......... mert anyám hat évesen intézetbe adott egy kis időre Kőszegre, ahonnan aztán csak nyolc év múlva szabadultam és az intézet repertoárjában nem szerepelt a lovaglás.
Ez azonban csöppet sem akadályozott engem abban, hogy hiszékeny társaimnak azt hazudjam, van otthon lovunk, és én amikor csak tehetem a természetet járom hűséges paripámmal ( hét évesen ,hihető nem !?), s csak a lemenő nap vöröslő fényében térek haza, pont úgy mint annak idején John Wayne. Ezzel elértem azt, hogy társaim íratlanul elfogadtak az osztály lószakértőjének, és később történelem órán is nekem kellett szakvéleményt mondanom, amikor éppen valamelyik csatában a leírások szerint a lovak a kengyelvasig gázoltak a vérben. Egyszóval, bár még lovat közelről nem láttam, mégis szakértője lettem ennek a nagyszerű állatnak. Tulajdonképpen nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen ez ma is magyar sajátosság. Jó pár csodálóra tettem szert, akikkel gyakran játszottunk indiánost, huszárost, kuruc-labancost, és a lábunk között egy bottal ( csak azok kedvéért, akiknek volt gyerekszobájuk, és életükből kimaradtak ezek a fontos tapasztalatok : a bot volt a ló ) impozáns látványt nyújtva vágtattunk el, az efféle dolgokhoz mit sem értő megrökönyödötten bámuló felnőttek előtt. Természetesen mi lenéztük az ilyen kényes "városi népeket", hiszen mi is azok közé a kemény fickók közé tartoztunk, akik Marllborót szívtak, és negyven évesen már meghaltak tüdőrákban ( persze erről akkor mi még mit sem tudtunk ). Nyilván sokakban felmerül a kérdés, hogy ezek a kemény fickók ugyan hol tanultak meg lovagolni, ha az intézetben nem volt egy fia ló sem. 
Nos, ezeket a nehézségeket a gyermeki fantázia könnyedén áthidalta, csak a felnőttek olyan begyepesedettek, hogy nem látják azt ami nyilvánvaló. Minden este kilenckor volt takarodó, s amikor az ügyeletes tanár eltávozott, kezdődött a lovagló óra. A párnámat felraktam az ágy végére, az volt a nyereg, majd "nyeregbe" pattanva sebes vágtába kezdtem. Kivétel nélkül mindig ez képezte az óra anyagát, ugyanis annak okáért, nehogy elvesszünk a részletekben, az ügetést és egyéb csacskaságokat kihagytam, csak a legfontosabbra, a vágtára koncentráltam. A bemutató után leszálltam, megveregettem a nyakát ragaszkodó hátasomnak  ( annyira ragaszkodott, hogy mindig ott aludt a lábamnál. Az ügyeletes tanár lefekvéskor gyakran csodálkozott, miért simogatom az ágy végét, és előfordult, hogy lopva bepillantott az ágy alá, mert nem értette, kinek mondom azt, hogy : - Aludj jól ! ),  felültettem a tanulót, akinek le kellet utánoznia amit én csináltam. Ha szerintem nem ment jól neki, akkor türelmesen visszaültem, és újra megmutattam neki, egészen addig amíg kiváló lovasokat nem neveltem a "hitvány" szedett - vedett csürhéből. Arra, hogy megtanuljak igazan lovagolni, még hosszú éveket kellett várnom, mégis én innen számolom pályafutásom nem hivatalos kezdetét.....hihihihi...!