Volt ott Szilason egy Fruska nevű lovam, aki "kviddichet" és "sötét szökellések kivédését" tanított nekem a szilasi varázs-ló képzőben. Nagyon jó tanár volt, amit az is jelzett, hogy már az első szemeszter végén bekerültem a területi kviddich válogatottba. Élményszámba mentek a "sötét szökellések kivédése" órái. Az első óráját azzal kezdte, hogy bemutatkozás gyanánt dobott egy hátra szaltót. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha nem éppen húsz másodperce ültem volna fel a hátára. Így azonban kicsit betakaróztam vele, s miközben kapálóztunk a felállásnál, csináltunk egy szép kis angyalkát a harminc centis hóba. Szigorú tanár volt, törekedett rá, hogy mindig két lábbal a földön álljak, tudniillik olyan sokat estem róla, hogy többet álltam a földön két lábbal mint amennyit egyáltalán rajta ültem. Ennek ellenére a területben nagyon szerettek, sőt egyszer megválasztottak az "Év kaszkadőrjének" is. Sötét szökellések kivédését két szemeszteren keresztül tanultam tőle, majd az ezt követő két szemeszterben a "rontás levétele a távolságról" óráit látogattam. Ezek után együtt harcoltunk 1.30-on a dementorok ellen, amikor egy oxer felett eltalálta egy bénító átok, minek folytán beleakadt a lába a lelógó martingálszíjba, én pedig dehopponáltam róla. A történtek után már nem tért vissza a harcmezőre, hanem élete hátra levő részét a tenyésztésnek szentelte. Sokat köszönhetek neki, mert életének legjelentősebb szakaszát önzetlenül arra szánta, hogy elhitesse velem, hogy nem tudok lovagolni, illetve - "álljak mindig két lábbal a földön"....!