Hat éves voltam amikor Kőszegre kerültem intézetbe. Aki odavitt azt mondta kirándulni megyünk, én pedig hittem neki, hiszen a gyereknek a felnőtt szava szent addig, amíg ki nem derül az ellenkezője. Legnagyobb meglepetésemre ott szembesültem a ténnyel, hogy már nem mehetek haza. Az első éjszaka meg akartam szökni, és kimásztam a tetőre, hogy az ereszcsatornán lemászok. Azonban észrevettek, és én visszamásztam, de amikor keresték, hogy ki volt az, nem mertem jelentkezni. Nem tehettek semmit, hiszen bárki lehetett közülünk. Akkor jöttem rá először, hogy a közösség védelmet nyújt az oda tartozóknak. Volt egy mesekönyvem , a Gőgös Gúnár Gedeon. Megsajnáltam a gúnárt, mert kitagadták a baromfiudvarból, a gőgössége miatt. Úgy éreztem, hogy azonos cipőt hordunk, hiszen őt is kitaszították ahogy engem is. Így aztán egymás barátai lettünk, neki sem volt senkije, meg nekem se. Mindig vele aludtam el, ott volt a párnám alatt. Azt gondolom, most több mint negyvenöt év elteltével, hogy akkor nekem nagyon sokat segített. Nagyon hálás vagyok neki érte, és azért írtam ezt most le, mert tudom, hogy az embernek soha nem szabad elfelednie a barátait !