...... nyolc évet" kellett" várnom, azt azonban nem mondhatom el magamról, hogy toporzékoltam volna a türelmetlenségtől. Az "Unyi Derby"-n minden alkalommal történt valami. Ezt megelőzően belerepült egy darázs a kólásdobozomba, én meg felhörpintettem. Merő szerencse, hogy nem a torkomat csípte meg, abban az esetben már nem kellene itt humorizálnom. Így viszont visszaemlékezhetek arra, hogy néhány napig akkora volt a szám mint egy bantu négernek, s csupán a megjelenésemmel képes voltam megnevettetni bárkit aki szembe jött velem. 1993-at írtunk, s immár három éve Bajorföldön teljesítettem szolgálatot. A Scherau ménes ügyes bajos dolgait rendezgettem, mintha a sajátom lett volna. A tulajdonos, herr Mayer csupán hobbiból tenyésztett lovakat, s ezernyi más dolga volt, örült hogy a lovak terhét levettem a válláról. Ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy ültem volna egy irodában, bár az összes papírmunkát is nekem kellett elvégeznem. Amikor ültem, azt leginkább a ló hátán tettem, vagy a traktorban túrtam a trágyát óriási hegyekbe, ugyanis ez éppen úgy hozzátartozott a munkakörömhöz, mint az, hogy negyven bokszot trágyáztunk ketten, próbáltattunk, fedeztettünk, csikót ellettünk, s lovagoltunk. A takarmányt szintén nekem kellett lehetőleg olcsón beszereznem, s a szénát is saját kezünkkel dobáltuk fel a padlásra. Volt olyan nap amikor kétezer kis bálát dobtam fel villával a szénapadlásra. Aki már próbálta tudja mit jelent ez. Egy bála átlagos súlya volt kb. 18 kg x 2000 = 36000 kg = 36 tonna. Fitnesz edzés, aztán még fizetnem sem kellett érte.
Először csak olyan lovakat lovagoltam, amelyekre már kimondták az alkalmatlan jelzőt, de a főnök mégis adott nekik egy utolsó esélyt. Ilyen ló volt Rajkia is, aki nagyon kedves állat volt, de az idegrendszere nem tudott lépést tartani a profitorientált gyors kiképzéssel. Gyakran elrohant, s miután egyszer kiugrott a pályáról, lemondtak róla. Nagyon sok időt töltöttem vele, lassan oldódott, fejlődött, de mivel a főnök az áldását adta megtehettem. Tulajdonképpen a lovaglás volt a jutalom a ménesen végzett munkámért cserébe, hiszen a fő feladatom a tenyésztés volt, oda nem lehetett megfelelő embert találni, lovasból azonban Dunát lehetett volna rekeszteni. Mintegy négy-öt lovat lovagoltam minden délután, s mindig az lebegett a szemem előtt, hogy egyszer majd sikerül valami csoda folytán jobb lovakat is lovagolnom. Dortmund környékén működött egy versenyistálló, ahol a fiatal csikókat belovagolták, kipróbálták, ménjeinket is versenyeztették. Olyanok lovagoltak nekünk többek között mint Toni Hassmann, és a később Atlantában olympiai  aranyat nyert Ulrich Kirchoff. 1993-ban a fedeztetési szezonra lehozták a Gera nevű mént fedezni, és hogy ne essen ki a munkából, lovagolnom is kellett. A főnök látta, hogy mennyire szeretnék versenyezni - könnyű kategóriában ( 120 cm ) versenyezgettem az általam lovagolt lovakon -, és egyszer a legnagyobb csodálkozásomra felajánlotta, hogy menjek haza Magyarországra, és vegyek részt az országos bajnokságon Gerával. A "felkészülés" néhány napot vett igénybe, a fenti versenyistállóban. Itt néhány napig együtt lovagoltam Kirchoffal ( abban az időben még csak egy volt a sok német lovas közül ), akivel kapcsolatban négy dolog maradt meg bennem. Az egyik, hogy a Gera egy falábú "szar", amit én természetesen nem hittem, mert nekünk magyaroknak az is elég volt akkoriban, ha egy ló nagyot tudott ugrani, és nagyon sok hasonló ló tanítgatta a magyar lóvevőket a '90 - es években a "nagy sportra". Végül is Ulinak lett igaza . A második, hogy mondjam meg a főnöknek ( ő nem ismerte személyesen ), három lovat tartson meg ( úgy gondolta, csak három igazán jó lovunk volt a százból), a többit be kellene darálni kolbásznak. A harmadik, hogy azért a pénzért amiért én dolgozom, ő a kisujját sem mozdítaná meg. Mindezt olyan természetességgel mondta, hogy egyáltalán nem hangzott nagyképűen. A negyedik a stílusa. Kisebb ugrásokon szinte nem is könnyített, a nagyobb ugrásokon is csak annyit, ami az egyensúly megőrzéséhez pontosan elegendő volt, a landolásnál már hátul volt a válla , ennek köszönhetően az akadály fölött is száron maradt a ló, ami azt eredményezte, hogy nagyon gyorsan tudott fordulni, lovagolni. A későbbiek során nagy befolyást gyakorolt az elképzeléseimre.
