Elöljáróban el kell mondanom, hogy Írország volt lovas életem koronája. A történetben szereplő ló, talán életem legnagyobb lovas teljesítménye, ellenére annak hogy  előzőleg már a Gerrynél is olyan feladatokat kellett megoldanom, amelyek képességeim felső határát súrolták. Gerry nem rejtette véka alá, hogy nagy szüksége van rám, s gyakran cirógatta az egómat azzal a kifejezéssel, hogy "you are an international horseman". Erre csupán az vetett árnyékot, hogy ez mindig éppen akkor jutott eszébe, amikor esedékes lett volna a fizetés, egy két hónappal a lejárt határidő után.  Korábban is találkoztam már nehéz esetekkel, ezeket nagyjából már említettem blogom lapjain, mégis ez a ló volt az, aki feltette az i-re a pontot, s miután Írországi tartózkodásom utolsó szakaszában találkoztam vele, azt hiszem ő volt lovas pályafutásom vizsgamunkája, pedig még azt sem mondhattam el róla, hogy ő lett volna a legnehezebb. Átlagos méretű pej herélt volt, az igazi nevét nem tudtuk, Jordan nevezte el Harrynek, valószínűleg azért, mert így hívhatták a tulajdonosát is. Három évig a legelőn élt, embert alig látott, de ha látott is, arról mindent elárult félős óvatos viselkedése. Az emberektől egyenesen rettegett amikor hozzánk került, a futóba csak beterelték, nálunk meg kiengedték egyenesen a bokszba. Két hétig szinte rá sem lehetett nézni, mert már attól is a frász törte ki. Ha megjelent valaki a bokszajtóban, olyankor rögtön bemenekült a sarokba, farral kifelé fordult, hogy lássuk fegyver van nála, és ha arra kerülne sor, nem félne azt használni.

A második  hét végén sikerült sarokba szorítani, és  némi erőszakkal felbűvészkedni a fejére a kötőféket, nem kellett hozzá több ember csak mi négyen akik ott dolgoztunk. A kötőféken rajta hagytunk egy fél méteres kötél darabot, hogy a későbbiek folyamán egyáltalán meg tudjuk fogni. Ez a kötéldarab még akkor is rajta volt, amikor négy hónap múlva felültem rá. Egy átlagos, nehéz viselkedésű telivérnek körülbelül nyolc hetet lehetett számolni a kezdéstől addig a pontig amikor is kijelenthető volt, hogy lovagolható. Nos, a szóban forgó ló, legalább dupla annyi időbe tellett, pedig akkorra már túl voltam vagy kétszáz telivéren,  a Tom istállójában. Ezt nem hencegésképpen mondom, csak hogy lásd, volt már bőven összehasonlítási alapom. Amikor már valamennyire kezelhető volt, Jordan kezdett vele foglalkozni, vezetgette, hajtotta két futószár között, nyerget tett rá, és a többi. Haladt is vele szépen, azonban a riadtsága mit sem változott, önszántából soha nem jött oda az emberhez, még ha előtte kint lógott is a bokszajtóban. Amint meglátott egy embert, beköltözött a boksz hátsó sarkába, és ha lassú araszolással mentél be hozzá, akkor meg tudtad fogni a fent már említett kötelet, de ha csak egy lépést is gyorsabban tettél felé, már villámgyorsan befordult, és dobta a farát. Rengeteg türelemmel  lehetett felszerelni, ha hozzáértél ideges reakciókat váltott ki belőle, a fejéhez nem lehetett nyúlni, csak úgy tudtuk kantárazni, ha darabokra szedtük a kantárt. Tudvalevő, hogy a betörés alkalmával nem a bakolás, vagy ágaskodás a legnagyobb ellenség, hanem a pánik. Előző kettőre lehet készülni, viszont ha kitör egy lovon a pánik az kezelhetetlen, még az Atyaúristen részére is. Ezen ügyködtünk nap mint nap, és ugyan  haladtunk is, de csigalassúsággal. Egyik