Érdekes módon az én emlékezetemben általában nem azért maradtak meg egyes lovak amiért a tenyésztőik szerették volna, hogy megmaradjanak. Minden tenyésztő a saját agyában megszült "Szent Grál" titkos receptjével végzi áldásos feladatát, és a statisztikai átlag azt mutatja, hogy ezzel a módszerrel bizony nagy az esély arra, hogy az ember beletrafáljon a tutiba. A nagy esély végül is ötven százalékot jelent, tudniillik vagy bejön neki, vagy nem. Csupán ez a kettő lehetőség van a fedeztetés pillanatában. Később, ha matematikai hasonlattal kívánnék élni, akkor azt kellene mondjam, hogy innentől kezdve az idő és az esélyek fordított arányosságban állnak egymással, mert mire a nagy reményű csikó eléri a három éves kort, a mérleg nyelve egyre inkább a "vagy nem" oldalára billen. Rawella az Efeuranke (magyarul Borostyáninda) csikója volt éppúgy mint Rajkia, csak neki a Romant volt az apja. A papírjai szerint olyan jó ló volt, hogy már amikor az anyjából az orrát kidugta világbajnokká kellett volna nyilvánítani, de hát ugye valószínűleg az emberi féltékenység, irigység meg ilyesmi miatt ez nem történt meg, és az is elképzelhető, hogy én vétettem hibát az elletés során, minek folytán a Rawellából nem lett bajnok. Sőt ha tovább megyek és a tenyésztők szemével nézek körül, akkor rá kell jönnöm, hogy egy tenyésztő munkáját mindig tízszer annyi tényező hátráltatja mint segíti. Itt van például a hülye lovas, aki direkt nem akar világbajnok lenni az ő lovával, vagy éppen aki a pálya a gyepét ültette az is egy barom, nem beszélve a pályaépítőről meg a hülye pályamunkásról, és arról akinek nem szakadt az anyjába a feje amikor azt a fát ültette amiből a rúd készült, valamint az állatorvos is hiába tanult hét évet, illetve a pék aki megégette az aznapi kenyeret. Na, lényeg a lényeg bár Rawellából sokunk hibája nyomán nem lett semmiféle bajnok, én mégis felfedeztem egy érdekes tulajdonságát, mivel sok időt töltöttünk együtt. A nagy füves karámban kezdődött, amikor lementem a vízellátó rendszert megjavítani. Ez egy elég bonyolult rendszer volt, mert  mindössze egy csőből állt, amin keresztül fel kellett szívni a mellettünk található tó vizét, és az itató gyanánt szolgáló fürdőkádba csorgatni. Amint fogyott a kádból szépen mindig után töltötte saját magát, egyszóval ez egy automatikus vízellátó rendszer volt, kevés meghibásodási lehetőséggel, és ha netán mégis meghibásodott akkor álltam ott bután az államat vakargatva, mert nem találtam a hibát, hiszen az az egy hibalehetőség, hogy a cső benne van-e a kádban már ellenőrzésre került, másikról meg nem tudtam. Mint ahogyan arról sem tudtam, hogy van a karámban még valaki, aki érti a szakmát, és rendszeresen gyakorolja is, tudniillik egy véletlen folytán vettem egyszer észre, amint a Rawella éppen ellenőrzi, hogy nincs-e a cső eldugulva, majd miután rendben találta, gondosan visszahelyezte azt a kádba, de hát addigra az összes víz kifolyt belőle, így nem volt több utánpótlás. Legalább örülhettem, hogy nem vagyok hülye. Másik alkalommal az etetővályút szögeltem, a szerszámokat a vályúban tároltam. Ilyenkor Rawella mindig ott tett vett körülöttem, szúrós szemmel nézte hogy megfelelő méretre vágom-e az anyagot, egyáltalán jó anyagot használok-e, hogyan tartom a kalapácsot, elég hosszú-e a szög, illetve éppen nem túl hosszú-e. Ha mindent rendben talált akkor elismerően bólogatott, de ha nem akkor viszont szigorúan rázta a fejét. Néha elég megterhelő az efféle főnök, aki mindenről tudni akar, mindenbe beleszól, én pedig alapvetően szeretek önállóan dolgozni, dönteni. Hát ez a Rawella jelenlétében egyszerűen lehetetlennek bizonyult, volt hogy a kalapácsot sem tudtam felemelni miatta, mert őneki pontosan akkor kellett a vállam felett a deszka minőségét ellenőrizni. Még a rosszindulat is megvolt benne, mert ott helyben nem szólt, hanem csak mikor már arrébb mentem tíz méterrel, akkor hozta oda szemrehányóan a szájában lóbálva a nem megfelelő minőségű felfeszegetett deszkadarabot. Később autodidakta módon megtanulta a hátam mögött a traktor kezelését, és az egyik alkalommal, kihúzta a nem megfelelő méretű rögzítő csapot, ami a pótkocsit kötötte össze a traktorral, és siettemben találtam valami majdnem odaillőt, azt gondolván, hogy a karámig megteszi az is. Csak húsz méter után jöttem rá, hogy a pótkocsi nincs mögöttem, Ravella pedig ott állt a szájában a csappal, és majdhogynem csípőre tett kézzel, diadalmasan vonta fel szemöldökét, arckifejezéséről pedig azt lehetett leolvasni, hogy ugyan ezt a szabálytalanságot hogyan magyarázom meg. Mert a magyarázkodáshoz értek nagyon jól, de majd a jelentésében nem fogja elfelejteni a nevemet, azonban addig is jobb lesz ha meghúzom magam. Meg kell hagyni nagy volt a szigorúság, bár később nagy hasznát vettem. Saját szerszámkészlete volt, ármányos módon mindig megtalálta a megfelelő időpontot arra, amikor gyűjteménye bővítésére lehetőség adódott. Csak egy kicsit nem figyeltünk oda, és már koccant is szájában egy kalapáccsal, csavarhúzóval vagy villáskulccsal. Ha utána eredtem menekülőre fogta a dolgot, és eltűnt a karám egyik távoli sarkában legújabb szerzeményével, s az ellopott darabokat szinte soha nem találtuk meg többé. Bevallom őszintén, akkor nem minden esetben tudtam értékelni tanulási törekvéseit, bár meggyőződésem, hogy néhány szakmából később szakmunkásvizsgát tett, azonban az idők folyamán arra is rájöttem, hogy nem a papír a lényeg, hanem az amit valóban hitelesen művelni tudsz. Nos nekem Rawella sokkal hitelesebbnek tűnt akkor, mint néhány ember mostanában.....!