A címben szereplő rövid, felkiáltó mondat tulajdonképpen a Callas Stables szlogenje is lehetett volna, hiszen ez volt Gerry kedvenc válasza minden olyan alkalommal, ha meg kellett ígérni valamit. Például, ha két hónapja nem kaptál már fizetést, és odamentél hozzá megkérdezni, hogy mikor lesz fizetés, ő gondolkodás nélkül vágta rá, hogy "Holnap"...! Ha másnap ismét megkérdezted tőle, akkor is azt válaszolta, hogy "Nem kell aggódni, mondtam már, hogy holnap". Ezzel a kör bezárult. Az első fizetésemet megkaptam, aztán három hónapig vártam a holnapra. Egyszer éppen valami öntörvényű lovat lovagoltam, amivel csupán ügetni kellett volna a galoppon körbe. A Gerry egyik kedvence volt, csak háromszor leborulva mehettünk még a bokszába is, rá kellett mindent hagyni, ha rúgott etetésnél az is a te hibád volt mert nem adtad elég gyorsan oda neki az abrakot. Gerry atyai szeretetének nyomós oka volt, tudniillik a ló ugyan csak ötször futott életében, viszont minden futamát  megnyerte. És hogy az ember milyen jól képes a körülményekhez alkalmazkodni, azt az is mutatja, hogy már én is kezdtem úgy gondolkodni a dolog felől, hogy inkább egy ilyen rúgjon agyon mint egy olyan aki még egyet sem nyert. Na, ügetek vele, Gerry személyesen felügyelte az aranytojást tojó tyúkot, az meg rúgott vágott, bakolt, megpördült, csak éppen menni nem akart előre egy dekát se. Szó ami szó, kijárt volna már neki egy két sújtás a mentéjére, de Gerry nem hagyta jóvá a szabászati beavatkozást. Beletellett vagy tíz percbe mire elértem a kör túloldalára, ott azonban megmakacsolta magát, és csak hátrafelé volt hajlandó közlekedni. Gerry a túloldalon folyamatosan üvöltött, hogy mit csináljak, de az ami szerintem segíthetett volna nem szerepelt a tanácsai között. Ahogy így egyre hülyébbnek éreztem magam a két okos (Gerry és a ló) között, elfogyott a türelmem és lerámoltam hirtelen neki kettő akkorát, hogy még a szomszéd faluban is hallhatták a csattanást. A ló rögtön elkezdett előre ügetni, de a Gerry ekkorra már úgy ordított, attól féltem még megfullad, és a legenyhébb kifejezése irányomba a "fucking buster" volt a listán. Erre leszálltam a lóról, odavezettem hozzá és mondtam neki mutassa meg mit kellett volna tennem. Válaszul csak azt hajtogatta, hogy üljek fel, üljek azonnal fel. Kezébe nyomtam a szárat, és elindultam befelé. Utánam kiabált, hogy "ez az utolsó szavam"? Ez....! - válaszoltam. Akkor pakolhatom a motyómat és mehetek világgá, kiabálta utánam. Türelmem maradéka mint egy pici gyertyacsonk pislákolt még valamelyest, de ebben a pillanatban mintha valaki váratlanul ablakot nyitott volna, s a huzat elfújta azt a pici gátat is amit addig minden nap gondosan építgettem magamban, hiszen történt már velem korábban olyan, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy fekete bőrdzsekis pokol angyalát kergetek a nyílt úton Kalocsa és Kisfoktő között. Szóval a lényeg az, hogy nem lettem ideges, és ennek a magyarázata abban rejlett, hogy már az voltam. Megfordultam.... letéptem magamról a mellényt és hozzávágtam. Ilyenkor a protokoll szerint a dühös magyar embernek úgy kell káromkodnia, hogy a másik úgy érezze menten rászakad az ég. Volt azonban egy kis bökkenő, minthogy ebben az időben az angol tudásomat leginkább angol tudatlanságnak lehetett volna nevezni, nem tudtam beszélni se angolul, nemhogy káromkodni. Addig is leginkább a süketnémák jelzéseivel értettem meg magam, na de képzeld már el, hogy elkezdem neki mutogatni összeráncolt szemöldökkel a "k...a anyját". Szerintem én magam se bírtam volna ki röhögés nélkül. Éreztem, más megoldást kell találnom. Mindig az volt az alapelvem, hogy annyit mutass, amennyit tudsz magad is. Így hát elkezdtem magyarul káromkodni. Na, persze nem mint az utolsó kocsis, hanem mint a legutolsó.    