Mintegy ötven évvel ezelőtt, életem első önálló döntése nyomán elszöktem anyáméktól, és kalandos körülmények között "elutaztam" apámhoz, minden vagyonomat és szabadságomat jelképező háromkerekű járművemmel. Meg is érkeztem, csak apám nem volt otthon, mert amíg én úton voltam őt értesítették, hogy eltűntem, így engem keresett az egész faluval egyetemben. Később minden rendbe jött, a gyámhatóság akceptálta a döntésemet, így apámmal maradhattam. Mindjárt az első napon körbejártam újdonsült birtokomat, mind a háromszáz négyszögölt. Megszemléltem a baromfiudvart is, megállapítottam hogy apám rendkívül szakszerűen tartja az állatokat, úgyhogy lazíthatok egy kicsit, pillanatnyilag nincs szükség a szakmai tapasztalataimra. El is indultam kifelé, mint aki jól végezte dolgát. Igen ám, de volt apámnak két nagy kakasa, akik rögvest levették, hogy új arc van a baromfiudvarban, aki ugye az ottani "börtöntrend" szerint konkurenciát jelentett nekik a tekintetben, hogy ki mennyi tyúkot dughat meg az amúgy is szűkös állományból, amin már egyébként is ketten voltak kénytelenek osztozni. Szóba sem jöhetett egy harmadik, hiszen a javak elosztásáról még nem is beszéltem, és a két kakas először csak úgy fél szemmel méregetett, saccolgatott, vajon hány mérő kukoricát tud ez egy ültő helyében megenni. Körbe-körbe jártak körülöttem, egyre szűkebb körben. Nem értettem a dolgot, mivel isten az atyám nem olyan szándékkal tettem oda be a lábam, hogy megdugjak akár csak egyetlen tyúkot is, csupán az őszinte megismerés hajtott. Jó érzékkel úgy döntöttem, hogy tárgyalás útján oldom meg a helyzetet, és rögtön bepróbálkoztam egy aduásszal, ami a világ összes bíróságán állva maradt volna, nevezetesen, hogy én még nem is vagyok ivarérett, hogyan feltételezhetik az urak, hogy ilyen szándék vezérelt volna. Azonban úgy tűnt, a kakasok nem akarnak velem interjút készíteni, és ezt onnan tudtam, hogy nem láttam náluk mikrofont. Most már biztos voltam benne, hogy nem lesz meghallgatás, ahol kérelmezhettem volna, hogy legalább addig toljuk el a harc időpontját amíg úgy megnövök, hogy valóban félő lenne, hogy szemet vetnék egy-két tyúkra az udvarban....! Mindez hasztalan...! Ezeket nem érdekelte a jog, ezek vért akartak látni, és ebben mindössze azt az egyetlen aggasztónak minősíthető momentumot véltem felfedezni, hogy ezek éppen az én véremre áhítoztak, pedig így ötven év távlatából, most már biztosan mondhatom, teljesen fölösleges volt az aggodalmuk, mert ha eddig nem kívántam meg a tyúkot, akkor ezután már nem hinném, hogy szemet vetnék rájuk. Nos,  a szívem az ilyenkor szokásos forgatókönyv szerint, elfoglalta helyét a gatyámban, én pedig bár addig nem tanultam matematikát, egy pillanat alatt kiszámoltam, hogy út egyenlő sebességszer idő, azaz s = v x t idő alatt tehetem meg, a baromfiudvar kapujáig az utat. Ez azonban csak állandó sebességnél érvényes, nekem pedig némi gyorsulásra is szükségem lett volna, hogy elérjem a kaput. Már majdnem befejeztem az egyenletet, amikor az egyik kakas átrepült a fejem fölött, szemben velem felállt "lábujjhegyre", kiterjesztette a szárnyait, azzal a feltett szándékkal, hogy lejátsszuk a meccset, ki legyen az úr ezután az udvarban. Nem szartam be nagyon, mert ahogy visszaemlékszem, a kakas alig volt nagyobb nálam, súlyra meg hát csak én voltam a nagyobb súlycsoportban. Valahogy mégiscsak meg kellett nyugtatnom magam, és ezek a gondolatok olyan nyugtatólag hatottak rám,....azt hiszem....illetve nem elhanyagolható szempont az sem, hogy már akkor is inkább a békés megoldásokat kerestem, nem akartam szegény kakas vérét ontani. Az utcabeli asszonyok később kitanítottak "kakasügyileg", és tőlük megtanultam egy életre, hogy "a kakastól nem szabad ám megijedni, nem tud megölni, csak a szemedet akarja kivájni". Ettől aztán a későbbiek folyamán még nyugodtabb lettem, valahányszor egy kakas közelébe vetett a sors. Na, szóval harcias kakasunk heves szárnycsapkodás közepette elkezdett futólépésben rám rontani, amikor az utolsó pillanatban apám elkapta a nyakát. Aztán kakaspöri volt estére, két kakasból.....!