nap, éppen az ő boksza előtt mostam le  valamelyik lovamat, és miután nagyon belemerültem a dologba, nem vettem észre, hogy túl közel kerültem hozzá, igaz eszembe sem jutott, hogy a közelembe merne jönni. Amint tettem a dolgom, egyszer csak hatalmast lökést éreztem hátulról. Fel sem merült bennem, hogy ő lenne  a merénylő azonban, amikor egyensúlyom újbóli visszanyerése után hátra néztem,  megláttam őt amint saját tettétől megriadva, rémülten húzza be a fejét, s menekül az oltalmazó boksz sarkába vissza. Miután elvégeztem a dolgom, visszamentem hozzá, ő pedig ismét beállt rémülten a sarokba, én meg rátámaszkodtam az ajtóra, és vártam türelmesen, vajon mi fog most történni.  Kis idő elteltével olyan mozdulatot tett, mintha jönni akarna kifelé, aztán türelmetlenül dobbantott egyet a lábával, mintegy jelezvén, hogy szívesen kijönne, ha elmennék az ajtóból, amit természetesen nem tettem meg. Újabb álldogálás következett, majd tett két apró lépést kifelé és megállt. Elkezdte nyújtogatni felém a nyakát, és a levegőbe szaglászott. Nem mozdultam . Hosszú percek teltek el mire ismét egy pici lépéssel közelebb jött, majd nagyon lassan nyújtogatni kezdte a nyakát a fejem irányába. Ismét telt az idő, s ezt újabb lépés követte. Amint csordogált  az idő csendesen,  arányosan, nagyon lassan csökkent a távolság is közöttünk. Nem mertem megmozdulni, nehogy elijesszem. Harminc évvel azelőtt volt ehhez hasonló élményem, amikor mint katona a Gemenci erdőgazdaságnál voltunk mezőgazdasági munkára kivezényelve. Öt teherautónak a parancsnoka voltam, s napközben semmi dolgom nem lévén, barangoltam a hatalmas erdőben. Éppen szarvasbőgés volt, a bikák mély érces zengő hangon hívták riválisaikat összemérni erejüket. Az erdészek megtanítottak arra, miképpen tudom magamhoz csalogatni a szarvasbikát. Volt hozzá tehetségem, a bikák válaszoltak, közelebb jöttek, majd amikor felfedeztek rendszerint elmenekültek. Az egyik alkalommal kis erdei úton álltam, egy faóriás takarásában, s hívtam a bikákat. Rögtön ketten is válaszoltak, hallottam amint egyre közelebb jönnek, s érzésem szerint alig lehettünk távolabb tíz méternél egymástól. Akkor sem mertem megmozdulni, mert féltem, hogy elijesztem őket, de a fától nem láthattam semmit. Mintegy negyedórás mozdulatlan várakozást követően halk mozgást észleltem a fa túloldalán, majd röviddel ezután körülbelül másfél méterre tőlem, a fa túloldaláról kisétált elébem az egyik bika. Egy pillanatra megállt előttem, rám nézett, majd rólam tudomást sem véve elfordult, és lassan komótosan elballagott az úton. Meg sem mertem moccanni. Tudtam, hogy ketten voltak, és azt gondoltam, hogy a másikat is a fa takarja, ezért kis várakozást követően lassan megmozdultam. Ebben a pillanatban ugrott el, talán tíz méterre lehetett tőlem, s legalább huszonöt perce figyelt már engem teljes mozdulatlansággal. Ezúttal a csikó közeledett, s én vártam mint egy szobor. Tudtam, hogy a legapróbb gyanús jelre elugrik, meg sem rezzenhetek. Elképesztően hosszúra nyúlt nyakkal, óvatosan araszolt. Annyi különbség volt közte és a szarvas között, hogy a szarvas nem tudta hogy ott vagyok a fa túloldalán, ő viszont tudatosan jött felém, szemmel láthatóan szeretett volna megismerni.  