Eközben a sisakot szintén hozzávágtam, majd a markomat tartva mutattam neki, és üvöltöttem magyarul, hogy majd ha kifizeted amivel tartozol, akkor megyek el. Mondtam még neki sok minden mást is nem egészen úriemberek módjára, ráadásul mindezt magyarul. A magyar szónak isteni eredete van, állítják némelyek. Én ezt csak megerősíteni tudom, tudniillik Gerry  mindent megértett egy csapásra, és délután már utaltuk is haza a pénzt. A lovat Steven örökölte meg tőlem, onnantól kezdve ő volt a hülye, csak ö nem vágta a Gerryhez a sapkáját. Egyébként belátom nyilván igaza volt a főnöknek, nem szabad a lovat bántani. Ugyanez a ló a legközelebbi verseny alkalmával, amint elstartolt a futam  megpördült, és a félig nyakában lógó dzsokival full vágtában elindult a ellenkező irányba. Időközben a csehek megunták az extrém sportot, és nem szégyelltek egy olyan helyre menni ahol hetente fizettek nekik. Elkezdtünk magyarosodni, először a Ficsor Józsi jött ki. Egyik alkalommal hozott két lovat a Gerry, és szólt a Józsinak segítsen lepakolni. Józsi fel is ballag komótosan a nagy bajszával a rámpán, valami zörgés hallatszik bentről mint a Bud Spencer filmekben, majd kis idő múlva Józsi röpül kifelé félmagasan hétrét görnyedve. Egyáltalán nem lepett meg, hogy a Gerry csak nevetett rajta, hiszen volt rá példa, hogy ha valaki felbukott és elszaladt a ló, először a lovat kellett megfogni, megvizsgálni, majd - amennyiben a ló rendben találtatott - a galopp túloldalán fetrengő dzsokinak kiabált oda, hogy most már nyugodtan felállhat, nem fogja főbe lőni, mivel a lónak nem esett baja. Mondta Józsinak, hogy ezekkel csak finoman kell bánni, mert még csak öt évesek. Ezt lefordítom neked. Óvatosan nyúlj hozzá, mert ezek élő embert még ilyen közelről soha nem láttak. Mindjárt szólt nekem is, hogy engem ért a megtiszteltetés, hogy eme nagyszerű állatokkal foglalkozhatok, sőt ha érzek a pucámban elég vért hozzá akár be is törhetem őket. Na addig éreztem benne vért amíg ezt nem mondta. Aztán másnap már arról is gondoskodtak, hogy egy hétig se legyen benne, tudniillik még a legkisebb mozgásra is rögtön a plafonon voltak, de ha a zárat is megmozgattad akkor csípőből tüzeltek az ajtóra. Mondtam a Józsinak, hogy fedezzen amíg bemegyek felrakni rá a kantárt. Józsi egy seprűvel terelte el a figyelmét, amíg elkaptam a kötőféket, aztán ketten nagy nehezen ráerőszakoltuk a kantárt. Kivittem futószárazni. Amikor kiengedtem a körre úgy elkezdett rohanni,hogy azt hittük soha nem fog megállni. Így ment ez egy hétig, és a kettő között csupán annyi volt a különbség, hogy az egyik "csak" rúgott, a másik meg "csak" hanyatt verte magát a bokszban, de azt rendszeresen, pedig a nyerget még meg se mutattuk nekik. Egy hét múlva kezdtek kicsit szelídülni, jó két hétre rá meg már akkor se rúgtak rád ha véletlenül elköhintetted magad a bokszban. Következő héten felkerült rájuk a nyereg, az egyik úgy bakolt, hogy leszakadt a kengyelszíj, a másik meg minden körben hanyatt vágta magát. Nem aprózom a dolgot, körülbelül két hónap telt el mire - minden elképzelésem ellenére - fel tudtam ülni rájuk. A rúgós az első felülés alkalmával elszaladt, aztán néhány kör után megnyugodott. Újabb két hónap elteltével már teljesen normálisan lovagolhatta őket bárki. Akkor joggal gondolhattam azt, hogy ez a két ló életem mesterműve, azonban akkor még nem tudhattam, hogy ilyen mesterművekből fog állni az egész Írországi kiruccanásom.