A kép ugyan Sáripusztán készült rólunk, de azért segít neked elképzelni az alant leírtakat...hihihihi....!

A címben szereplő felkiáltás, Kiskunhalason hangzott el 1985 májusában, egyik "rajongóm" szájából, amikor megkíséreltem a területi forduló "könnyű- B" kategóriájában, Fruska nevű tanítómesteremmel felülmúlni korábbi eredményeimet. Ez azt jelentette, hogy mondjuk ha tegnap a negyediknél estem le, akkor másnapra azt a célt tűztem ki, hogy megpróbálok az ötödik ugrásig a lovon maradni (Kétségtelen, ha akkoriban már ismert lett volna a trükklovaglás, engem ma az úttörők között emlegetnének....hihihi....!). Lám, néha milyen kevéssel is beéri az ember. Szót kell még ejtenem a fent említett "könnyű-B" kategóriáról. Annyit biztosan kijelenthetek róla, hogy a magassága 1.10 cm volt, de hogy az a bizonyos "B" mit jelenthetett a könnyű mögött, arról is csak feltételezésekbe bocsátkozhatok. Jelenthette esetemben például azt, hogy "balfasz", vagy egy másik pozitívabb verzió szerint "bátor". Abban az időben ugyanis, én a balfasz- bátor korszakomat éltem. Bátorságnak nevezik azt amikor az ember fél, de ennek ellenére mégis megtesz valamit. A mai napig nem tudnám megmondani, mi késztetett arra, hogy bemenjek a pályára, miért nem hagytam abba egyáltalán a lovaglást. Talán a népszerűség tette, hiszen több rajongóm volt, mint az akkori idők legnagyobb lovasának Varró Jóska bácsinak, akinek magam is nagy tisztelője voltam, és vagyok a mai napig ( Ki gondolta volna akkor, hogy néhány év múlva, majd a területi bajnoki címért fogok vele összevetést lovagolni ). Ha színpadra léptem, soha nem hagytam cserben a szurkolótáboromat, üres kézzel senki nem távozott a pálya széléről. Így esett ez alkalommal is . Amikor bemondták a hangosbemondóba, hogy a "következő induló Panyi György, Fruska nevű lován", mindenki otthagyott csapot  papot, és sietve igyekezett a pálya mellé, nehogy lemaradjon akárcsak egy másodpercéről is, jól felépített műsoromnak. A műsortervet mindig Fruska készítette, nem kellett mást tennem, csak felülni a hátára, és "fürdeni a sikerben" . Amint a "kapus" katona leengedte a láncot ( akkor még lánc volt a kapu ) a pálya bejáratánál, Fruska látványos szökelléssel átugorva azt, lépett színpadra. Az én "szerepem" annyi volt, hogy úgy tegyek mintha hátra bicsaklana a fejem, és a következő szökellésnél előre kellett buknom a nyakára, azt játszván mintha le akarnék esni. Ezt követte egy gyors tiszteletkör, és Fruska nem kímélte magát, beleadott apait, anyait. Én ilyenkor csak a látvány kedvéért úgy tettem, mintha az életemért küzdve megpróbálnám megfékezni. Nem ragaszkodtunk nagyon a forgatókönyvhöz, ha jó volt a közönség, ez lehetett akár két- három kör is, mielőtt belevágtunk volna a köszönésbe. Ez sem volt egyszerű, mert amint levettem a kobakomat, Fruska újabb lelkes körökbe kezdett, s a farkát pörgetve hugyozott, hogy azoknak is teljes legyen az élmény, akik távolabb álltak. Ha jól belegondolok, tulajdonképpen Fruska megelőzte a korát, hiszen a 3D-s mozit csak jó húsz évvel ezután találták ki, bár az is lehet, valami idegenbe szakadt hazánkfia éppen jókor volt jó helyen....hihihihi.....! Mielőtt elkezdtem volna a pályát, még volt időnk megtenni újabb két kört, mivel egy kör alapideje nekünk körülbelül 25 másodperc lehetett, az összesen 50 másodperc, és egy percen belül el kellett kezdeni a pályát. Harmadik körre tehát már nem volt idő, ezért ráfordultunk az első ugrásra, mit sem veszítve az addig sem csekély tempónkból. Amikor az akadályhoz értünk Fruska közberakott, én meg kinéztem