Meredten vártam, majd egyszer csak megéreztem, amint az orrszőrei nagyon óvatosan hozzám érnek, végigpásztázzák az arcom, és megállapodnak a homlokomon. Az orrából kicsapó forró levegő miatt lehunytam a szememet. Hihetetlenül, kellemes borzongás futott végig a testemen. Nem tudom miért éppen engem választott, talán sejtette, hogy én leszek az, akit később majd a hátára kell engednie. Annyira megfontoltan tette amit tett, hogy az a képzetem támadt mintha a benne lakó tündért megkérte volna, hogy menjen előre, tapogassa ki mit akarok tőle. A tündér pedig jött, és megérintett, belenézett a fejembe, vannak e benne hátsó gondolatok. Miután a tündér beleegyezően bólintott, egy lépéssel ismét közelebb jött, és gyengéden a homlokomhoz nyomta az ormányát. Így álltunk mozdulatlanul, ki tudja mennyi ideig. Nem beszéltünk semmiről, mégis akkor és ott, értettem mindent amit mondani akart nekem. Beszélni amúgy sem tudtam volna, úgy elszorult a torkom, de nem is volt rá szükség, mert arra a kis időre sikerült hozzá felemelkednem. Életemben nem éltem át még hozzá foghatót, de tudtam, hogy hosszú évekkel azelőtt, amikor még alig voltam két esztendős, ezért az érzésért akartam lovassá lenni. Számomra ez az érzés volt a lovaglás Szent Grálja. 

Amikor már tudta amit akart, visszahúzódott egy kicsit, felkínálva a helyet nekem, hogy beléphessek a szentélyébe, majd nyugodtan elkezdte az előtte heverő szénát eszegetni. Beléptem, ő pedig mint egy naiv kisgyerek, bemutatta nekem a szobáját, és e rituálék közepette a barátjává fogadott, én pedig tudtam, hogy ennél nagyobb kitüntetést nagyon, de nagyon ritkán kap az ember. Ekkor először engedte meg, hogy megérintsem anélkül, hogy előtte megfognám a már több hónapja rajta lógó kötelet. Még a fejét sem emelte fel a földről. Attól kezdve rohamléptekkel haladtunk előre, nem sokkal később már lovagoltam rajta, és kis idővel később már senki meg nem mondta volna, hogy milyen előélettel érkezett hozzánk. Felidézte bennem addigi életem összes hibáit, félelmeit. Életem során sokszor kellett félelemmel szembe néznem, amikor az volt a feladatom, hogy aki majd utánam jön a sorban, annak ne kelljen ugyanezzel szembesülnie. A történtek hatására sem világosodtam meg, nem lettem suttogó, csupán átértékeltem a hivatásom lényegét. Van egy mondás, hogy "a fák nem nőhetnek az égig"...! C.G. Jung ezt azzal egészítette ki, hogy "a fák nem nőhetnek az égig, míg a gyökerük el nem éri a pokol fenekét...! " A pokolba pedig a félelem vezeti az embert. Tudnék felmutatni olyan tényeket eseményeket, tanúkat, amelyek alapján kijelenthetném, hogy én sohasem féltem, és valószínűleg ezt el is hinnék az emberek. Pedig nem így van, számtalan alkalommal kellett szembenéznem vele. Írországban nap mint nap, ezért talán jogosan érzem úgy, hogy megjártam poklot, és onnan vissza is tértem, de azóta nem érzem szükségét, hogy égig nőjön a koronám. Mindannyian hajlamosak vagyunk a Mennyországról prédikálni egy életen keresztül. Aztán egyszer csak kinyitnak egy kaput neked, ami a pokolba vezet. Csupán két választásod van. Vagy elindulsz lefelé óvatosan botorkálva a bizonytalan homályban, ahonnan nem tudhatod van e visszaút.  Vagy nem indulsz el, de ebben az esetben elveszíted az összes hiteledet. Én ehhez tartom magamat.....!

Mindkét képen a pej Harry látható. A felső képen még lóg az a bizonyos kötél a kötőféken. Az alsónál már a kötőféket is kicseréltük, amit persze még később teljesen elhagytunk.