.....voltam akkor, amikor a családom összes tagja (apámat kivéve, mert ekkor már külön élt anyámtól), úgy határozott, hogy részt vesznek a keresztesi búcsú éjszakába nyúló eseményein. Mivel abban az időben még erősen tartotta magát az a nevelési elv, hogy gyereknek este hattól otthon a helye, nem tehettek mást (mert egyébként első dolguk lett volna, hogy magukkal vigyenek), egyedül otthon hagytak. Hiába, a törvény az törvény, még ha íratlan is, s a búcsúba meg muszáj volt elmenniük, bármennyire is nem kívánta azt a legkisebb porcikájuk se. Én már abban az időben is egy abszolút felvilágosult gyerek voltam - amivel kimagaslottam a kortársaim közül, - nevezetesen tisztában voltam azzal, hogy amint leszáll a sötétség, átveszik a hatalmat a szellemek, lidércek, ördögök, gonosz törpék, óriási láthatatlan szörnyek, akik mindig hátulról, lesből támadnak három és fél éves áldozatukra. Nem sorolnám fel ebbéli tudásom palettáját - hiszen ebből is könnyedén leszűrheted, hogy azért már abban az időben is éltek kivételes intelligenciával megáldott gyermekek, - ám tudásom ennél jóval magasabbra szárnyalt. Például tisztában voltam vele, hogy az efféle húsevő-szaggató lények ellen, csupán egyféle hatékony védekezés létezik, mégpedig kiabálni, sírni ríni torok szakadtáig, mert ugyebár csak magadra számíthatsz. Az elv egyébként azt hiszem azon alapul, mint a medvecsengő elve, vagyis ha zajt csapsz, elszalad a medve még mielőtt találkoznál vele. Medvecsengőm nem volt kénytelen voltam üvölteni, ami családom tagjait nem akadályozta meg kötelességük teljesítésében, már minthogy elmenjenek a búcsúba. Az ajtót magamra kellett zárnom, kurva nagy csend lett, a fosás hű társammá szegődött, annál is inkább, mert a házunk a falu szélén helyezkedett el. Villanyunk nem volt, de a falon égett a petróleumlámpa, megkönnyítendő a dolgomat (legalábbis ők így gondolták). Bizonyára mindenki látta már a Mission impossible című filmet, vagy legalábbis hallott már róla. Nos én elmondhatom, hogy ezt a "feelinget" én már akkor megtapasztaltam, ugyanis a pottyantós klotyó a ház mögött volt, és ha netán rám jött volna a szükség, az bizony egy lehetetlen küldetés lett volna, hogy én oda a budi körül hemzsegő szörnyek közé kimenjek, és hidegvérrel elvégezzem a dolgomat. Erre bizony csak Tom Cruis képes. Visszatérve az eredeti kerékvágásba, a gonosz elleni heves védekezés következtében elaludtam az ágyon. Amikor a többiek hajnalban, álmosan fáradtan hazaértek, kopogtattak szólongattak, majd dörömböltek kiabáltak, s még erre sem ébredtem fel, kénytelenek voltak az ablakot befeszíteni (...húúú, még jó hogy addig ellenállt a szörnyeknek, de nagy szerencsém volt...!), s azon keresztül hazaérkezni. Természetesen arra sem aléltam fel, hogy levetkőztettek, s másik ágyban ébredtem csodálkozva reggel.....hihihihi....