Azzal kell kezdenem, hogy nem hiszek a véletlenekben. Említettem már, hogy annak idején a Scherau ménes lovaival olyan szinten együtt éltem, mintha egy nagy organizmus lettünk volna együtt. Ha valamelyiknek fájt valamije az nekem is fájt, megtettem hát mindent, hogy ne fájjon. Reggel hatkor kezdtem etetni, ezt követte a trágyázás, jártatás gépben és a homokos karámban ( Téli időszakban a fedeztetési szezon végéig, egyébként Szent György napján aki tehette ment a fűre ), takarítás, próbáltatás, fedeztetés. Ez tartott délig, majd lovagoltam négy lovat délután, este ötkor etetés és éjszaka őrködtem az ellő kancák felett, illetve ha eljött az ideje ellettem. Nagyon szép, ugyanakkor nagyon nehéz időszaka volt ez életemnek, nem hinném, hogy még egyszer végig tudnám csinálni. Ismertem minden egyes ló (csikó) jó és rossz szokásait, bajait, mit szeret, mit utál és a többi és a többi. Mintha ötven gyerekem lett volna, kicsik és nagyok egyaránt. Ha kimentem az udvarra vagy éppen lenn a füves karámba, elég volt csak körülnéznem és tudtam, éreztem hogy minden rendben van-e vagy nem. Mint már mondtam egy test, egy lélek voltunk, s én éreztem ha valami valahol fájt. 

Hétfői nap volt, az istálló kitakarítása után, ezen a napon szoktunk bemenni Nürnbergbe. Már mindennel készen voltam, s "véletlenül" még egy utolsó pillantást vetettem az istállóra, mintegy megszokásképpen. Első pillantásra  nem láttam semmi különöset de éreztem, valahol valami nincs rendjén. Végig vettem egyenként az összes bokszot, minden rendben. Vissza ismét. Megvan...! Nem látom a Signoretta fejét, aki vemhes volt, és még egy hónapja lehetett hátra. Megnézem...! " Véletlenül" éppen jókor érkeztem, a ló az oldalán feküdt, s a csikó feje már aléltan lógott ki a szülőcsatornából. Nosza gyorsan segíteni, s viszonylag simán kisegítettem az anyjából. Ilyenkor kellene aztán a csikónak megmozdulni, felröhögni, kicsit méltatlankodni, de bizony ez a csikó meg sem nyikkant, a nyelve oldalt kilógott a szájából, s amikor felemeltem élettelenül lógott a teste a kezemben. Káromkodtam egyet elkeseredésemben mint a kocsisok, elszomorított a kudarc, bár ha a természet úgy akarja vajon mit tehetek ellene. Ekkor azonban a torkomba tolult a dac, és azt mondtam neki. - "Neeem kis barátom, ez nem így működik...! Azt gondolod, hogy ide tolod a képed váratlanul, aztán sértődötten visszafordulsz mert nincs díszkíséret. Megijedtél...?  Mitől...? Az élet mindenkinek nehéz...! Na gyere csak, legalább próbáljuk meg....! Azzal belefújtam az orrába, és rápumpáltam a mellkasára. Semmi....Még egyszer, befújás pumpálás, és ekkor a csikó felnyerített, mintha tiltakozna a durva bánásmód ellen. Akkora kő esett le a szívemről, de ekkor még nem tudtam, mit vettem ezzel a nyakamba. A csikó gyenge volt ahhoz, hogy felálljon, ezért fejnem kellett a kancát, és minden második órában szoptatni a csikót. Természetesen a csikónak éjszaka is enni kell, úgyhogy kétóránként mentem  etetni. Másnap egész nap azzal próbálkoztam, hogy ha odatartom akkor próbáljon meg önállóan szopni, mert így annyit ehetne amennyire szüksége van. Estére sikerült rávennem, így aznap éjszaka már nem kellett fejnem, csak tartanom amíg evett. Harmadnap próbáltam ösztökélni, hogy felálljon magától, de még nem ment neki. Aznap éjszaka már nagyon fáradtak voltunk, Anyának is fel kellett minden alkalommal kelnie engem ébreszteni, mert én már nem hallottam meg az ébresztőt. Utoljára éjfélkor voltam kint etetni, aztán se kép se hang reggel hatig. Felriadok ránézek az órára. A .......va életbe, rohanás ki a csikóhoz, és amint benézek látom, hogy a csikó áll az anyja alatt, és szopik. Megkönnyebbülés. A forgatókönyv szerint ilyenkor már egyenesben vagyunk. Ám ez az eset nem a forgatókönyv szerint zajlott, tudniillik az anyja rálépett a csikóra, és valami szalag megsérült, ráadásul mindkét elején. Így megint csak a lábtövére tudott feltérdepelni, nem érte el az anyja csöcsét. Mi legyen...? A doki begipszeli mindkét elejét, fel is tud állni nagy nehezen vele, de éjszakánként még néha rá kell nézni. A harmadik hét után már önállóan eszik, már a homokos karámba is kiengedjük az anyjával. Telik múlik az idő, három hetente új gipsz, a csikó jól fejlődik, de a doki szerint a gipszet még nem szabad levenni. És így ment ez három hónapos koráig. Szépen kierősödött, de a lába annyira satnya volt, hogy már azon a határon mozogtunk ha rajta marad a gipsz később nem fogja tudni megtartani magát, ezért dönteni kellett. Az állatorvosok a gipsz mellett döntöttek, én meg amellett, hogy leveszem a gipszet, aztán döntsön a Természet. Ha ennyi ideig életben hagyta, akkor most nem hagyhatja cserben. Ez volt a legerősebb érvem a dokikkal szemben, s hát meglehetősen gyenge lábakon állt, de amint említettem már az elején, érthetetlen módon valahogy mindig megéreztem mi lenne jó a lovaimnak, még ha sokszor ez ellent mondott is a józan észnek. És soha nem tévedtem ez idő alatt a lovakat illetően talán azért, mert ott a ménesen nem a pénz motivált hanem valami olyasmi amit eddig még sohasem tudtam körülírni. Nem tévedtem ezúttal sem. Először csak térdelt, de egy hét múlva már a saját lábán galoppozott az anyja mellett. Semmiféle dicsőséget nem éreztem, csak és kizárólag örömöt. Amikor a csikóknak nevet kellett adni mindig az apja kezdőbetűjével kellett kezdődnie a nevének, de ezúttal a főnök eltért a protokolltól, és így lett a csikó neve Georgie....