Számomra a vér nélküli forradalom, illetve a változások akkor kezdődtek, amikor '89 - ben elcseréltem a Trabantot, egy rég áhított WV bogárra. Egyikünk sem csinált belőle titkot, hogy azért akadnak problémák az autóval. Ő például "becsületesen" megmutatta, hogy a jobb oldalon a szőnyeg alatt picit rozsdásodik az autó, és 120-nál már zörög a hamutartó is. De ezekbe még belerakták az anyagot, úgyhogy a következő száz évben nem igen lesz vele probléma. Azt ugyan elfelejtette megemlíteni, hogy nem stimmel a motorszám, és a vezető melletti ülés alatt már úgy ki volt rohadva, hogy ha felemeltem a szőnyeget kiláttam az úttestre, illetve az sem volt igaz, hogy 120-nál zörög a hamutartó, mivel a százat is csak lejtőn lefelé tudta az autó produkálni. Az is igaz én is elfelejtettem megemlíteni néhány dolgot, hogy az ajtót képtelenség volt becsukni, és azt is hogy télen még úgy sem indult ha húzták. Na, szóval lényeg a lényeg, később egyikünk sem ment a másikhoz reklamálni, mindegyikőnk azt gondolta megcsináltuk a nagy bizniszt. Amikor aztán rájöttünk, nem volt pofánk visszamenni a másikhoz.
A következő két évet általános pénztelenség jellemezte, így aztán az autó műszaki állapotát ( ez kicsit nagyképűen hangzott, mert ilyen nem volt neki ) sikerült végeláthatatlan mélységbe taszítanom. Műszaki vizsgával - amit akkoriban, a szeszélyes gazdagok furcsa szokásának tartottam - az autóm természetesen nem rendelkezett. A kormányt nehezebb volt fordítani mint egy negyvenéves Csepelét a hadseregben, viszont nem kellett kormányzár, mivel nem fordult vissza magától. Az is igaz kéziféket soha nem kellett használnom, mert ha a fékpedált benyomtam az úgy maradt addig, amíg kézzel fel nem húztam .Alapjárat nem volt rajta, ezért ha kuplungoltam a bal lábammal, a jobbal egyszerre kellet nyomnom a féket és a gázt, hogy le ne fulladjon az autó. Az akkumulátort állandóan töltenem kellett, mert a dinamó (ezen még dinamó volt nem generátor) nem működött, és irányjelezni is csak úgy tudtam, ha közben le-fel mozgattam a kart. Több ismerősöm is csodálatának adott hangot a bátorságomat illetően, mivel ők már a szomszéd faluba sem mertek volna elindulni az autómmal, én pedig rendszeresen jártam vele Kalocsa és Szilas között. Nos ezzel az autóval vágtam neki Németországnak 1991. január 16 -án, s meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg, a több mint 800 km -es úton, bármilyen műszaki hiba is előfordulhatna. Azt még azóta sem sikerült eldöntenem, hogy ezt pozitív gondolkodásnak, vagy egyszerűen csak hülyeségnek nevezik. Hegyeshalom előtt a világításra szolgáló akkumulátor lemerült, úgyhogy a határra már "lopakodó" üzemmódban érkeztem. Abban az időben szabadult fel a keleti blokk, így hát nem kevés ember indult el erről a térfélről világot látni nyugatra. Mindenki bepakolta a hamuban sült pogácsát, olcsó benzint öt kannával, svájci sapkát, gumicsizmát, és hasonlóan hozzám lelkesen meneteltek a lerohadt autójukkal Hegyeshalomig. Ott azonban megkérdezték a szigorú osztrákok, hová megy, s erre általában a fineszesebbek azt válaszolták, hogy turistaútra. Vissza is fordították mindet. Én hülye meg azt válaszoltam, hogy dolgozni megyek, hát nem átengedtek. Passau után kilyukadt a kipufogó, Regensburgnál pedig egy henger feladta a harcot, s mire az új munkahelyemre érkeztem, messziről azt lehetett hinni, hogy Hoffer traktor közeledik. 