a szélvédőn, hogy leellenőrizzem minden rendben van-e. Ha minden rendben volt, Fruska elugrott, én meg hanyatt rárepültem a hátsókápára minden erőmmel a szárba kapaszkodva. Ettől a kancám újabb vérszemet kapott, és hatalmasat szökellve előre ugrott, magával rántva engem is. Ismét előre repültem, s csak a szerep kedvéért belefejeltem egyet a füle közébe. Ettől aztán úgy néztem ki mint az utolsó egyszarvú, akit megfosztottak ékességétől. Sok gondolkodásra nem volt idő, mert már támadtuk is a következő ugrást. Semmi másra nem volt gondom, csak úgy mint a mesében, fenn maradni a táltos hátán miközben az sebesen száll a levegőben. Hát úgy nagyjából ez ismétlődött minden akadálynál. Már a pálya közepén járhattunk, amikor az a rész következett a forgatókönyv szerint, hogy Fruska szökell egy nagyot, nekem pedig a szárba kapaszkodva előre kellett volna repülnöm, de nem így történt. A szökellést követően nem előre repültem, hanem hátra, kezemben a komplett kantárral, ugyanis elszakadt a zabla a ló szájában. A hirtelen hanyatt esés következtében lábaim a ló fejénél kalimpáltak, s sikerült is bevinnem neki egy találatot fejre, amitől meghökkent, én pedig ennek köszönhetően visszaestem a nyeregbe, s belekapaszkodtam a martingál nyakszíjába, majd az előadás bravúros módon átment "natural horsemanship"-be. Tempónk újabb lendületet vett a kijárat felé ahol a láncot kezelő katona a pályának hátat fordítva unottan dohányzott, majd a hangzavart hallva kíváncsian megfordult, a szeme kikerekedett a tágult orrlyukakkal fújtatva közeledő Fruska láttán, s kétségbeesetten próbálta leakasztani azt a kurva láncot, de az istennek se akart neki összejönni. Az utolsó pillanatban siker koronázta igyekezetét, mi pedig mint Buffalo Bill, kiszáguldottunk az arénából, végig a homokos pályán, egészen a betonútig, a közönség elismerő morajától kísérve. A betonra lépve Fruska nem csökkentett a tempón, a lábai százfelé csúsztak szét, mint a kutyának aki véletlenül a jégre szaladt valami Disney filmben. Szikrázott a beton, és olyan szag terjengett mintha a pokol kapujához értünk volna oda, s így utólag visszagondolva, én már bele is törődtem, sőt még az is felvillanni látszott, hogy "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel....!" Mielőtt azonban még áthaladhattunk volna rajta, hűséges Szerencsém elénk varázsolt két rátermett katonalegényt, akik éppen egy teli kocsi trágyát vonszoltak velem szemben. Lélekjelenlétüket nem elveszítve, elénk fordították a kocsit, és Fruska, hosszú csíkot húzva maga után (Ezt a bizonyos hosszú csíkot én is húztam volna, csak éppen két dolog akadályozott meg benne. Az egyik, hogy azt a bizonyos legendás zabszemet éppen nem lehetett volna a seggembe verni, a másik pedig, hogy pont a kijáraton ültem....hihihi...!), nagy kénköves felhőt generálva megállt a kocsi előtt, ők pedig mintha mindennap őrült lovakat fogdoznának, nemes egyszerűséggel megfogták vérben forgó szemmel, tüzet fújtató kancámat.  Bár sokan ezt úgy kommentálnák, hogy balszerencsés voltam, ez mégsem így volt, hiszen szerencsésen, egy karcolás nélkül (Oké, azért egy cihológus biztosan talált volna a lelkemben egy-két karcolatot...) szálltam le a lóról, valamint azt sem hagyhattam figyelmen kívül, hogy abban az évben, akkor először sikerült legalább a ló hátán elhagynom a pályát ...! Tudniillik addig mindig úgy kellett kivezetnem, mert mindig leestem a víznél.....hihihi....! Szóval, "nevörgivap", és ne feledd, minden akkor a legjobb amikor a legrosszabb, bár ezt csak évek múltán gondolod így....hihihi.....!