Ugyan a gatyámat még soha nem toltam le gyanútlanul sétálgató járókelők előtt, hogy megmutassam nekik mitől döglik a légy...! Van bennem azonban egy (szerintem legalábbis) egészséges exhibicionizmus, szeretek részt venni bemutatókon, s nagy boldogsággal tölt el ha sikerül  akár csak egy maroknyi érdeklődőt is elkápráztatni. Még Szilason muszáj volt tisztában lenni a csikós bemutatók és a lófektetés alapjaival, hiszen adódtak olyan alkalmak amikor be kellett ugrani egyik, másik csikós helyett. Innen már csak egy lépésre volt, hogy a betanításról is fogalmat nyerjek. Valahogy mindig érzem, ha valaki olyan tudást birtokol, amit én is szívesen a magaménak tudnék. Az ilyen emberek felé mindig meglehetős alázattal fordulok, ami nem megalázkodást jelent, hanem leginkább tiszteletet. Általában kitartóan faggatom őket, és amikor elkezdenek mesélni arról amihez sokkal jobban értenek mint én, képes vagyok természetes, nem megjátszott csodálattal hallgatni az előadást, vagy éppen a bemutatót. Először mindenki gyanakszik, ám amint világossá válik előtte, hogy komolyan a tudományára vagyok kíváncsi, megnyílnak és tanítanak. Így tanultam mindent amit tudok, és hála istennek a mai napig rá tudok csodálkozni emberekre, akik azt képzelik, hogy semmit, vagy éppen jóval kevesebbet tudnak nálam, vagy éppen másoknál. Nos tehát a témánál maradva, így tanultam meg lovat fektetni, és betanítani, majd segédkeztem Puszta-ötös betanításánál is, illetve végig követhettem, miképpen zajlik a dolog. Később, mivel nem volt szükségem, ezekre a tudományokra, elraktározódtak, és vártak a sorukra, hiszen meggyőződésem, hogy semmit nem tanulunk hiába, még akkor sem, ha úgy tűnne, nincsen arra már semmi szükségünk. Nyugodj meg, fog az majd jelentkezni ha eljön az ő ideje ! Nos szóval az ugratás és miegyebek mellett efféle tudásra is szert tettem, egyszerűen azért, mert érdekelt. Hozzáteszem, jóval később ezek a tudományok sok esetben az életemet mentették meg, de legalábbis úgy éreztem.  1991 Január 16-án, kalandos körülmények között kerültem ki Németországba, első munkahelyemre, egy ló-és marhakereskedőhöz. Hobbilovakkal foglalkozott, és az eladás szempontjából jól jött neki, hogy egy két jó szándékú lovat betanítottam feküdni, és kivágtam rajtuk az ostort. Az ostorkivágás azt jelenti, hogy megtanítod a lovat arra, hogy ostorpattogás esetén is nyugodt maradjon. Volt ott egy nagyon okos, érdeklődő kis sárga herélt. Őt betanítottam a csikós program mellett még arra is, hogy ha nagyot füttyentettem a hátán, akkor a legsebesebb vágtából is bevágta a stopot, de úgy hogy egy centit se ment tovább. Ezt sokáig titokban tartottam, aztán egyszer jött egy nagyon kedves német barátom aki rendszeresen próbálgatta a lovaimat, és már nyeregből is le tudta fektetni őket, csak az ostorral volt nemzedéki ellentéte, mert mindig pofán csapkodta magát vele. Ennek ellenére kitartóan gyakorolta a csikós programot. Mondtam neki, hogy üljön fel a sárgára, mutatok neki valami újat, bár lentről addig még soha nem próbálkoztam. Persze gondolhatod most, hogy mekkora tetűség volt nem szólni neki a legújabb "találmányomról", de lásd be, mindig kell gondolni a jövőre is, hiszen most miről is írhatnék, ha akkor elmondok neki mindent. Biztattam, hogy menjen gyorsabban nyugodtan, mert ki kell a gőzt szellőztetni belőle mielőtt lefektetnénk. Péter egyre jobban belejött, küldte előre  egyenesben a jószágot, elégedett vigyor ült ki az arcára, aztán fütyültem egy kurva nagyot......Alighanem semmi szükség rá, hogy részletezzem ami ez után következett. Annyit mindenesetre elárulok, hogy a ló nagyon