Amikor hazajöttem Németországból (1997-ben), a Joop"C" nevű lovat lovagoltam, és meglepetésre elég jól sikerült vele versenyeznem, nem utolsó sorban az agykontrollnak köszönhetően, amit akkor már rendszeresen alkalmaztam a mindennapi életemben. Persze ezt nem reklámoztam, mert a lovastársadalom nem nagyon volt rá nyitott. Később több tanítványommal próbálkoztam, de a Tomán kívül nem nagyon voltak vevők rá. Ő junior magyar bajnok lett már az első közös évünket követően, de hogy ebben milyen szerepe volt az agykontrollnak azt tőle személyesen kell megkérdetni. Ez a történet viszont velem személyesen esett meg, sok szemtanúja volt, videó is készült róla, és én azt állítom, hogy mindezt három dolognak köszönhettem. Az első az agykontroll, a másik a közös munka, hiszen e nélkül semmit sem ér az agykontroll, tudniillik munka nélkül csupán álmodozásnak hívják. A harmadik a szerencse, aki mindig az mellé szegődik, aki mosolyogva képes fogadni a nehézségeket, és tovább megy az úton akkor is ha az göröngyös, netán mélyszántás van a helyén. Szóval meglátott engem a Joop C-vel a Kobza Pista, és úgy ítélte meg, hogyha ezt a produkciót meg tudnám ismételni az ő
lovával Tájfunnal is, akkor jó eséllyel el tudná adni a lovat, ugyanis rettentő nagy szüksége lett volna a pénzre. Miután kipróbáltam, éreztem, hogy iszonyatos erő van a benne, de csizmára nem ment előre egy centit se, sőt amikor az ugrás előtt rázártam és neki előre kellett volna mennie, ő elkezdett szinte egy helyben pattogni, és a 3-4 vágtaugrásból csinált 15-öt. Nem is volt baj addig amíg oxert nem kellett ugrania, mert a meredeken így is simán átért, de az 1.30-nál nagyobb oxeren már rendszerint probléma volt vele. Korábban már előfordult az is, hogy nem tudta befejezni a pályát, mert megijedt a széles akadályon.
Pista azt kérte tőlem, hogy ha megegyezünk, a lehető legrövidebb idő alatt adjam el, ő nem szól bele semmibe. Nagy felelősség ez annak aki tartani szereti a szavát. Azt terveztük, ha itthon jól megy akkor kimehetünk majd külföldre is, ahol nagyobb eséllyel találunk rá vevőt.
Nos miután felállítottam a diagnózist, úgy gondoltam ha rövid időn belül sikerül az előremenést helyreállítani, akkor sikeresen véghezvihetjük a tervünket, aminek csak annyi volt a szépséghibája, hogy egy hónapunk volt a halasi versenyig. Nem akarok senkit untatni a részletekkel, kb. két hét múlva éreztem azt, hogy Tájfun "elindult" előre. Ettől a perctől kezdve már mindent el tudtam képzelni a lóval kapcsolatban, ezért minden reggel és este ellazítottam magam, és részletesen elképzeltem, hogyan fogok Halason a Tájfunnal versenyezni. Ebben segített az is, hogy már jól ismertem a pályát, tudtam hol van a vizesárok és a tribünök stb. Úgy képzeltem el, hogy abban a számban amit meg fogok vele nyerni, a harmasugrás a főtribünnel szemben lesz, a víz a másik oldalon, az utolsó ugrás pedig ott lesz a versenyzők lelátója előtt ( Megjegyzem, éppen így történt, ez látszik a videón is. ). Elképzeltem a tempót, nem húzogatok, előre lovagolok, és jó tempóból jönnek a jó távolságok, az utolsó ugrás után pedig nagyon örülök mert nyertem.
Ezt tápláltam be magamba tudatosan minden reggel és este egyaránt. A kezdéstől számított harmadik héten tartottuk a főpróbát Hetényegyházán. 1.25-t lovagoltam először, ahol ütöttem egyet, de annyira könnyen ugrott mintha ott sem lettek volna az ugrások . A második számot 1.35-on viszont megnyertem vele, így hát ezekkel a tapasztalatokkal indultunk csütörtökön Kiskunhalasra. Leginkább abban gondolkodtunk, hogy utolsó nap kellene reményeink szerint a kiskörben a lehető legjobb eredményt elérni, de minimum úgy teljesíteni, hogy felfigyeljenek Tájfunra.
