....!