Hosszú menetelés után értem el a völgy bejáratát, a hó egyre sűrűbben esett, egyre nehezebbé vált az előre haladás. A hátam csurom víz volt, a kezem fázott, a fejem szintén megizzadt, azonban innentől kezdve már csak egy kilométert kellett lefelé mennem a kunyhóig, ami mindenképpen könnyebbségnek számított. Lejjebb patak szaladt vidáman lefelé s invitált, hogy tartsak vele egy darabig. Bár én nem éreztem magamban az ő vidámságát, mert el voltam foglalva a sebeim nyalogatásával, mégis érdekes módon magával ragadott az optimizmusa. A völgy vendégszerető gesztusának véltem, hogy már a bejáratnál, megszólított szinte szabadkozva az ilyenkor nem szokásos ítéletidő miatt. A szél is alábbhagyott egy kicsit, mintha itt nem lenne akkora hatalma mint a hegyen túl, s tiszteletteljes susogással üdvözölt, a fákat is előzékeny meghajlásra késztetve. El voltam bűvölve, vélt fáradtságom egy szempillantás alatt eltűnt, és ahogy egyre lejjebb ereszkedtem a térdig érő hóban, lassan kezdtem belefolyni egy olyan mesevilágba, amibe csak kivételes alkalmakkor tekinthet bele emberfia. A jó öreg Természet nagyon szégyenlős, szépségét bárkinek megmutatja, azonban esendő anyaságát csak intim pillanatokban fedi fel. Ezt az intim pillanatot éreztem most, hiszen egyedül voltam csak vele, kiszolgáltattam magam neki, s a bizalomért cserébe megtisztelt azzal, hogy megszólított. Hiába tombolt a hóvihar, észrevehettem benne a hatalmat, az erőt, a gyengédséget és az anyai szeretetet, amivel tulajdonképpen minden élő és élettelen felé fordul. Innentől kezdve már könnyű sétának tűnt az út, a túl parton őzbak nézett rám kíváncsian, s nem érezte szükségét a menekülésnek, hiszen ő is ugyanazt a mesét hallgatta amit én.  A kis patak gyorsan elkalauzolt a kunyhóig, majd egy testvérével összeölelkezve együtt búcsúztak, s csacsogva siettek tova.  Ott álltam a házikó előtt. A hótól alig bírtam az ajtót kinyitni.

     Bementem  lepakoltam, s körül néztem. Négy kicsi helységből állt a kunyhó. Rögtön a bejáratnál volt az a helység amit a városi népek nappalinak, illetve fürdőszobának hívnak, ez együtt volt tudniillik. Volt még egy konyha és két kicsi szoba emeletes ágyakkal. Nagyon megéheztem. Zsíros kenyeret ettem hagymával, fokhagymával, nem kellett attól tartanom, hogy emiatt kikerülnek majd az emberek. Olyan jól esett, mintha egy három Michelin-csillagos étteremben szolgáltak volna fel valami kulináris különlegességet. Elkezdtem fázni, be kellett gyújtanom, hiszen a falon talált hőmérő hat fokot mutatott. Ehhez először el kellett lapátolnom a fáskamrához vezető ösvényt, illetve szabaddá tettem a háztól mintegy harminc méterre található forráshoz is az utat, mivel vízre is szükségem volt. A fa meglehetősen vizes volt, s a magammal hozott újságpapír felét eltüzelve azért sikerült tüzet csiholnom. Kicsit aggódtam az újságpapír miatt, hiszen a készletem felét rögtön az első alkalommal felhasználtam, s ha ilyen ütemben fogy akkor harmadnap már nem kell tüzet raknom, hiszen nem lesz mivel meggyújtanom. Ezért azt csináltam, hogy a gyújtóst nagyon vékonyra vágtam, és készítettem be fát a következő begyújtáshoz is, ezt azonban ráraktam a cserépkályha tetejére, ahol nagyon jól száradt. A konyhában található sparheltbe is begyújtottam, majd leballagtam a forráshoz vízért. Egy vödör és egy kanna szolgálta a vízhordást, de a forrás nyílása olyan mélyen volt, hogy csak az egy literes mérőedény fért alá. Azt teleengedtem majd onnan a vödörbe, azonban  a víz olyan lassan csordogált, hogy körülbelül negyedórába tellett mire tele meregettem a két vízhordó edényt. Addig ott kellett guggolnom, s közben a forrás szemrehányóan megjegyezte:  "- Látod, ennyi drága vizet leengedtek egyetlen WC öblítéssel..! " Szégyenkezve hallgattam. Ennél jobb tanítást el sem tudtam képzelni, mint hogy türelmesen kellett várnom mínusz öt fokban guggolva arra a mennyiségű vízre, amit otthon egy gombnyomással leengedek a csatornába naponta többször is.