Az első napon a kezdő számban mindjárt az első ugrást ütöttem, ettől eltekintve egy szép pályát sikerült abszolválni, és olyan érzésem támadt mintha a ló is élvezné a dolgot. Minden ló csak egy számban mehetett naponta. A középső napon a pontgyűjtőbe neveztük ahol csodálatos hibátlant teljesített, de annyi üröm vegyült az örömbe, hogy két egymás melletti ugrást nem a helyes sorrendben ugrottam, ezért kizártak a versenyből. Egy befejezett pályával már lehetett nevezni a harmadik napra, s jött is a Pista, hogy hová nevezzen a három lehetőség közül. Ő nem szól bele, de talán a nagydíj most még korai lenne, a kiskört valószínűleg jól meg fogja tudni oldani. Én azonban mást éreztem, még pedig azt, hogy egy nagyon jó ló van alattam, és ezt korábbi tapasztalataim csak megerősítették. Úgy döntöttem menjünk a nagydíjban. Pista nem vitatkozott, mindössze annyit kérdezett, mennyi esélyt látok. Meg fogjuk nyerni, válaszoltam önkéntelenül. Ami kicsúszott a számon azt már kimondtam, de úgy is éreztem, hogy ha a Szerencsém mellettem marad,  képes vagyok a Tájfunnal nyerni vasárnap a nagydíjban, annak ellenére, hogy néhányan megkérdőjelezték a döntésemet mondván, a pályát sem fogja befejezni, illetve az is meglepetés lenne, ha végig menne. Az ilyen helyzetekben az ember csak magara számíthat, hiszen ki kell tartania a saját tapasztalatai mellett, amik meglehetősen ellentmondottak a többieknek. Néhány száz évvel ezelőtt az egész világon csak Nikolaus Kopernikusz gondolta úgy, hogy gömbölyű a Föld. Mindenki más az ellenkezőjét állította, de ma már tudjuk, hogy neki volt igaza. Ez járt a fejemben, és most már egyértelműen a nagydíj megnyerésére készültem. Három ember hitt nekem. Kobza Pista, a feleségem, és Lilla a kislányom aki akkor volt kilenc éves. Este a megszokottnál is hosszabban gondosabban képzeltem el a versenyt, a családban mindenki ügyelt, hogy ne zavarjon. Reggel szintén a bemelegítéstől kezdve egészen az utolsó ugrás utáni örömig bezárólag, egy csöppnyi kétségem sem volt, s bár azt nem tudhattam előre mi fog történni , a végrehajtandó tervet betápláltam a fejemben levő komputerbe. Gyakorlatilag elhitettem magammal, hogy nyerni tudok.
Nem sokkal később, hogy elindultunk Kalocsáról Halasra, az öreg Fordnak leszakadt a kipufogója, én pedig fehér ruhában az út közepén az autó alatt fekve próbáltam megszabadulni a fölöslegessé vált darabtól. Olyan hangja lett az autónak, hogy akár lehettünk volna egy amerikai traktorshow reklámhangja is. Nem kis feltűnést keltve vonultunk be Kiskunhalasra. Megnéztem a pályát, még egyszer elképzeltem mindent, én voltam az utolsó induló. Békésen nézelődtem a pálya szélén, amikor valaki nagy hangon üdvözölt hátulról. Az Asztalos Laci volt, korábban lovagoltam vele Kalocsán. Milyen lóval indulok, kérdezte. A Tájfunnal. Na komám annak a lónak múltja van, de jövője nincs. Szerinted végigmegy, hangzott az újabb kérdés. Nem, szerintem megnyeri, válaszoltam neki. A hasát fogta úgy nevetett, és elkezdte felsorolni, hogy ki mindenki indul még a nagydíjban, akiknek valós esélyük van a nyerésre. Igazad van, mondtam neki, de egyet ne feledj, csak egy nyeri. Ennyiben maradtunk, ő pedig vidáman távozott. Elkezdődött a verseny, és ekkor leszakadt az ég, csúsztak másztak a lovak, rendkívül nehézzé vált a közlekedés a pályán. A hármasugrásból senki nem jött ki hibátlanul. Két 4 hp-os lovas volt , nem akadt azonban hibátlan lovaglás. A versenyzői lelátón már elkönyvelték, hogy összevetés lesz a két négy hibapontos között, hiszen látták, csak én vagyok már hátra
