1997-ben kezdtük el építeni a Halomi lovardát. Ne gondolj nagy dolgokra, csak a már meglévő tehénistállót építettük át. Első körben mindössze hat bokszot terveztem, és mint minden valamire való okos ember én is úgy gondoltam, hogy inkább felfogadok egy becsületes román "gépsort" ( Toma nevezte így őket...hihihi...), aki szépen majd a maga csendességében felhúzza nekem olcsón a bokszokat. Miki olyan becsületes rókaképű gyerek volt, lerítt róla, hogy még életében nem hazudott, illetve tiszta szívéből elítélte a lopást is, és  inkább levágatta volna mindkét kezét mielőtt ilyenre vetemedett volna. Az édesapja mondta neki mindig, hogy Isten kegyetlenül megbünteti a tolvajokat, ő pedig azt állította magáról "keőmíves", és hazájában már több ház ormán is az ő neve díszeleg annak okán, hogy a saját kezével építette azokat. "Fűnök", há ném hiszi, ménjén él oszt nízze meg"...! Na ettől aztán az összes bizalmatlanságom elszállt, és fel is vettem kőművesmesternek.  Amint megérkezett rögtön mérőszalagot ragadott és méricskélni kezdett, hümmögött, bólogatott vagy éppen csóválta a fejét, szóval egyből látszott, hogy ez az ember tudja mit csinál. Ugyan azt nem mertem megkérdezni, hogy mit méricskél - mivel addig még egy szót sem ejtettünk arról mit is kellene építeni, ugyanis féltem attól, hogy elijesztem a "múzsáját" aki az ihletet adja neki a későbbi alkotáshoz. Miki múzsája egy alig százötven kilós asszony volt, akinek olyan hangja volt hogy aki meghallotta inkább székrekedése lett mint ihlete, na de hát mi emberek különbözőek vagyunk, ezt muszáj minden esetben akceptálni. Másnap megjött a tégla is, és reggel mire megérkeztem Miki már ki is rakta az első bokszok vonalát. Nagyra értékeltem a törekvését hogy örömet akart szerezni, és alig akaródzott neki megmondanom, hogy a fal szemmel láthatóan nem egyenes, nem derékszögű. Ugyan azt nem értette mi az a derékszög, de váltig bizonygatta, hogy az a fal úgy van jól ahogy van, ennél különbet még a Kőmíves Kelemen se tudott volna csinálni a maga idejében. Na ekkor rettentem meg, - nehogy még a végén befalazza nekem itt az asszonyt, bár megérteni meg tudtam volna - és döntöttem úgy, hogy jöjjenek inkább a pénzéhes magyar kőművesek. Miki hamar megunta a mellőzést, úgy döntött haza utazik ahol jobban megbecsülik, és merő feledékenységből magával vitte a Kis Durok videólejátszóját, mivel időközben igazi szívből jövő barátság alakult ki közöttük. Ezért aztán  amikor a Kis Durok értesült  a fejleményekről, nem vágta földhöz a sapkáját, és nem ugrált rajta páros lábbal. 

      Na, kérem szépen a magyar szakik is először hümmögtek egy kicsit, majd rögtön nekiláttak a munkának, és első művük gyanánt felhúztak egy tábori latrinát, mert látták rajtam, hogy Toy-Toy wc-re úgysem futná.  Szakmai büszkeségük nem engedhette meg, hogy a kukoricásban végezzék a dolgukat mint a románok. A kerítés sarkában ástak egy gödröt, ácsoltak rá ülőkét, majd körbezárták nádfonattal. Valahonnan még ajtó is került rá, és teteje ugyan nem volt, de így legalább nem volt szükség légfrissítőre sem. A bokszok elkészültek, aztán megérkezett a Toma is, egyre több ember kezdett járni hozzánk lovagolni, amiből az is következett, hogy egyre többen vették igénybe a sarokban meghúzódó csinos kis pottyantós latrinát. Pár hónapnyi működés után, egyszer odajön hozzám a Toma és megkérdezi, hogy nem tűnt fel a wc körül semmi furcsaság...? Mondom, nem..! Miért..? Hát azért mert egy deka szar sincs a wécében, holott már hónapok óta odajárunk. Megnézem, tényleg, valaki lopja a szarunkat, erre oda kell figyelni. Figyeltük is egész nap mi történik, titokban nyilvántartást vezettünk ki járt ott, majd idő osztva Pivel, és szorozva  az oda vezető út és sebesség reciprokával, kiszámoltuk, hogy kis avagy nagy wécéről beszélhetünk. Ezek után a nagy wécék számát összeadva, megszoroztuk egy állandóval, így megkaptuk a wécében található mennyiség értékét. Másnap reggel ellenőriztük az egyenlet helyességét, azonban a legnagyobb csodálkozásunkra az üres volt. Így ment ez néhány napig, de a rejtélyre nem derült fény, s miután azt nem tudtuk elképzelni hogy az emberek magukkal viszik azt amit hoztak, kezdtünk csodára gyanakodni. Eltelik egy hét, kettő és mi már éppen fontolgatni kezdjük, hogy kérvényt nyújtunk be a Klérushoz, nyilvánítanák már csodának ami nálunk történik, és akkor búcsújáró hely lehetne a Halomi lovarda, és akkor egy csomó pénzt keresnénk, és akkor megszűnne a nyomorúságunk és a többi és a többi........

A csodának Ria nevű kutyánk vetett véget, amikor egy este észrevettük, hogy amint elengedtük egyenesen a wécéhez vette az irányt, bebújt a nádszövet alá és jóízűen befalatozta az aznapi adagot. Egy egész világ omlott bennünk össze, de az életnek mennie kellett tovább akár tragédiák árán is. Egy idő után kihevertük a csapást, majd nem sokára úgy döntöttünk, hogy korszerűsítünk és új modernebb klotyót építettünk egy a közelben található téglával kirakott vízaknára. Itt már nem történhetett csoda, a kutya nem fért hozzá. Még később amikor igazi angol wécével gyarapodtunk, lebontottuk a klotyót,  földdel feltöltöttük a gödröt és egy platánt ültettünk a helyére. Egy darabig szépen gyarapodott, majd amikor a téglákhoz ért megállt a növésben addig, amíg a gödör téglafalát át nem törte. Ekkor aztán ritka gyorsan szárba szökkent, és ma a legszebb fa a Halomi lovardában. Ennek a dolognak van egy komoly tanulsága számomra, tudniillik erről a fáról mindig eszembe jut, hogy a szarból fejlődött ki, az tette ilyen széppé amilyen. Ha egy mag beleesik a trágyába, csupán arra kell törekednie, hogy a felszínen maradjon, és akkor előbb utóbb gyönyörű növény fejlődik majd belőle. Velünk emberekkel azonban az a baj, hogy ha bele kerülünk, kétségbeesünk aztán hagyjuk, hogy lehúzzon a mélybe....Hát gondolj erre, ha már belekerültél a slamasztikába....!