fegyelmezettnek, engedelmesnek bizonyult ez alkalommal is. Később Leinburgban a Scherau ménesnél először olyan lovakat lovagoltam, amikkel már nem volt mit veszíteni, így ezeknek is megtanítottam az ugrás mellett a csikós programot is, pusztán kedvtelésből. Ez Herr Mayernek nagyon elnyerte a tetszését, s időnként ha elhozta az üzletfeleit egy ménesbemutatóra, mindig megkért, hogy mutassam be az "ungarische kunst"-ot. Az első ilyen lovam  Rajkia volt, aki az idegessége, versenyláza miatt bizonyult alkalmatlannak a topsportra. Olyan ideges volt, hogy még a falevél zizzenésétől is úgy meg tudott ijedni, hogy egy félórába tellett mire lenyugtatta az ember. Nekem volt rá időm, türelmem, s először csak úgy játszásiból kivágtam rajta az ostort, ami beletelt vagy két három órámba. Onnantól kezdve viszont teljesen megváltozott, villámgyorsan megtanult feküdni, illetve a komplett csikós programot is, amibe beletartozik az is, hogy"körbeveri" a lovat, ami annyit jelent, hogy körbejársz a fekvő ló körül, és közben csattogtatod az ostort a ló testétől, fejétől tíz húsz centire, a ló pedig nyugodtan fekve marad. Amikor először mutattam be a főnöknek a még csak félkész programot, földbegyökerezett lábbal figyelte, meg sem tudott mukkanni meglepetésében, hiszen Rajkiáról mindössze annyit tudott, hogy ha bepánikol nem ismer se istent se embert, s magát sem kímélve elpusztít mindent a környezetében. Amikor befejeztem a "körbeverést", Herr Mayer őszintén elkezdett tapsolni. A ló fekve maradt, én pedig szóltam neki, hogy még nem látott mindent, és befeküdtem a ló lábai közé úgy, hogy az ölembe vettem mind a négy lábát. Na már most, ezt megcsinálni egy átlagos lóval, az mesterség. De egy olyan lóval mint amilyen a Rajkia volt,.......... azt hiszem ekkor alkottam először fogalmat arról, hogy mi is az a bizalom. Felajánlottam a lónak magamat, csináljon velem amit akar, ki voltam szolgáltatva neki. Olyasmi érzés lehet ez mint amikor békülni megy az ember az ellenségéhez, és odaadja neki a fegyverét, tessék csinálj velem amit akarsz, az életemnél nem tudok többet felajánlani a bizalmadért cserébe. És Rajkia elfogadta a kinyújtott kezemet. Amíg ez történt, a főnök talán még levegőt sem mert venni, nehogy véletlenül a vesztemet okozza vele. Amikor felálltunk odajött, a szemembe nézett és keményen megszorította a kezemet. Nem szólt egy szót sem, sarkon fordult és elment, de valahogy ennek a kézfogásnak a rövid szertartásába belefoglalta minden elismerését, tiszteletét, amit egy ember adhat a másik embernek. Ezzel aztán Rajkia a "vágóló", megszerezte a főnök bizalmát, s időt nyertünk vele. Egyike volt azon kevés lovaknak akik négy öt évig voltak társaim. Ez nálam meglehetősen hosszú időtartamot jelentett, hiszen a legtöbb lovam talán egy két évet, még inkább pár hónapot töltött nálam, mivel leginkább az volt a dolgom, hogy kiképezzem őket, vagy éppen helyes irányba tereljem a gondolkodásukat. Nyilván amikor a "mór megtette a kötelességét" a lovak el lettek adva, illetve visszakerültek a tulajdonosaikhoz. Az ezt követő évek során, ugrólóvá képeztem, s bár nagyon nehezen de megtanítottam neki az ugrásváltást is, amit később képes volt minden másodikra is megcsinálni kis szépséghibával, mert mindig késett egy fél ütemet a hátuljával. A bemutatókat nem felejtette el később sem, de bármikor képes volt az állvány tetejét is megugrani. Éles versenyen nyertem vele még 1.30-at is, majd 96-ban Gerd Wiltfanghoz került, aki eladta Finnországba, és soha nem felejtette el megemlíteni, hogy ilyen lovakat szerezzünk még neki, mert ebből akár ezret is el tudna még adni.....