a Tájfunnal, és többnyire úgy vélekedtek mint az Asztalos Laci. Lilla ezt hallva felpattant, és rendreutasította a kétkedőket, mondván, hogy az apa még csak most következik és ő fogja megnyerni a nagydíjat (Mert ugye felelőtlenül azt mondta neki otthon a hülye apa).Ekkor még természetes volt neki, hogy amit apa mond, az úgy is van. A "terv" szerint jó tempóban lovagolok be, köszönéskor olyan akadályhoz állok ami szerintem nagyon rikító, így a lónak lesz ideje kicsit jobban körbenézni. Messzebbről indulok, hogy legyen időm a tempót felvenni, aztán hajrá. Biztatóan kezdtünk, "kocc" nélkül. Az első ugrás után éreztem, lement rólam a teher, a közönség figyelt rám, talán ők is megéreztek valamit. A hármas előtt öt vágtára volt egy meredek, s közvetlenül előtte becsípődött egy ideg a derekamban, de hála istennek képes voltam figyelmen kívül hagyni. Jól értem oda a hármashoz s tudtam, mást nem tehetek mint, hogy zárom a csizmát és megpróbálom nem zavarni, hogy tehesse a dolgát. Ezt hívják csapatmunkának, amikor az ember felismeri mikor van rajta a sor, vagy éppen mikor kell befognia a száját mert nem ő a világ közepe, és mások is részt vesznek a közös cél elérésében. Egy pillanatra bevillant - pont ez a "rázárás" volt korábban minden gond okozója - de nem volt időm ezen gondolkodni, mert máris a hármas közepénél voltunk, és Tájfun érezte, hogy ő is része a csapatnak, és nem akart kimaradni egy éppen készülő csodából, aminek mellesleg ő volt a főszereplője. Amint kiértünk az összetettből, a közönség felhördült, és ekkor ők is elkezdték hinni, hogy mégis megtörténhet az, amire mindenki vágyik, de olyan messze van tőle, hogy nem hiszi el.. Amikor Dávid legyőzi Góliátot. Ettől kezdve már nem voltam egyedül. A víz kritikus volt, félő volt ugyanis, hogyha ekkora víz van a pályán talán nem fogja tisztelni. Nem hagyott el a Szerencsém, bár éppen csak átértünk rajta. Még egy nagy oxer, Tájfun alig látszott ki mögüle, ezen is átértünk, jött az utolsó, a 13. a versenyzői tribün előtt. Hihetetlenül hosszú időnek tűnt amíg átértünk rajta,  és akkor minden feszültség kiszakadt belőlem,
örültem, és Tájfun is örült (Ez látszik a videón is.) Kívánom mindenkinek ezt az érzést. Lilla nem mulasztotta el megemlíteni a népes szakértőseregnek, hogy :- Na ugye megmondtam ! Amint ballagtunk kifelé a pályáról, az Asztalos Laci jött szembe széles mosollyal a térdét csapkodva.
- ...zmeg megmondtad, megmondtad ! Kobza Pista erőt vett magán, hogy ne sírja el magát, majd miután megölelt, csak annyit mondott. - Én is megmondtam. 
Lovasok százai nyernek ennél sokkal nehezebb versenyeket, de egy dologban ez mégis különleges, tudniillik én ezt pontosan így képzeltem el, ahol egy csapat ment be a pályára akkor, s ennek a csapatnak része volt mindenki akivel együtt ezt megcsináltuk, hiszen ebben a csodában egyedül az nem volt csoda, hogy nem remegett meg a kezem, s ez azért volt, mert látatlanul ugyan, de nagyon sokan nyújtottak nekem ebben a háttérből támasztékot. Én is megtettem az én részemet, mint ahogyan Tájfun is, Kobza Pista, Dórika, Andika is, és még jó páran. A lovaglás igenis csapatmunka, csak manapság ezt sajnos többnyire nem így látják. És ezzel a történet még nem fejeződött be, mert a kétkedők szerint akkor sem lehet eladni a lovat. Hát ezt majd meglátjuk.......!