Az OB.-n aztán nem váltottam meg a világot, de ennek ellenére haza jöhettem az Unyi magyar derbyre is. A verseny rendezőjével ( Szabó Ferivel ) megállapodtunk, hogy amennyiben unyi színekben indulok, nem kell fizetnem semmiért, illetve megkért, hogy az ott tartózkodásom alatt foglalkozzak a klub fiatal lovasaival, akik kizárólag lányok voltak. Ennek okán, egy héttel előbb érkeztem Unyba, és a lányokkal nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítanom, azt hiszem mindannyian élveztük a délutáni vidám edzéseket. A verseny kezdetén már komoly szurkolótáborom volt. Két lovat vittem, a Rajkiát a kis számokba, a Gerát a Derbybe neveztük. Szombaton a Rajkiával összevetést lovagoltam, az utolsó ugrás a bejárat előtt állt. Amint megugrottam, már csak a célon kellett volna átlovagolnom, de Rajkia rögtön a kijárat felé fordult, én pedig elkezdtem önálló életet élni a ló mellett a levegőben. Pont úgy mint Superman, csak én nem előrefelé repültem, hanem oldalra. Még a kezem is úgy állt, mert a szárat el nem engedtem volna a világ minden kincséért sem. Ha ezzel a lendülettel beleszállok a bejárat mellet álló tomegbe, akkor bowlingos szakszóval biztosan "strike"-om( amikor az első dobásra minden bábu eldől ) lett volna. A rendkívul látványosra sikeredett bemutatónak azonban, a pálya szélén elhelyezett hatalmas farönkök vetettek véget, amikbe úgy csapódtam bele mint egy atombomba. A bokámat ütöttem meg, nem nagyon tudtam ráállni, de azért még a Gerával lovagoltam egy sikeres kvalifikációt a derbyre. Estére bedagadt a bokám, a csizmától csak úgy tudtam megszabadulni, hogy levágtuk a lábamról. Később a dorogi kórházban, a röntgen kimutatta a törést. Ezzel azonban még nem volt vége, mert a megállapodásunk szerint nekem az lett volna a "misszióm", hogy első unyi lovasként, végre képviselje valaki a helyi klub színeit, az általuk rendezett megmérettetésen. S bár a bokámra hivatkozva, foghattam volna a motyómat és elkulloghattam volna Nürnberg irányába, mégis az mellett döntöttem, hogy elindulok a derbyben, jóllehet nem sok eséllyel álltam starthoz. Az életben adódnak olyan helyzetek amikor csak rossz döntést lehet hozni, s ez ilyen volt. A kendó arra is tanítja az embert, hogy képes legyen emelt fővel veszíteni, s én ösztönösen ez mellett tettem le a voksom, holott a kendóval csak jóval később hozott össze a sors. Senki nem mondta ki, de úgy éreztem, titkon mindenki abban reménykedik, hogy nem fordítok hátat nekik . Ezt várták tőlem a rendezők, és a lányok, akiket időközben nagyon megkedveltem. Azt hiszem ők nyomták a legtöbbet a latba. A verseny előtt Béres doktor, rögzítette a lábamat, a lányok leápolták, kényeztették a lovaimat, majd Gerát felszerelve lehozták a pályára. A pályabemutatóra nem mertem bemenni, ugyanis féltem attól, ha észreveszik a törött lábamat, kizárnak. Ezért csak a pálya széléről néztem meg a huszonkét akadályt. A kengyelbe nem tudtam beletenni a lábamat, mivel ráállni sem tudtam. A harmadik ugrás után majdnem leestem, de végül is szerencsésen befejeztem a küldetést 20 hibaponttal, a lányok üdvrivalgása közepette. Ezzel kinyitottam egy láthatatlan kaput, amin keresztül vesztesen ugyan, de emelt fővel távozhattam. Azt hiszem igaz lehet az a mondás, hogy aki nyerni akar, először veszíteni kell megtanulnia....!