Dávid, - aki halomi illetőségű volt - már szinte "tesztpilótának" számított a Mollyval kapcsolatban, miután ő volt az a személy, aki a legtöbb próbát kiállta derék házőrzőnk ellenében. Gyakran járt nálunk, s pontosan tisztában volt vele, hogy a kutyák hátul vannak megkötve, ezért ha olykor betoppant hozzánk, először hosszasan kiabált több okból kifolyólag. Az egyik, hogy tisztában legyen vele, hogy őreink meg vannak-e kötve. A másik, hogy mi is meghalljuk a kiabálást, és ha nem lennének megkötve, akkor pótoljuk a"hiányt". Olykor előfordult, ha nem számítottunk vendégre, szabadon hagytuk őket.
Így történt ez a szóban forgó napon is. Délelőtt volt, Tomával hátul a hodályban lovagoltunk , a kutyák pedig ilyenkor mindig letelepedtek a közelben, és áhítattal bámulták lovastudásunkat, ami kétségtelenül jobb volt mint az övék. Egyszer csak mintha a villám csapott volna beléjük, felpattantak és "szó" nélkül elviharoztak az istálló irányába, majd később eszeveszett, szűnni nem akaró ugatást, vicsorgást hallottunk. Nem siettünk utána nézni, hiszen ez mindennapos dolognak számított, előbb-utóbb mindig abbahagyták és békésen visszatértek előbbi helyükre. Ez alkalommal azonban már kínosan hosszan tartott a hangzavar, ezért lóháton az ebek után ballagtunk, hogy kiderítsük, mi a nagy izgalom oka. A csaholás az istállóból hallatszott, s amint benéztünk, azt láttuk, hogy mindketten vadul támadják az első boksz ajtaját, de elképzelésünk sem volt, mi izgathatta fel őket ennyire. Arra gondoltunk, macskát láttak, az pedig a bokszban lelt menedékre előlük. A Molly ugrált fel az bokszajtóra miközben majd megfulladt a benne tomboló dühtől. Kezdett érdekelni minket a dolog, hiszen az éppen a Szandi nevű, frissen ellett kanca lakhelye volt, amit egy nappal előtte osztott meg életének első csikójával, s bizony nem nagyon akart senkit beengedni magához, annyira féltette az újszülöttet. Ha valaki túl közel ment el előtte, csak úgy csattogott a fogsora néhány centire az oktalan elhaladótól, s pár embernek komoly akrobatikus tudásról kellett számot adnia, hogy elkerülje a harapást. Etetésnél is csak annyi időt hagyott, amíg az abrakot elé adtuk, ha túl sokáig nézelődtünk, már durrant is egy rúgás a falon két lábbal, pontosan ott, ahol egy másodperccel előtte még állt valaki . Szóval abban az időben házőrzőkben nem szenvedtünk hiányt, elég lett volna csak a Szandit szabadon engedni. Ettől csupán az tartott vissza minket, hogy ebben az esetben mi sem tudtunk volna bemenni saját istállónkba. Amint beljebb mentünk már nyilvánvalóvá lett, hogy egy ember áll bokszban olyan tokéletes mozdulatlan vigyázzállásban, hogy az megfelelt volna a honvédségi szolgálati szabályzat legszigorúbb előírásainak is. Még tovább menvén megpillantottuk a Dávid rezzenéstelen pókerarcát, megmozdulni még ekkor sem mert, mivel a kanca felváltva rúgta mellette a falat, illetve próbálta a betolakodót - mondhatni foggal körömmel - távozásra bírni, a másik oldalról pedig Molly és a Hattyú próbálkozott ugyanezzel a maga módján. A szürke faltól nem nagyon tudtuk volna megkülönböztetni az arcszínét, pírnak nyoma sem látszott rajta, úgy állt ott, mintha a gonosz boszorkány sóbálvánnyá változtatta volna, abban a pózban amelyben megátkozták. Később a Harry Potterben lehetett ilyesmiket olvasni, s ebből is látszik, hogy tele voltunk ilyen varázslatos lényekkel, mert nálunk mindig történt valami varázslat . Persze akik elszenvedték ezeket a "mágikus" helyzeteket, később nem számoltak be róla ilyen lelkesen. Nézzük a pozitív oldalát a dolognak ( mert ugye minden rosszban van valami jó is ), mégpedig ez esetben, Dávidnak legalább volt választási lehetősége. Nevezetesen, vagy a Szandival rúgatja magát agyon, vagy a Mollyék tépik szét . Megnyugtató lehetett !
Miután kiszabadítottuk szorult helyzetéből s szóhoz jutott ( erre kb. negyedórát kellett várni) elmondta, hogy miután sokáig kiabált a kerítésen kívül és nem kapott választ, elindult befelé az istállóba, de továbbra is minket szólongatott. Ezt hallották meg a kutyák, és támadták hátba éppen a Szandi boksza előtt. Mivel nem hagytak neki annyi időt, hogy kényelmesen megválassza menekülésének helyszínét, beugrott a legközelebbi ajtón, a szó szoros értelmében, hiszen annyi ideje sem maradt, hogy kinyissa. Pechje volt, nem ez volt a helyes válasz, majd még hozzátette : - Legalább tudom, ma ne töltsek ki lottót, valószínűleg úgysem nyernék !