Parádés kocsis volt Szilason, ugyanabban az istállóban álltak a lovaink. Az ő öt lova állt a jobb oldalon, az enyémek a balon. Amikor munkába álltam az istállón január harmadikán, ő még egy hétig szabadságon volt. Ez okozta, hogy a bemutatkozásom nem túl jól sikerült nála. No meg persze az, hogy leesett a hó. Laci alkalmazkodó képessége a természethez nagyon jól működött, s mi sem természetesebb mint ha hó van akkor szánkózni kell. Ha meg lovak is vannak, hát lovasszánkózni. Mivel Gyuri bácsi lovait egyébként is feltétlenül le kellett jártatni a Laci szerint, ezért befogtunk belőlük kettőt, még arra is emlékszem, hogy "ne a Tündért mert az szétrúgja a spitzbognit". A Laci először megpályáztatta a lovasszánkós helyet, s ez abból állt, hogy megkérdezték, hajtottam-e már fogatot. Mondtam, hogy még nem, de már sokszor láttam, illetve ültem  kocsis mellett a bakon, sőt már lovagoltam kocsilovat is amikor Keresztesen segítettünk a Jóska bácsinak kifogni, és ötven métert lóháton ballaghattunk a Szalai Józsival, a Lovász Józsi meg jól leordította a fejünket, hogy miért kell basztatni szegény elcsigázott kocsilovakat, amikor örülnek ha végre hazaérnek. Summa summarum az én pályázatomat fogadta el a Laci, én hajtottam a szürkéket. Kimentünk együtt mindenki terepre, ők  lóháton én szánkóval utánuk. Ahol ők vágtáztak ott nekem is muszáj volt, mert akkor még nem ismertem a környéket. A két lóról szakadt a víz, rólam is mert hiába ért a nyakunkig a spitzbogni, a lovak úgy teledobáltak hóval, hogy ha egy répát ragasztottak volna  az orrom helyére, mindenki azt hitte volna, hogy egy hóember hajtja a fogatot. Ráadásul időnként két öklömnyi hógolyókkal bombáztak a lovak, alig győztem kapkodni a fejem. Már egy is elég lett volna ahhoz, hogy kiegyelje a fogsoromat amennyiben szájba talál. Már elmúlt ebéd idő amikor hazaértünk, s szombat lévén délután nem dolgoztunk. Leszereltük a lovakat, aztán hagytunk csapot papot, ment mindenki a dolgára, "majd hétfőn megpucoljuk őket".                                             Hétfőn reggel Gyuri bácsi már ott volt az istállóban, és bár először találkoztunk, nem véltem örömkönnyeket megcsillanni a szeme sarkában, bármennyire is figyeltem. Mérges volt az öreg, mert úgy hagytam ott a lovait ahogy. De nem csak rám volt mérges, hanem a Lacira is, és mindjárt szóvá is tette neki, hogy milyen munka ez egy lovat így lehajszolni, aztán még pofátlan módon csatakosan ott hagyni. Hát lovasok vagytok ti, de még ha a Mittudoménki élne, majd az szétrúgná a picsátokat ne féljetek, abban az időben nem lehetett ilyen munkát csinálni, hogy az ilyen meg olyan ....ba ......tt .......stb, stb...Én meg ugye nem hallgattam, mert azért az embernek csak van önbecsülése, ........................... hanem kussoltam. Az öregnek több mint igaza volt, a Laci meg elintézte annyival, hogy örüljön, hogy lejártattuk a lovait. Na ez hatott az öregre....De nem örült, egész délelőtt hajtotta a magáét. Mondtam neki, segítek leápolni a lovakat, de elhajtott melegebb éghajlatra, mondván: - Ilyen ember ne segítsen nekem...!  Na, szóval így kezdődött a barátságunk az öreggel. Később elkövettem mindent, hogy kiköszörüljem a csorbát, csicskáztam önként az öregnek ahol lehetett, aztán egy idő után kezdett megkedvelni, és ha találkoztunk, megszorította betyárosan a kezemet és azt mondta: - Azt beszélik itt a hátad mögött Gyurikám, hogy te egy börtöntöltelék vagy, de én nem hiszem ám egy szavukat se...!....és persze nevettünk hozzá. Gyakran jártunk ki együtt Topánba, hiszen ez volt munkánk legfontosabb része, lovagoltatni, és kocsikáztatni a külföldi vendégeket. Topánban délben nekünk is járt ebéd ami mindig ugyanaz volt, kolbászos lebbencsleves és marhapörkölt nokedlivel. Volt, hogy egész hónapban azt ebédeltem, de az olyan finom volt, hogy meg tudtam volna belőle enni még három adagot. A Tsz saját vágású állataiból készült a kolbásztól kezdve a marhapörköltig, illetve a felkínált pálinka és bor is mind mind saját kézzel hozzáértéssel elkészített ételek italok voltak. A mai napig nem tudom elképzelni, hogy akik ilyet tudtak produkálni, hogyan mehettek tönkre. Minőség volt minden, még ha akkor nem is éreztem úgy mert mindennapi dolog volt. Hétköznapi. Ma már tudom, hogy nem az.  Az ebédet általában a hintó hátulján ülve fogyasztottam el, együtt az öreggel, aki olyan szertartásosan tudott enni, hogy mindig az a képzetem támadt, hogy az övé finomabb mint az enyém. Utoljára akkor éreztem ilyet amikor gyerekkoromban  apámat láttam levest enni, és egy idő után mindig el kellett cserélje velem az övét, mert én azt hittem ő jobbat eszik mint én. Aztán csalódottan vettem tudomásul, hogy ugyanazt esszük. Gyuri bácsi tudott enni. Most nevetsz persze, de hidd el, az evés egy művészet, és valaki vagy tud enni úgy , hogy attól egyszerre megéhezel, vagy pedig csak zabálni tudsz úgy, hogy attól elmegy mások étvágya.  Minden reggel együtt is reggeliztünk. Gyuri bá kicsomagolta a kendőből a kenyeret, elővette a sonkát, hagymát vagy ezt azt hozzá. Majd előkerült a bicska is, ami látszatra olyan volt mint tizenkettő egy tucat. Látszatra. Olyan éles volt, hogy a sonkát úgy hasította le vele mint egy darabka vajat. Aztán abból katonát csinált, és bekapta. Mondtam neki adjon már abból a sonkából, de ha csak vágott egy darabot, hogy itt van szeleteld magadnak az nem ízlett. Akkor volt jó amikor ő vágott le egy csíkot a sonkából, mert már attól megindult az emésztésem, hogy láttam amint csinálja. Művésze volt az evésnek. Nem levágott valamit, hanem lekanyarintotta olyan könnyedén, hogy hihetetlen. Aztán később elkönyveltem magamban, hogy a bicskájában volt a varázserő, attól tudott olyan jóízűen enni, mint valami ételreklám a tévében. Csupán annyi volt a különbség, hogy az öregnél nem kellett nagy hűhóval összevágni a filmet.