Új munkaadómat Schlossernek hívták, aki eredetileg vágómarhákkal kereskedett, az állatokat Lengyelországból szerezte be. Egyszer azonban maradt még hely a kamionban, és hozzácsapott néhány vágólovat is, melyeket jó haszonnal adott tovább. Ezen tranzakció folyamán megvilágosodott, és meglehetősen sok hasonlóságot vélt felfedezni a két állatfaj között, s úgy okoskodott, hogy miután a marhákhoz jól ért, akkor a lóhoz is istenadta tehetsége van, ezért a továbbiakban már leginkább csak lovakkal üzletelt. Bérelt egy istállót, felvett egy jó lovast (ez voltam én,.. hihihi..), és hordta az "árut" Lengyelországból. Amikor először végigmentem az istállón, csodálkoztam is, hogy vajon mi lehet ebben a trükk, mivel küllemre a lovak mind egészségesnek látszottak, sőt kifejezetten szépek voltak. Láttam egy sárgát az utolsó bokszban, álldogált a sarokban, és hiába csalogattam, csak nem akaródzott neki kijjebb jönni. Gondoltam megvigasztalom egy pár szem kockacukorral. Bementem hozzá, nyújtottam neki a cukrot, de így is csak nagy sokára vette el az első szemet. Ezt követően azonban megbátorodott, és már kereste nálam a finomságot olyannyira, hogy az utolsó szemet is odaadtam neki. Ő viszont tovább kereste, s tette ezt egyre agresszívebben, mígnem egyszer csak megpördült, és két lábbal olyat rúgott mellém a falba, hogy lepotyogott a vakolat. Ha netán eszembe jutott volna kimenekülni az ajtón akkor biztosan agyonrúg. Természetesen ezek után én is bemutatkoztam, és ez többet nem fordult elő, de mivel én csak egyszerű lovasnak jelentkeztem, akkor még nem sejtettem, hogy tulajdonképpen "oroszlánidomárnak" szerződtettek. Már az első naptól annyira "bíztak" bennem (vagy talán csak nem szerették a vért látni ), hogy egy lélek nem volt rajtam kívül az istállóban, így a tizenöt lóval nekem kellett mindent csinálni, trágyázni, ápolni, lovagolni. Másnap ez a sárga volt az első amire felültem. Ez alig vett igénybe egy negyed órát, mert a ló nem tudott megállni, de minden ügyességemet bevetve mégiscsak felbűvészkedtem magamat a hátára. Ekkor végeláthatatlan piaffozásba kezdett, én pedig éreztem türelmesnek kell lennem, s a hibát kiküszöbölendő, egy egyszerű módszert választottam, beállítottam a sarokba, s nem engedtem semerre elfordulni. Egyébként nem bántottam. Nem tudhattam, hogy tele van a farzsebe "névjeggyel", s nem kellett sokat várnom az újabb bemutatkozásra. A következő pillanatban felágaskodott, nekiugrott a falnak úgy, hogy a két mellső lábát felnyújtotta az égbe ameddig csak tudta, a hátuljával meg alig néhány milliméterre állt meg a palánktól. Nem voltam túl jó matematikából, mégis rögtön kiszámoltam, ha megmozdulok, nyomban hanyatt esünk. Elővettem hát az egyetlen használható fegyveremet ebben a helyzetben, s türelmesen megvártam, míg egy pár perc múlva leereszkedtünk a mélybe. Már akkor is tudtam, hogy ezek a "névjegyes bemutatkozások" a lovas elrettentését szolgálják, így számíthattam az ismétlésre, ami röviddel ez után meg is történt, úgy ágaskodott mint az Eiffel-torony. Nem késlekedhettem, előrántottam én is a névjegyem. És, hogy a lovasnak mikor van igaza, azt mindig a jövő rejti magában, s még ma is úgy gondolom, hogy nem volt más, ennél jobb választásom. Mindenesetre, ehhez a lóhoz soha többé nem kellett egy ujjal se hozzányúlnom sőt, még a kockacukrot is biztonságban elfogadta, s megelégedett annyival, amennyi éppen nálam volt. És ez csak egy volt a tizenötből........