Amikor 1985-ben elszegődtem Mezőszilasra csődörösnek, nyolc hónapig egy olyan kis vályogból épített nyárikonyhában laktunk, ahol még a víz sem volt bent. Lavórban tisztálkodtunk, villanyrezsón melegítettük hozzá a vizet. A klotyó valahol hátul volt vagy ötven méterre, úgyhogy fontolgatni nem volt lehetőség, időben el kellett indulni, bár a házigazda rottveilere mindig nagy segítségünkre volt abban, hogy ne késsük le a csatlakozást. Aztán hat évvel később már minden veszni látszott, Sáriban felmondtam, a gerincem becsípődött, nem tudtam kiegyenesedni, az autóm műszakijára már nem jutott pénz. Telefonáltam német barátainknak, hogy szerezzenek munkát. Nemsokára jött is a telefon, hogy mehetek, ám ha lehetséges azonnal. Másnap reggel beültem a "Dudu"-ba aminek a generátorja nem működött, ha benyomtam a fékpedált akkor kézzel tudtam csak visszahúzni, bár megvolt az az előnye, hogy kézifékre nem volt szükségem a parkoláskor. A kormánykerék az elfordítás után is úgy maradt, nem fordult vissza magától annyira meg volt szorulva, azt pedig már említettem, hogy műszakija nem volt, de gondolom ezen nem csodálkozol. Tulajdonképpen már azt is meggondoltuk, hogy Kalocsáról átmenjünk vele Bátyára, ami mindössze három kilométeres utat jelent. Nos más lehetőség nem lévén ezzel indultam el Németországba, a nyolcszáz kilométerre található Altfalterbe. Regensburgnál már csak három henger ment, de ennek ellenére odaértem. Nem volt Skype, nem volt telefon (otthon), mégis kibírtam, s a kezdeti nehézségek ellenére hat és fél évet töltöttem el Németországban. Amit itt kerestem abból vettük a tanyát, amit most Halomi lovardának nevezünk. Évekig próbálkoztam otthon, mókuskerék stb.. Aztán 2004 novemberében kedvező fordulat következett be az állandó rohanás, és megfeszített munka meghozta a gyümölcsét, eltört a medencém, pihenhettem négy hónapot ágyhoz kötve. Azonban elmondhatom,hogy ezek ellenére egy új hűséges barátra tettem szert, akit úgy hívtak:  "Depresszió". A világ minden kincséért sem hagyott volna magamra azokban a nehéz időkben. Aztán amit addig csináltam szereztem, sorban el kellett adogatni, mert ez idő alatt nem kerestem egy fillért sem, amit meg táppénz címén kaptam abból nem futotta volna még egy harmadosztályú temetésre sem. Túl kellett élni, ment a traktor, ló, minden amiből pénzt lehetett csinálni. Később már nem voltam képes talpra állni, ezért kimentem Írországba dolgozni. A nyelvet nem beszéltem, mint ahogy annak idején a németet sem, mégis odaértem az isten háta mögé. Itt olyan szállásom volt, hogy öten laktunk egy öreg "cottage"-ban, ahol nekem mindössze négy négyzetméter jutott. Ekkora volt a szobám. A fürdőszobát a wc-t és a konyhát ( ami mind közös volt) csak később toldották hozzá az épülethez, pont azon az oldalon ahol az én ablakom volt található. Így aztán panorámás rálátásom lett a klotyóra, s mivel az ablak szigetelése is hagyott maga után kívánni valót, ha valaki nagyvécézett, akkor bizony én is hosszasan voltam kénytelen szellőztetni. A konyha vízszintezésével sem vesződtek annak idején, mert úgy lejtett, hogy ha öt liter levest akartunk főzni, akkor azt csak egy tíz literes lábasban tudtuk megtenni, de még így is kilötyögött, annyira ferdén állt a villanytűzhely....És, hogy milyen apropóból írom ezeket a sorokat ? Manapság gyakran találkozom fiatalokkal, akik elindulnak szerencsét próbálni a jobb megélhetés reményében, aztán ha nincs fürdőkád, vagy közös a konyha, vagy éppen máshol van a WC akkor visszafordulnak elkeseredetten, majd jobb esetben újra próbálkoznak, de "önhibájukon kívül" megint csak veri őket a sors. Semmiben sem vagyok biztos így abban sem, hogy ahol probléma adódik ott lennie kell megoldásnak is, bár szerintem egyik a másik nélkül nem létezhet. A másik amiben szintén nem vagyok biztos, hogy csupán a nehézségek, a problémák fejlesztik, viszik előre, s teszik erősebbé az embert. Sajnos azt kell mondjam, hogy a mi felelősségünk felkészíteni őket arra, hogy az életben adódnak nehézségek bőven, de azokat nem ellenségként kell kezelni, hiszen azért vannak, hogy tanítsanak bennünket....