A jól sikerült főpróba után, készültünk a ménbemutatóra, amihez a díjlovagló négyszög fölé felhúztak egy 60x20-as partisátrat. A közönség elhelyezése miatt azonban az aréna leszűkült 40x15 méterre, s ezzel eléggé megnehezítették a dolgomat, hiszen az ostor miatt így is beljebb kellett jönnöm, nehogy nyakon vágjak valakit. Január lévén a talaj is instabillá vált, néhány helyen egyenesen csúszott, így a fordulókban nem állt módomban száguldozni, hacsak nem akartam egy original "lovastólzakózást" bemutatni. Ráadásul úgy tűnt, hogy Rajkia meglehetősen nehezen viseli a közönség közelségét, ezért elkezdtem a csupán pár hónappal azelőtt munkába állt, hároméves kancacsikómnak Lüszikének is betanítani a csikósprogramot. Gondoltam, ha megtanulja vele csinálom, ha meg nem, még mindig ott van a Rajkia. Aggodalomra semmi ok nem volt, hiszen a rendelkezésemre állt legalább egy hónap. Lüszike okosságát dicsérte, hogy egy-két hét alatt tudott mindent amit a csikósprogramról tudni kellett, és nagyságrendekkel nyugodtabb volt mint Rajkia, még néhány méterre a közönségtől is. Egy héttel a bemutató előtt már egyértelműen a Lüszike volt a befutó, már csak vele gyakoroltam. Egyébként magyar ló volt, az András Gabitól vettem százötvenezer forintért, amivel Gabi nagyon jó üzletet csinált. Viszont amikor megtudta, hogy tőlem mennyiért kelt el,.....akkor földhözvágta a sapkáját....hihihi....! Ő is Finnországba került, a Rajkiával együtt, jó helyre. Na eljött a bemutató előtti nap előestéje, megérkezett Gerd Wiltfang, és csodálatos módon megtelt a fedeles lovasokkal. Még olyanokra is rájött az ugrathatnék akik hetekig lóra sem ültek, mindenki meg akarta mutatni magát neki, hátha megakad rajta a szeme, és szembetalálja magát a soha vissza nem térő alkalommal. Nekem nem voltak ilyen gondjaim, hiszen készülnöm kellett a másnapi bemutatóra, a már leszűkített arénában, hátul a fedelestől távolabb eső, sátorral lefedett díjlovagló négyszögben. Gerd unottan sétafikált, nem keltették fel érdeklődését a puccos lovasok, csak úgy téblábolt össze vissza. Én éppen a Lüszikével gyakoroltam amikor meghallotta az ostorcsattogást. Rögtön otthagyta az ugrócsapatot, s elindult a hang irányába. Éppen a "körbeverést" gyakoroltam amikor belépett.(Tudod, amikor körbejársz a fekvő ló körül, és az ostorral a ló felé csapsz úgy, hogy az ostor úgy tíz-húsz centire durran tőle.) Végignézte a bemutatót, és le volt nyűgözve. Egészen jó kedvre derült, különösen akkor amikor bújtam át a lábai között, és Lüszike ráállt a lelógó csikósgatyámra. Ott görnyedtem a két első lába között, meg sem tudtam mozdulni, ő pedig tette a dolgát, álldogált nyugodtan....hihihi....Mivel még a puszta-kettessel is kellett tartanom egy főpróbát, jött velem, segített összefogni őket, miközben mesélt arról, hogy az apja pék volt, ő is péknek tanult és emellett volt egy működő gazdaságuk. Négyévesen kapta az első póniját, később több pónija is volt, s ő is felállt a hátukra,  még ugratott is velük. Fedelese nem volt, az istálló mögötti erdőben volt a lovaspályája amit ő maga csinált, és a pálya vonalát mindig az határozta meg, hogy a nyers faoszlopok átérték-e két fa közét vagy sem, tudniillik ő mindig felkötözte az ugrásokat a fákra, mert állványai nem voltak. Még akkor is ilyen ugrásokon gyakorolt amikor már 1.50-1.60-as pályákon közlekedett. Azt mondta, "előfordult, hogy felbukott de abban az időben nem volt szükség rá, hogy bárolja a lovait"....

Másnap a bemutatóra teljesen megtelt a sátor, rengetegen jöttek, volt világbajnoki bemutató, "ungarische gulasch", és " ungarische reiterkunst" egyaránt. Gerd amint ráfordult az ugrásra, onnantól kezdve kifelé nézett a közönségre és beszélgetett velük, anélkül hogy akár még egy pillantást vetett volna az ugrásra, egészen az állvány tetejéig. Én sem akartam lemaradni, vágtáztam a puszta-kettessel is a szűk hely és a csúszós talaj ellenére, majd Lüszikével  egy csuda jó programot sikerült kanyarintani, úgy állt ott háromévesen mint valami kipróbált csataló, átmentem az első, hátsó lábai között, bujkáltam a hasa alatt, álltam a hátán, az oldalán, majd befeküdtem a lábai közé. A program végén a sarokból megküldtem előre amit bírt, csuma vágtában hagytuk el az arénát, nem törődve azzal, hogy néhány méterre a bejárattól már tükörjég fogadott minket. Szerencsénk volt, nem estünk el, a közönség nagyon hálás volt. A bemutatót sikeresen megoldottuk, de ezzel még nem ért véget a kapcsolatunk Gerd Wiltfangal, hiszen életem legeredményesebb lova Django tőle származott, illetve a későbbiek folyamán menedzselte a versenyzésemet. Ennek köszönhetően sikerült a Räuberrel is két métert ugranom, aki hat héttel az előtt még úgy be volt savanyodva, hogy a pályára sem akart bemenni, csak ágaskodott mesteri fokon. Még később Prágában pedig megugrotta a 2.10-et is. Hiába no, egy jó csikósnak tudni kell ugratni is...hihihi...!

Gerd Wiltfang háromszor nyert német bajnokságot       : 1966, 1971, 1979

                                        Olympiai bajnokság : 1972, München csapatbajnok Askannal

                                              Világbajnokság: 1978, Aachen egyéni aranyérmes Romannal

                                                                1982, Dublin   csapatezüst Romannal

                                           Európa bajnokság: 1977, Wien csapatbronz,                                                                                  1979, Rotterdam egyéni arany, csapatezüst                                                                       Romannal                                                                                              1981, csapatarany Goldikával

Gerd Wiltfang 51 évesen halt meg szívelégtelenségben 1997 július elsején kedden. Két nappal előtte ő nyerte Gera Nagydíját. Roman nevű lovát soha nem adta el, 21 évesen fejezte be életét az otthoni nagy füves karámban. Goldika szürke kanca volt, még személyesen is találkoztam vele, 25 éves volt akkor.